Évközi idő hetedik vasárnapja

Van egy különleges érdekessége a mai evangéliumnak. Mégpedig az, hogy az evangélista így kezdi a mai csoda leírását: Jézus otthon, a házában tanította a népet. Ez az otthon Péter apostol kafarnaumi háza volt, ahol Jézus gyakran tartózkodott. Az evangélista leírja, hogy milyen ház volt ez, s hogyan bocsátottak le Jézushoz a tetőn át egy bénát. S mivel ma is ismerjük Jézus, az Isten házát – erről szeretnék ma beszélni… Már több mint fél éve – ahogy látjátok – nincs szembemiséző oltár, s a pap, ahogy mondani szokták, háttal misézik nektek. Szeretném megmagyarázni, hogy miért van ez így, mi ennek a lényege, mondanivalója, szimbolikája és magyarázata. Hogy jobban megértsük a szimbólumok, jelképek nyelvét, amelyen állandóan beszél a mi templomunk is.

Tudjuk, hogy minden templomnak két fő része van: a hajó, ahol ti, hívek ültök és a szentély, ahol a pap tartózkodik. Ha bemegyünk egy-egy régebben épített templomba, mindenhol megfigyelhetjük, hogy a szentély el van választva a hajótól. Igaz, nincsenek már ott a rácsok, mint arra még sokan emlékezhettek, de ott van a nagy boltív, ami egyértelműen meghúzza a határt. Emellett pedig szintén általános jelenség, hogy a be akarunk menni a szentélybe, akkor mindig csakis egy felfelé lépéssel tehetjük ezt meg, mert a szentély sosincs egy magasságban, egy magassági szintben a hajóval. Egy lépcső választja el a két helyszínt. Ez mind pedig azt jelképezi, hogy a szentély egy más, kiváltságos része az Isten házának – héberül ezt így mondják: kados, azaz elkülönített, vagy magyarra fordítva: szent. Ez az elválasztás, elkülönítés pedig gyönyörűen rámutat arra, hogy Krisztus Egyháza állandóan útban van a mennyei haza felé, s egyben azt is, hogy a földi Egyház, amit zarándok egyháznak is nevezünk állandó kapcsolatban van a megdicsőült Egyházzal, mert a szentmise legszentebb részei alatt ti, a hívek is mintegy fölemelkedhettek az örökkévalókhoz. Nagyon fontos szerepet játszik itt ez a lépcső, magaslat, mert ennek köszönhetően az örök élet kenyerét a szentáldozásban így szemléltetve is fentről kapjátok. Láthatjuk, hogy éppen a leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.

A templom általában hegyen, esetleg dombon, de mindenképpen egy magaslaton áll, mert ezzel az örökkévalóságot jelképezi. Őseink így építették templomainkat, mert még értették a szimbólumok nyelvét. De ha esetleg nem tudták hegyre építeni, akkor is mindig ott volt, s ott van a lépcső a templom bejáratánál, lépcsőn kell felmenni a szentélybe, azon belül pedig lépcsőkön kell felmenni az oltárhoz. Ezek a lépcsők azt jelentik, hogy az ember nem csak horizontálisan ismeri az irányt (kelet, nyugat), hanem a lelki embernek sokkal fontosabb a vertikális irány: felfelé menni. Amikor az ember felállt két lábra, azonnal szétosztotta a teret fentre és lentre. Az alantas dolgok alul vannak, a fönségesek fönt. Felfelé menni tehát azt jelenti: győzelem az alantas dolgok, győzelem a kísértések felett, a szentmise alkalmával kilépni a hétköznapokból s felhagyni minden bűnnel, bűnös vággyal. Az oltár lépcsői a mi templomunkban is hasonlóan figyelmeztetnek, mint Mózest az Úr szava: Vedd le lábadról sarudat, mert a hely, ahol állsz, szent hely. Szent, héberül kados, azaz elválasztott - Istennek elkülönített hely. Ezzel a lelkülettel kell, hogy menjen mindig a pap fel az oltárhoz. Hisz az egész keresztény életünk egyfajta ascensio, felemelkedés – a földről a mennybe, lentről fel. Ezért van az oltár egy magaslaton, magasabban, mint ti, a hívek és magasabban, mint bárki más a szentélyben is. Ez az egyik ok, hogy miért gazdagabb a jelképekben a mi főoltárunk, mint a nemrégen használt szembemiséző kis oltár lent a szentély közepén. Az oltár egyben a Kálvária hegyet, a Golgotát is jelképezi szintén, mint magaslat, még ha a pap más felé is van fordulva, mint azt a második vatikáni zsinat óta, majdnem 50 éven keresztül megszokhattuk. Az oltár maga a Kálvária, ahol minden szentmisén találkozik a menny a földdel, ahol a menny feláldozza magát a földért.

A legtöbb templom kelet irányba néz. Úgy volt építve, hogy az egész közösség – beleértve a papot is – kelet felé legyen fordulva az egész liturgia alatt. Kelet felé, mert ott kel föl a nap, ami jelképesen az örök, soha le nem nyugvó napot, Krisztust jelenti. A mi templomunkra ez nem teljesen érvényes, de itt is a lényeg ugyanaz: a pap és  a hívek egyaránt, együttesen egy irányba, az Isten felé vannak fordulva. Mostanság azonban egy eléggé megmásított felfogásmód uralkodik: azt mondják, s talán mi is azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik. S már maga ez a megfogalmazás is azt fejezi ki, hogy mennyire megfogyatkozott a szimbólumok iránti érzékünk. Mert ha azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik, akkor az olyan, mint ha a nép lenne a fő vonatkozási pont. Mint ha a pap nektek, híveknek mutatná be a miseáldozatot, nem pedig az Istennek.

Talán segít ezt megértenünk, ha elgondolkozunk azon, hogyan is ültök ti itt a templomban. Hisz ti mindannyian egy irányba vagytok fordulva, s annak, arra, aki előttetek ül, nem mondjátok, hogy nektek háttal van. Ez egy mélyreható jelkép, ami kifejezi az egységeteket, hogy ő is, te is, mind egy irányba vagytok fordulva – egy irányba – az Isten felé. Ezért nagyon fontos, hogy a zarándok Egyház, azaz mi állandóan Isten felé irányuljunk – horizontálisan előre, vertikálisan pedig fel. Így a mi sem egy zárt, hanem egy Isten felé nyitott közösséget alkotunk.

S maga a háttal misézés kifejezés egy másik oldalról is sántít: A pap csak magánál az áldozatnál, az áldozat liturgiája alatt „van nekünk háttal”, az egész igeliturgiában szemtől szembe van – tanít Krisztus példájára.

Talán sikerült kicsit jobban megértenünk a szent liturgia, s e szent hely mélyebb mondanivalóját, szimbolikáját. Igyekezzünk ezt állandóan gyarapítani, s mindenben felfedezni azt a mélységes tanítást, mit évezredek alatt épített ki Egyházunk, Istenünk sugallatára.

ide kattintva olvasd tovább