Úrnapja

Szentháromság vasárnapján arról elmélkedtünk, hogy egy olyan titkot ünneplünk, melyet sosem értünk meg egészen – a Szentháromságot. De erre a mai napra is elgalább annyira érvényesek az elhangzott szavak: titkot ünneplünk. Olyan titkot, melyet föl nem foghatunk, csupán hitünkkel ragadhatunk meg.

Valóban nagy titok, hisz a szentmise elején nem látunk mást, csak kovásztalan kenyeret és bort, s az átváltoztatás után sem látunk mást: ugyancsak kenyeret és bort. Azonban mikor elhangzanak a legszentebb szavak „Ez az én testem, mely értetek adatik (...) Ez az én vérem kelyhe“ megváltozik valami. Nem a külső tulajdonságai ezeknek az anyagoknak, hanem a lényege. Nem kenyér és bor lesz, hanem Krisztus Teste és Vére. Külsőleg semmi változás, azonban „belül“, a „lényegben“ felfoghatatlan, elképzelhetetlen átalakulás, szaknyelven transsubstantiatio – „átlényegülés”. Mert itt sem, mint sok más helyen sem nem a külső a lényeg, hanem a lényeg, ami belül van.

Az kereszténység első évszázadaiban és évezredében a hívők nem járulhattak naponta a szentáldozáshoz. Sőt ezt annyira szent dolognak tartották, hogy csak egyszer-kétszer egy évben mentek áldozni. Nekünk pedig megadatott az a kegyelem, hogy naponta magunkhoz vegyük az Oltáriszentséget. Azonban mindannyiunknak vigyáznunk kell: nem szabad, hogy mindennapossá, vagy „mindenhetessé” váljon Isten eljövetele és magunkhoz vétele az Oltáriszentségbe és Oltáriszentségben.

Ez a mai sem egy a sok szentmise közül. Ma is különleges alkalom, mikor az Isten jön el hozzánk. A papoknak szól egy tanács, mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: „Úgy misézz, mintha ez lenne az első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életetben”