Ma mindannyian meghalt szeretteinkre gondolunk – elhunyt nagyszüleinkre,
szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, testvérünkre, gyermekünkre... Kinek ki
volt a legkedvesebb azok közül, akik már nincsenek velünk. S a lelkiismeretes
ember szívében ilyenkor felébred egyfajta bűntudat is: jobbak is lehettünk
volna irántuk; jobban is szerethettük volna őket; máshogy is viselkedhettünk
volna velük szemben. De minden ilyen gondolatot, érzést felülír egy tény: de
már késő; már semmit sem tehetünk.
Egyházunk azonban éppen ezt a tényt írja felül tanításával, és több
évezredes tapasztalatával! Egyházunk, s különösképpen a mai-, Halottak nap-i
szentmise azt tanítja, hogy nincs későn. Ha valamit el is mulasztottunk, ha
valamit rosszul is tettünk, van lehetőség arra, hogy segítsünk elhunytjainkon.
Elsősorban a szentmise és a többi imádság felajánlása, valamint a teljes búcsú
elnyerése az, amellyekkel többet segíthetünk a tisztító tűzben levőkön, mint
földi életükben bárhogyan.
Ebben a hitben végezzük minden imánkat, minden jócselekedetünket, minden
temetőlátogatásunkat – hogy nem csak emlékezni akarunk szeretteinkre, de
segíteni is tudunk, és akarunk is rajtuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése