Mivel itt vagyunk e szentmisén, ez azt
jelenti, hogy próbálunk Isten parancsai, tervei és szavai szerint élni, s
igyekszünk valóban kapcsolatban lenni Istennel. Próbálunk a lehető legtöbbet és
legjobban imádkozni, igyekszünk megvalósítani azt, amit az evangéliumokban
hallunk.
De
bármennyire is igyekszünk Istennel élni, bármennyire is keressük őt,
bármennyire is próbáljuk őt bevonni az életünkbe, megesik, és sokszor megesik
az, hogy nem értjük az Istent. Nem értjük, mit miért tesz. Nem értjük, miért
engedi meg, hogy súlyosan megbetegedjünk, hogy elveszítsünk valakit, akit
annyira szerettünk, hogy ne sikerüljön az, amire annyit készültünk. Nem tudjuk
igazán megérteni az Isten logikáját, melyben, ahogy ő mondja, az elsőkből
bármikor lehetnek utolsók, az utolsókból pedig elsők. Mindent próbálunk emberi
szemszögből magyarázni, de nem lehet. Azonban ez nem csak a mi korunk
problémája, hisz több mint 2500 évvel ezelőtt megírta már Izajás próféta azokat
a szavakat, amelyeket ma hallunk az olvasmányban: „Az én gondolataim nem a
ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” S ha
ezt maga az Úr, az Isten mondja, akkor ez egy olyan dolog, melyet nem lehet
kiiktatni az életünkből, hanem együtt kell vele élnünk, mellyel meg kell
tanulnuk együttműködni. De vajon lehetséges ez? Lehetséges mindent elfogadnunk
és elhinünk, csak mert azt Isten akarja és Isten mondja? Hogyan fogadjuk el
azt, amit nem értünk?
Történt egyszer, hogy egy több emeletes ház
kigyulladt. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Egy 8 éves kislány azonban az
egyik emeleten ragadt. A lépcsőház égett, így az utcára néző erkélyre, a
balkonra menekült. Ott meghallott egy ismerős hangot: Ugorj, elkaplak! A
kislány azonnal felismerte édesapja hangját, de a nagy füsttől semmit sem
látott. Nem merek, mert nem látlak, apu – válaszolta. Én azonban látlak, bízz
bennem! A kislány nagy bátorságot véve kiugrott, az édesapja elkapta, s így
megmenekült. Az édesapja iránti bizalma mentette őt meg. Pedig úgy ugrott, hogy
semmit sem látott.
Néha talán éppen a mi kis gyermekeink
szolgálhatnak például számunkra. Mint ahogyan Jézus mondta: „Ha nem lesztek
olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” A gyermek
bízik a szüleiben. Bízik, mert tudja, ők jobban tudják a dolgokat,
tapasztaltabbak és mindenekelőtt tudja: a szülei szeretik őt. Ez váltja ki
benne a feltétlen bizalmat. Hányszor bizonyítja igazát egy kisgyermek azzal:
tudom, mert apu mondta. A gyermek elismeri, hogy a szülei okosabbak,
bölcsebbek, pedig sok mindent nem ért meg. Sok mindenről nem tudja, miért
csinálják úgy, csak tudja, hogy az jó.
S ezt a gyermeki, de nem gyerekes magatartást
kell elsajátítanunk elsősorban nekünk, felnőtteknek a mi mennyei Atyánk iránt.
Bízni benne. A bizalmat azonban ki kell építeni. Tudatosítanunk kell, mint a
gyermeknek, hogy a mi Istenünket nem csak mindentudónak hívják, hanem az is.
Hogy ő mindent tökéletesen, nálamnál végtelenül okosabban, bölcsebben tud. Hogy
„az ő gondolatai nem a mi gondolataink.” De hogy az övé a jobb, a
tökéletes. Tudatosítanunk kell, hogy a mi Istenünk valóban, és nem csak név
szerint Mindenható. Ő mindent megtehet. S végül, de nem utolsó sorban
tudatosítanunk kell, hogy ő a mi boldogságunkat, s mindenekelőtt a mi örök
boldogságunkat akarja. Az Isten gondoskodik rólunk. Máshogy, mint ahogy mi elképzeljük.
Máshogy, de sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Csak ezek után
juthatuk el oda, hogy kikötések és feltételek nélkül bízzunk az Istenben.
A mai vasárnapon kezdjük meg ennek a
bizalomnak a kiépítését. Csak így lehetünk boldogok, csak így juthatunk el az
örök boldogságba, s csak így válik a földi életünk is boldoggá, mert tudni
fogjuk, az Isten szeret és gondunkat viseli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése