2013. október 12., szombat

Évközi idő huszonnyolcadik vasárnapja


Talán többen láttátok pénteken a Hollandia-Magyarország világbajnoki selejtezőt. Aki látta, annak inkább nem is emlegetem, de tény ami tény: 8:1 arányú vereséget szenvedtünk a hollandoktól. Ettől rosszabb már talán nem is lehetne - gondolhatjuk. De a mai evangéliumot hallva még jobban elkeseredhetünk, mert itt még rosszabb végeredmény született: az arány 9:1 a hálátlanság javára.
Csupán egy leprás ment vissza Jézushoz megköszönni a gyógyulást. De hol maradt a többi kilenc? Csak egy jött vissza hálát adni? – kérdezhetjük mi is Jézussal a mai evangélium hallatán. Hát ilyet – milyen hálátlan népség! Rosszabb, mint a válogatottunk. Ugye milyen könnyen jönnek ilyesmi gondolatok? És sokszor van így... Könnyen elítéljük azokat, akikről ilyeket hallunk egy-egy evangéliumban. Pedig saját magunkban is találunk elég olyat, amiért mi is így elítéltethetnénk. De ítélkezés helyett, mely egy kicsit sem visz minket előre, inkább elmélkedjünk a hallottakon – mármint nem a focin, hanem az evangéliumon.
Nagyon egyszerű és szembetűnő, hogy a Jézussal történtek s az ő szavai mind azt tanítják, hogy az Istentől kapott ajándékért, jóért mindig hálásnak kell lennünk. Isten ajándékait ugyanis nem azért kapjuk, mert megérdemeljük, hanem az ő végtelen jóságából és szeretetéből. Vajon köteles volt meggyógyítani a tíz leprást? Egyáltalán nem. Sőt, ha belegondolunk az akkori zsidó törvényekbe, szokásokba, még szóba sem állhatott volna velük. S ők vajon kiérdemelték a gyógyulást? Messze nem. Nem volt rá joguk. De Isten mégis egészséget adott nekik. De csak egy akadt köztük, aki visszament Jézusnak, az Istenembernek hálát adni. Vajon nekünk jogunk van a világhoz, amelyben élünk? A családunkhoz? A férjünkhöz, feleségünkhöz, a munkánkhoz, a vagyonunkhoz? Nincs. Ugyanis semmink sem lenne, ha Isten meg nem teremti a világot - nekünk, ha nem árasztaná ránk szeretetét – ingyen, ha nem engedné meg, hogy annyi bűnünk ellenére még szólhatunk hozzá, s kérhetjük őt. Ez mind az ő ajándéka, s még annyi minden, amit egy egész végtelenségen át sorolhatnánk. De vajon hálásak vagyunk neki mindezért? Mivel tudjuk ezt meghálálni? Mi az, aminek örülne? Mi az a minimum, amit meg kell tennünk ilyenkor? Hogy adhat egy ember hálát Istennek? Mivel?
Kitől kellene megkérdezni, hogy mit kíván tőlünk az Isten, milyen hálaadást? Éppen őt. Ő pedig ezt mondja mindannyiunknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Igen, éppen a szentmise az, amivel a legjobban és legtökéletesebben fejezhetjük ki hálánkat. Már Krisztus korától így hívták a szentmisét: Eucharisztia, ami görögül ennyit jelent: hálaadás. Hálaadás, amit nem mi találtunk ki, de maga az Isten mutatta meg, mit tegyünk, mi kedves előtte. Boldog II. János Pál papa is ezzel kapcsolatban írja az Ecclesia de Eucharisti enciklikájában: “Az Eucharisztiában – magáévá téve Mária lelkületét – az Egyház teljesen egyesül Krisztussal és áldozatával. Ezt az igazságot elmélyíthetjük, ha a Magnificatot újraolvassuk az Eucharisztiával való összefüggésében. Az Eucharisztia ugyanis, mint Mária éneke, elsősorban dicséret és hálaadás. Amikor Mária fölkiáltott: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben”, már a méhében hordozta Jézust. Dicséri az Atyát Jézus „által”, de dicséri „Jézusban” és „Jézussal együtt” is. Éppen ez az „eucharisztikus magatartás”. Eucharisztikus magatartás. Hálaadó magatartás. Aki rendszeresen jelen van, s bekapcsolódik a szentmisébe, az valóban felveszi az eucharisztikus magatartást – a hálaadó magatartást.
S ezen a ponton vizsgáljuk meg most saját életünket: megvan bennünk ez a magatartás? Eléggé hálásak vagyunk? Minden vasárnap hálásak vagyunk – itt vagyunk a szentmisén? Sőt, nem tudnánk-e még néha hétköznap is hálát adni, eucharisztikusan, azaz a szentmisével? S folytathatnánk még e vizsgálódást, de tegye meg mindenki saját maga.
S ha már az arányokkal kezdtük, fejezzük is be azzal. 9:1 volt az eredmény a leprásoknál a hálátlanság javára, 8:1 a focistáknál a hollandok javára. S ha csupán egyszer egy héten jövünk el szentmisére, akkor bizony 6:1 az eredmény a hét napjait, s a szentmiséket, a hálaadásokat számítva. Nem volt könnyű a leprásoknak visszamenni, nem volt könnyű a hollandokkal futbalozni. S talán sokaknak nem könnyű a szentmisére sem eljutni. De az az egyes szám a másik oldalon azt mutatja, hogy lehetséges: egy leprásnak sikerült, egy gól beesett, egy szentmisén itt vagyunk. De lehet az egyből kettő, három, sőt négy is. De ne a statisztikát akarjuk javítani, de lelkünket vigyük feljebb – az Istennek mondott minél gyakoribb hálával, hogy mi is azt cselekedjük az ő emlékezetére, amiről biztosan tudjuk: ez kedves Istenünknek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése