Ma a szent nagyböjt első
vasárnapját üljük, tehát a böjti idő kezdetén vagyunk. S mindannyian tudjuk,
hogy ez az idő, ez az időszak a lelkünk megújulását kell, hogy szolgálja.
Tudjuk, arra kell törekednünk, hogy mindannyian lelkileg megújuljunk, bűneinktől
megtisztuljunk, szentebbekké váljunk. S ha ezeket a dolgokat valóban tudjuk, fontosnak
tartjuk, akkor reflexszerűen új kérdések ütik fel a fejünkben fejüket. Talán
éppen ezek:
De hogyan lehet megújulnunk?
Mit kell tennünk? Mintaszerű és követendő választ ad nekünk Jézus a mai
evangéliumban, amikor is otthagyva mindent kimegy a pusztába negyven napra. A
pusztaság, ahol az embert semmi és senki nem zavarja – tökéletes helye a lelki
megújulásnak, a böjtnek, az imának. Ezért volt a puszta már az Ószövetségben is
az Istennel való találkozásnak a helye. Itt találkozott az Isten népe, vagy az
Isten embere magával az Úrral. Jézus is elhagyta a világot, a csendet, a
magányt kereste, ahol jobban és tisztábban meghallhatta az Isten szavát.
Szüksége volt a csöndre, a magányra.
S biztos, mindannyian
voltunk már hasonló helyzetben, mikor szükségünk volt a magányra. Sőt, mikor
legszívesebben kiszaladtunk volna ebből a világból, legalább is ki a
hétköznapokból, amikor úgy éreztük, már nem bírjuk a hajszát, nem bírunk már
élni sem. Mi több! Meghalni sem. Talán ilyen helyzetekben mi is szívesen
mennénk el a pusztába, a magányba, s szívesen felüdülnénk kicsit,
feltöltődnénk… Vagy épp: lelkileg megújulnánk.
De mit tehetünk most? Hisz
nem mehetünk el a pusztába úgy mint Jézus. Nem hogy negyven napra, de még egyre
sem. Nem tudjuk hát követni Jézust… Nem mehetünk a pusztába.
De mégis. Van valami, amit mind
követhetünk, valami, aminek köszönhetően mi is megújulhatunk… Jézus példát
adott, hogy nekünk is valamilyen módon változtatnunk kell megszokott
életformánkon. Hasonlóan, mint ő, aki kilépett a harminc évig tartó
hétköznapokból és valami újat kezdett el – megkezdte nyilvános működését. Ő
teljes mértékben szent volt, mégsem elégedett meg a megszokottal. S ez a
példaadó számunkra! Mi sem elégedhetünk meg a megszokott vallásossággal, az
éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült
gondolkodásra, igényesebb lelki életre. Ez pedig sokszor választás elé állít.
Vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy változtatunk. Csak akkor
tudunk szentebbek lenni, ha életmódot változtatunk. Ha megváltoztatjuk a régen
és régtől megszokott napi, reggeli, vagy esti programunkat.
Sosem lehetünk annyira szentek,
hogy ne kellene még szentebbé válnunk. S hogy min kellene változtatnunk, a
böjtben miről kéne lemondanunk, mire kellene jobban odafigyelnünk? Azt Isten
elmondja külön-külön mindenkinek személyesen, legtöbbször lelkiismeretünkön
keresztül – ha kérdezzük őt. Találtunk időt e lelki olvasmányra. Már ez egy
fontos lépés volt. Találjunk időt a csendre is, mikor megkérdezhetjük Istent:
hol és miben változtathatunk, változtassunk?
Ez a nagyböjt. Egyházunk
tanítja, hogy a böjt éppen a mértékletesség erényének cselekedete. Tágabb
értelemben minden (erkölcsi meggondolásból fakadó) önmegtagadás – főként az
érzéki élvezetektől való tartózkodás. Szoros értelemben pedig az önfenntartási
ösztön megfékezése az evésben és ivásban (Katolikus Lexikon). Azaz a
megszokottól, a mindennapitól eltérő cselekedet. A már említett „változtatás”.
Hogy lelkünk fölemelkedjen a testi vágyak igényeitől, s e vágyakat megfékezve
bűnbánatra, lelki megújulásra indítson.
Ma is pontosan ugyanaz lesz
a napi programunk, mint tegnap? Vagy sikerül rajta változtatnunk? Ha sikerül,
már elkezdtük a lelki megújulást, akkor már valóban elkezdtük az idei
nagyböjtöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése