2014. szeptember 20., szombat

Évközi idő huszonötödik vasárnapja

Mivel itt vagyunk e szentmisén, ez azt jelenti, hogy próbálunk Isten parancsai, tervei és szavai szerint élni, s igyekszünk valóban kapcsolatban lenni Istennel. Próbálunk a lehető legtöbbet és legjobban imádkozni, igyekszünk megvalósítani azt, amit az evangéliumokban hallunk.
            De bármennyire is igyekszünk Istennel élni, bármennyire is keressük őt, bármennyire is próbáljuk őt bevonni az életünkbe, megesik, és sokszor megesik az, hogy nem értjük az Istent. Nem értjük, mit miért tesz. Nem értjük, miért engedi meg, hogy súlyosan megbetegedjünk, hogy elveszítsünk valakit, akit annyira szerettünk, hogy ne sikerüljön az, amire annyit készültünk. Nem tudjuk igazán megérteni az Isten logikáját, melyben, ahogy ő mondja, az elsőkből bármikor lehetnek utolsók, az utolsókból pedig elsők. Mindent próbálunk emberi szemszögből magyarázni, de nem lehet. Azonban ez nem csak a mi korunk problémája, hisz több mint 2500 évvel ezelőtt megírta már Izajás próféta azokat a szavakat, amelyeket ma hallunk az olvasmányban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” S ha ezt maga az Úr, az Isten mondja, akkor ez egy olyan dolog, melyet nem lehet kiiktatni az életünkből, hanem együtt kell vele élnünk, mellyel meg kell tanulnuk együttműködni. De vajon lehetséges ez? Lehetséges mindent elfogadnunk és elhinünk, csak mert azt Isten akarja és Isten mondja? Hogyan fogadjuk el azt, amit nem értünk?
Történt egyszer, hogy egy több emeletes ház kigyulladt. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Egy 8 éves kislány azonban az egyik emeleten ragadt. A lépcsőház égett, így az utcára néző erkélyre, a balkonra menekült. Ott meghallott egy ismerős hangot: Ugorj, elkaplak! A kislány azonnal felismerte édesapja hangját, de a nagy füsttől semmit sem látott. Nem merek, mert nem látlak, apu – válaszolta. Én azonban látlak, bízz bennem! A kislány nagy bátorságot véve kiugrott, az édesapja elkapta, s így megmenekült. Az édesapja iránti bizalma mentette őt meg. Pedig úgy ugrott, hogy semmit sem látott.
Néha talán éppen a mi kis gyermekeink szolgálhatnak például számunkra. Mint ahogyan Jézus mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” A gyermek bízik a szüleiben. Bízik, mert tudja, ők jobban tudják a dolgokat, tapasztaltabbak és mindenekelőtt tudja: a szülei szeretik őt. Ez váltja ki benne a feltétlen bizalmat. Hányszor bizonyítja igazát egy kisgyermek azzal: tudom, mert apu mondta. A gyermek elismeri, hogy a szülei okosabbak, bölcsebbek, pedig sok mindent nem ért meg. Sok mindenről nem tudja, miért csinálják úgy, csak tudja, hogy az jó.
S ezt a gyermeki, de nem gyerekes magatartást kell elsajátítanunk elsősorban nekünk, felnőtteknek a mi mennyei Atyánk iránt. Bízni benne. A bizalmat azonban ki kell építeni. Tudatosítanunk kell, mint a gyermeknek, hogy a mi Istenünket nem csak mindentudónak hívják, hanem az is. Hogy ő mindent tökéletesen, nálamnál végtelenül okosabban, bölcsebben tud. Hogy „az ő gondolatai nem a mi gondolataink.” De hogy az övé a jobb, a tökéletes. Tudatosítanunk kell, hogy a mi Istenünk valóban, és nem csak név szerint Mindenható. Ő mindent megtehet. S végül, de nem utolsó sorban tudatosítanunk kell, hogy ő a mi boldogságunkat, s mindenekelőtt a mi örök boldogságunkat akarja. Az Isten gondoskodik rólunk. Máshogy, mint ahogy mi elképzeljük. Máshogy, de sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Csak ezek után juthatuk el oda, hogy kikötések és feltételek nélkül bízzunk az Istenben.

A mai vasárnapon kezdjük meg ennek a bizalomnak a kiépítését. Csak így lehetünk boldogok, csak így juthatunk el az örök boldogságba, s csak így válik a földi életünk is boldoggá, mert tudni fogjuk, az Isten szeret és gondunkat viseli.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése