2013. július 20., szombat

Évközi idő 16. vasárnapja



Július elején, mint láttátok, s tudjátok, újra itt voltak közöttünk a Missziósok Budapestről. Mike atya, a vezetőjük mindig nagyon fontosnak tartja, hogy ne egy helyen, mondjuk a tornateremben legyenek elszállásolva, hanem külön külön – családoknál. Nem a kényelmesebb körülmények miatt, hanem azért, hogy jobban megismerjenek titeket, egyházközösségünk családjait, s minél jobb kapcsolatot tudjatok egymással kialakítani. Ez Mike atya missziójának egyik fő missziós eszköze, amelyet talán nem is vettünk észre. S talán azt sem vettük észre, hogy mikor befogadjuk őket, mint missziósokat, akkor pontosan ránk érvényesek Jézus szavai: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem” /Mk 9,37-38/. És éppen az effajta befogadásról az egész mai igeliturgia.
Ábrahámmal kezdtük ma az olvasmányokat, aki nem is sejti, ki az a három ember, akiket meglátván azonnal befogad és megvendégel. Csak később jön rá, hogy maga az Úr, az Isten volt az két angyalával. Milyen nagy paradox: Nem ismerte fel bennük az Istent, de mégis megtett értük mindent, mintha Istennek tenné. És mégis, közvetlenül neki tette.
Majd az evangéliumban hallottuk a már jól ismert történéseket Máriáról, Mártáról, valamint Jézusról. A két asszony a legnagyobb szeretettel fogadta házába az Urat, megvendégelte, a legjobbat adta neki minden tisztelettel, figyelemmel és áldozattal. Ők maguk is látták, érezték, tudták, hogy nem akárki jön közéjük! Nem egy a sok vendég közül, hanem maga az Úr!
Nagyszerű példák ezek, melyek ma is tanítanak minket. Ma is ellátogat hozzánk az Úr – főleg azokhoz, akik szeretnnek eljönni hozzá, de nem bírnak, nem tudnak. Betegeinkhez a legnagyobb ünnepek alkalmával a pap magát az Úr Jézust viszi hozzátok. Különleges alkalom, különleges kegyelem ez. De nagyon fontos, hogy úgy fogadjuk az Urat az Oltáriszentségben, mint Ábrahám, és mint Mária és Márta fogadta: a legnagyobb szeretettel, féltő gonddal, teljes odafigyeléssel, alázatosan, méltó hódolattal. Szüleink, nagyszüleink még tudják, mit jelent ez. Mikor a hófehér asztalra már oda van készítve a kereszt, a két gyertya, a szenteltvíz, s nem csak a beteg egyedül várja az Urat, hanem ott van körülötte az egész család, mindenki, aki csak tud. És mikor betér az Oltáriszentség a mi hajlékunkba, adjuk meg neki a legnagyobb hódolatot! Hasonlóan, mint mikor itt, a templomba köszöntjük őt: hajtsük térdet, boruljunk le előtte, mert ő a mi Istenünk! Sőt, ha már az utcán látjuk, hogy a pap az Oltáriszentséggel megy, ott is álljunk meg, ott is hajtsunk térdet! Ott is valljuk meg hitünket, s fejezzük ki hódolatunkat, imádatunkat bárki szeme láttára. Így tették őseink, elődeink – nem csak szokásból, de meggyőződésből. Régebben mindig egy ministráns ment az Oltáriszentség mellet égő gyertyával, s ez mutatta, ez figyelmeztetett: a világ világossaga, az Úr jár közöttünk.
Térjünk vissza mi is e szent hagyományhoz. Talán nem így szoktuk meg, de éppen ezért, ha mától mi is így teszünk, akkor minden bizonnyal nem csak valami külső szokás lesz ez, hanem a mi hitünk, az elő hitünk megvallása. Fogadjuk mindig családostul az Urat, legyünk ott betegünkkel a szentáldozás pillanatában, imádkozzunk vele együtt, köszöntsük vele együtt otthonunkban is az Urat. Nem mindennapi esemény az, de ünnep kell, hogy legyen minden családban, minden háznál.
Ábrahám, Mária, Márta – mindannyiuknak ünnep volt az Úr látogatása. Tartozzunk mi is közéjük, mert ha mi is szeretettel fogadjuk őt, jutalmul ő még nagyobb szeretettel fogad be majd minket az örök otthonba, a mennyek országába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése