2015. február 21., szombat

Nagyböjt első vasárnapja

Jézus Krisztus ma a böjtölők és a Sátánnal harcba szállók vezéreként áll előttünk az evangéliumban. Kiment a pusztába, ahol negyven napon keresztül böjtölt, s legyőzte a Sátán minden bűnre vezető csábítását.
Egyházunk pedig minden évben böjtöt hirdet – Urunk példájára negyvennaposat. S ez az időszak, amit mi is ezen a vasárnapon elkezdtünk, az évenkénti tavaszi tisztulás és lélekújulás ideje az Egyházban. Olyan valami, ami fáradságba, nehézségbe, odafigyelésbe, önmegtagadásba kerül. Ima, böjt, alamizsna – jól ismert és sokszor használt eszközök, melyek ennek a megtisztulásnak és megújulásnak az előre mozdítói.
Mi magunk is tudjuk, hogy ha végezzük ezeket a megszentelő cselekedeteket, általuk jobbakká, Istenhez hasonlóbbakká válhatunk. Az Isten pedig ilyenkor bővebben osztja kegyelmét, mert ez az a sokat említett alkalmas idő, az üdvösség napja. De ezt nem csak mi, hanem legfőbb ellenségünk, a Sátán is nagyon jól tudja. A tapasztalat pedig megerősíti az egyházatyák véleményét: a Sátánt szó szerint ingerli, irritálja, dühíti ez a kegyelemáradat, ezért ő maga még erőteljesebben ostromolja a lelkünket. Talán észrevettük már mi is, hogy ha ilyenkor megfogadunk valamit, a kísértés is jóval nagyobb, mint az év többi részében. Mert a Sátán sem esztelen! Tudja, minden egyes böjti nappal messzebb kerülhetünk tőle.
De ma, nagyböjt első vasárnapján nemcsak azért olvassuk Krisztus megkísértésének evangéliumát, hogy ebből tanuljunk, vagy felbuzduljunk! Hanem azért, mert a szentmise, a liturgia révén az az erő-, az a Lélek száll belénk, amely a kísértést visszaverő és legyőző Jézusban volt. Mivel a szentmise nem csak egy emlékezés, hanem mint a hittan órákon is tanuljuk, Krisztus keresztáldozatának jelenvalóvá tétele, ezért minden szentmisében Isten különleges segítségét, kegyelmét kapjuk mindannyian. Így ha mi is csatába szállunk a saját akaratunkkal, természetünkkel, bűneinkkel, akkor az Úr nem csak példaképünk lesz, hanem egyben erősítőnk is ebben a harcban. Az Isten ebben a nagyböjtben is mellettünk áll, végső soron pedig saját maga vívja ezt a harcot – Egyházáért, miértünk.
Ezért ne fáradjunk bele a jótettekbe, teljes odaadással, teljes mellbedobással, minden erőnket és figyelmünket összeszedve gyakoroljuk a nagyböjt sajátos gyakorlatait: az imádságot, a böjtöt és a jószívű adakozást.

Gyönyörűen tanítja a mai szentmise fő könyörgése is: „Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá.” Sokan talán azt gondolják, a lelki előrehaladás, a megszentelődés útja valami egészen különleges, megvalósíthatatlan, elérhetetlen, „egyszerű” halandó embernek járhatatlan út. Pedig éppen a mai liturgia tanítja, hogy az ellenkezője az igaz: a megszentelődés útja mindenki számára járható, s nem kell hozzá messzire mennünk. „Egyre jobban megismerjük Krisztus életét, és igazodjunk hozzá” – ennyi az egész. Erre az idei nagyböjt folyamán is lesz alkalmunk – minden egyes nap: olvasni az evangéliumokat, hallgatni azokat a szentmiséken, elmélyülni a szentbeszédekben, s mindenekelőtt komolyan venni Isten szavát. És hogy tényleg komolyan vettük-e a „szót”, arról gondolataink, szavaink és tetteink, egyszóval életünk tanúskodik majd. Az, hogy sikerül-e „igazodnunk” Urunk gondolataihoz, szavaihoz és tetteihez: úgy az imádságban, a böjtben, mint a jócselekedetkben. Sík Sándor is ezen az Istenhez-hasonuláson elmélkedik „A néma Miatyánk” c. versében. S talán éppen a mi nevünkben fogalmazta meg: „Akarom élni az egész hitet, / Szeretni, ahogy Isten szeret, / És bízni, bízni akarok, / Abban, amit a Krisztus hrdozott. / Nem érzem, nem is gondolom, / De akarom, akarom, akarom.
leközölve a Reményben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése