2013. október 19., szombat

Évközi idő huszonkilencedik vasárnapja


Egyházunk legfontosabb feladatainak egyike a zsolozsma imádkozása, melyet nagyrészt a papok és a megszentelt életűek végeznek. Egyfajta kötelezettség is ez minden pap számára: az egész napot imával megszentelni hajnalban, reggel, napközben, este s lefekvés előtt. S az ún. „nona”, „kilencórai zsolozsma” (délután három órakor – a reggel első órájától, a hatodiktól számítva) legtöbbször ezzel a csodálatos himnusszal kezdődik: Háromszor három óra már / az Úr kegyelméből lejár. S ezeket a szavakat rendszeresen imádkozva akarva-akaratlanul is meg kell hogy álljon az ember, s el kell hogy gondolkodjon: valóban eltelt már kilenc óra reggeltől, s eltelt kilenc óra az Isten kegyelméből: hogyan használtam fel? Ahogyan a múlt vasárnap tanított minket Urunk: minden kegylem, minden ajándék – semmi sem jár, semmihez nincs jogunk, csak Isten adja ajándékul az ő végtelen szeretetéből.
Ma arról szólt a mennyei üzenet, „hogy szüntelenül kell imádkozni”. Szüntelenül, szünet nélül. Imádkozni? De ez vajon kinek szól? Biztos nem nekünk. Hogyan is tudnánk már szünet nélkül imádkozni? Hisz ott van a családom, munkahelyem, a testem – nem szentelhetem minden időmet csak a lelkemnek, az imádságnak...
Egyszer történt (Ha igaz, akkor jó. Ha nem, akkor is tanulságos.), hogy két zsidó barát beszélgetett egymással arról, hogy vajon szabad-e egyszerre pipázni is, meg imádkozni is. Mind a ketten más véleményen voltak. Ezért elhatározták, hogy megkérdezik a rabbit – de külön-külön. Pár nap múlva újra találkoztak, s mindkettő azt mondta: nekem volt igazam. Hogyan lehet ez? Az egyik azt kérdezte a rabbitól: szabad imádkozás közben pipázni? A rabbi persze azt mondta: nem, dehogy szabad. Imádság közben nem szabad mást csinálni. A másik máshogyan kérdezte: rabbi, szabad pipázás közben imádkozni? Az így válaszolt: fiam, imádkozni mindig szabad.
Talán megmosolyogtat a történet, de van benne valami igazság. Bizony nem lehet leülni otthon, s egész nap mást se csinálni, csak mondani a különböző imákat, rózsafüzéreket. Lehet azonban úgy élni, hogy az egész napunk imádsággá váljon. Hogy imádsággá váljon a családért végzett munkánk, gondoskodásunk, hogy imává váljék az örömünk, hogy imává váljék a bánatunk, hogy ima legyen a pihenésünk. Ha mindezeket nem csak kötelességből, nem csak kényszerből csináljuk, hanem felajánljuk Istennek, s szeretetből tesszük, akkor bizony minden tevékenységünk imává változik át. S hogy valóban nem csak a szóban kimondott imádságnak van értéke azt mi sem bizonyítja jobban, mint Urunk, Jézus Krisztus földi életnek vége. Megváltásunk nem egy hosszú imádsággal teljesedett be. De egy nagy tettel, egy nagy felajánlással: Jézus életét adta értünk, emberekért. Nem ez a legnagyobb példa arra, hogy minden tettünk lehet imádság, vagyis valami, amin keresztül Istenünkkel lehetünk kapcsolatban? Éppen ezért egy-egy reggelen ne csak azt tervezzük be, mikor fogunk imádkozni. Hanem azt is vegyük bele a napi programunkba, hogy minden, amit tenni fogunk, az legyen Isten dicsőségére és az emberek javára. Hogy egy perc se múljon el a napból anélkül, hogy Istennek adtuk volna, hogy ki ne használtuk volna.
Befejezésként szeretnék megosztani egy személyes tapasztalatot. Ipolyvarbói plébániánkon az egyik szobában van egy ingás óra, amely minden egész órában annyit kong, ahány óra van. Elég hangos, úgyhogy az egész házban lehet hallani, bárhol is legyen az ember. Meg lehet szokni – bár mindig hallani. De mikor meghallom az óra kongását mindig az jut eszembe, hogy egy újabb óra telt el a napomból, az életemből. Vajon jól használtam fel? Vajon Istennek tetszően telt el az az óra? Szüntelen imádsággal? Lehet, mindannyiunknak hasznos lenne egy ilyen óra, hogy figyelmeztessen: az idő, s azzal együtt a lehetőségek is, kegyelmek is elmúlnak… vajon kihasználtuk őket?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése