Jézus Krisztus ma a böjtölők és
a Sátánnal harcba szállók vezéreként áll előttünk az evangéliumban. Kiment
a pusztába, ahol negyven napon keresztül böjtölt, s legyőzte a Sátán minden
bűnre vezető csábítását.
Egyházunk pedig minden évben böjtöt hirdet –
Urunk példájára negyvennaposat. S ez az időszak, amit mi is ezen a
vasárnapon elkezdtünk, az évenkénti tavaszi tisztulás és lélekújulás ideje az
Egyházban. Olyan valami, ami fáradságba, nehézségbe, odafigyelésbe,
önmegtagadásba kerül. Ima, böjt, alamizsna – jól ismert és
sokszor használt eszközök, melyek ennek a megtisztulásnak és megújulásnak az
előre mozdítói.
Mi magunk is tudjuk, hogy ha végezzük
ezeket a megszentelő cselekedeteket, általuk jobbakká, Istenhez
hasonlóbbakká válhatunk. Az Isten pedig ilyenkor bővebben osztja kegyelmét,
mert ez az a sokat említett alkalmas idő, az üdvösség napja. De ezt
nem csak mi, hanem legfőbb ellenségünk, a Sátán is nagyon jól tudja. A
tapasztalat pedig megerősíti az egyházatyák véleményét: a Sátánt szó szerint
ingerli, irritálja, dühíti ez a kegyelemáradat, ezért ő maga még
erőteljesebben ostromolja a lelkünket. Talán észrevettük már mi is,
hogy ha ilyenkor megfogadunk valamit, a kísértés is jóval nagyobb, mint az év
többi részében. Mert a Sátán sem esztelen! Tudja, minden egyes böjti nappal
messzebb kerülhetünk tőle.
De ma, nagyböjt első vasárnapján nemcsak
azért olvassuk Krisztus megkísértésének evangéliumát, hogy ebből tanuljunk,
vagy felbuzduljunk! Hanem azért, mert a szentmise, a liturgia révén az az erő-,
az a Lélek száll belénk, amely a kísértést visszaverő és
legyőző Jézusban volt. Mivel a szentmise nem csak egy emlékezés,
hanem mint a hittan órákon is tanuljuk, Krisztus keresztáldozatának
jelenvalóvá tétele, ezért minden szentmisében Isten különleges segítségét,
kegyelmét kapjuk mindannyian. Így ha mi is csatába szállunk a saját
akaratunkkal, természetünkkel, bűneinkkel, akkor az Úr nem csak példaképünk
lesz, hanem egyben erősítőnk is ebben a harcban. Az Isten ebben a nagyböjtben
is mellettünk áll, végső soron pedig saját maga vívja ezt a harcot –
Egyházáért, miértünk.
Ezért ne fáradjunk bele a jótettekbe, teljes
odaadással, teljes mellbedobással, minden erőnket és figyelmünket összeszedve
gyakoroljuk a nagyböjt sajátos gyakorlatait: az imádságot, a böjtöt és a
jószívű adakozást.
Gyönyörűen tanítja a mai szentmise fő
könyörgése is: „Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent
időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus
életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá.” Sokan
talán azt gondolják, a lelki előrehaladás, a megszentelődés útja valami egészen
különleges, megvalósíthatatlan, elérhetetlen, „egyszerű” halandó embernek
járhatatlan út. Pedig éppen a mai liturgia tanítja, hogy az ellenkezője az igaz:
a megszentelődés útja mindenki számára járható, s nem kell hozzá messzire
mennünk. „Egyre jobban megismerjük Krisztus életét, és igazodjunk hozzá” –
ennyi az egész. Erre az idei nagyböjt folyamán is lesz alkalmunk – minden egyes
nap: olvasni az evangéliumokat, hallgatni azokat a szentmiséken, elmélyülni a
szentbeszédekben, s mindenekelőtt komolyan venni Isten szavát. És hogy tényleg
komolyan vettük-e a „szót”, arról gondolataink, szavaink és tetteink, egyszóval
életünk tanúskodik majd. Az, hogy sikerül-e „igazodnunk” Urunk gondolataihoz,
szavaihoz és tetteihez: úgy az imádságban, a böjtben, mint a jócselekedetkben.
Sík Sándor is ezen az Istenhez-hasonuláson elmélkedik „A néma Miatyánk” c.
versében. S talán éppen a mi nevünkben fogalmazta meg: „Akarom élni
az egész hitet, / Szeretni, ahogy Isten szeret, / És bízni, bízni akarok, /
Abban, amit a Krisztus hrdozott. / Nem érzem, nem is gondolom, / De akarom,
akarom, akarom.”
leközölve a Reményben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése