Történt egyszer, hogy egy ember álmában a túlvilágon járt. Az ismert hithez híven maga Szent Péter vezette őt körbe – nem csak a mennyben, hanem a pokolban is. Először a pokolban nézhetett körül. Megrázó, azonban érdekes látvány fogadta. A pokol közepén egy hatalmas tál, tele a legfinomabb falatokkal. A tál mellett kanalak. De nem akármilyen kanalak. A kanalak nyele legalább két méter hosszú volt. Körös-körül pedig mindenhol csont sovány, éhező, az éhségtől és a haragtól gyötrődő emberek. Ekkor ez a mi emberünk megkérdezte Szent Péter: Hogy lehetnek ezek ilyen soványak, s miért nem esznek, ha ott a sok ennivaló. Szent Péter megválaszolta: a kanalak nyele olyan hosszú, hogy ha valaki ki is veszi vele a tálból az ennivalót, nem tudja a szájához tenni. Furcsa érzésekkel továbbmentek. A mennyországba. Azonban az emberünknek tátva maradt a szeme-szája. Kísértetiesen hasonlított a menny a pokolhoz – annyi különbséggel, hogy ott mindenki teljesen elégedett, jól lakott, kövér és boldog volt. Pedig ugyanolyan nagy tál, és ugyanolyan hosszú kanalak voltak ott is. Érthetetlenül állt ott az álmodó illető. Szent Péter azonban megmagyarázta: Míg a pokolban mindenki csak saját magát próbálta volna etetni – sikertelenül, itt a mennyben a hosszú kanalakkal tökéletesen tudják egymást etetni. Mert akik itt vannak, földi életükben tanulták meg ezt: Nem önző módon mindent csak maguknak hajszoltak, hanem egymásnak éltek, egymást segítve jutottak a mennybe, így itt is – egymást segítve élnek – Isten jelenlétében.
Mint mondják, minden hasonlat sántít – ez is. Azonban rámutat egy fontos dologra: önző módon, csak magunkra gondolva sosem juthatunk el a boldogító Isten-látásra. Ma mindenszentek ünnepét üljük: a megszámlálhatatlan nagy sereget – fehér ruhában, pálmaággal. Azokat az embereket, akik már az örök boldogságban vannak. Mindannyian különbözőek voltak, de mégis volt bennük sok közös. Mindenekelőtt Istent szolgálták, Istennek éltek. Azonban egy másik nagyon fontos közös tulajdonsága volt mindannyiuknak: Nem maguknak, hanem másoknak éltek. Nem csak ők akartak a mennybe jutni, hanem együtt családjukkal, barátaikkal, társaikkal.
Vegyük csak az apostolok példáját. Jézustól hallották, és Jézussal együtt élték meg az örömhírt, az evangéliumot. De nem elégedtek meg azzal, hogy ők már tudják, hanem elmentek az egész világba, és hirdették mindenkinek.
A vértanúk nem csak saját maguk előtt voltak hűek az Istenhez, hanem igyekeztek a hősi halállal másoknak – hívőknek és nem hívőknek egyaránt – példát mutatni. Hogy az ő halálig tartó hűségük másoknak is erőt és bátorságot adjon.
A szent szerzetesek, pápák, püspökök, papok sem csak saját magukat művelték, hanem tanítottak! Önzetlenül, hogy minél több lelket vihessenek magukkal a mennybe.
A szent családanyák, családapák, ifjak, lányok is elsősorban családjukért imádkoztak és hoztak annyi áldozatot. Sokan a legközelebbi családtagjuk megtéréséért ajánlották fel egész életüket.
A kereszténységben, a hitünkben a két főparancs egyike: szeresd felebarátodat! Legalább annyira, mint magad. Csak hogy összehasonlítsuk: például a sátánistáknál pont az ellenkezője dominál. Az ő jelszavuk: csak rólad szól, ne törődj senki mással. De mi a krisztusi példát követve, mint a milliónyi szent nem egyedül akarunk üdvözülni, hanem azokkal együtt, akikkel élünk.
Ha ezt határozzuk ma el, akkor minden szent fog segíteni ebben. Azok, akik ebben a pillanatban is arcra borulva imádják az Istent. És nem magukért, hanem értünk járnak közben, értünk könyörögnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése