"Neked adom a mennyek országának kulcsait"

Ahogyan mai ünnepünk nevéből már következtethetünk, ma nem egy szentre, hanem egy eseményre emlékezünk.

Szent Péter apostol székfoglalása. De ez a hallásra talán furcsa ünnep nagy fontossággal bír, amit az a tény is bizonyít, hogy már a IV. századtól megtartották a keresztények ezt az ünnepet. Hogy melyik volt ez az esemény, ami alapot adott erre az ünneplésre, azt hallottuk a mai evangéliumban. De hogy mit köszönhetünk ennek, arra is érdemes odafigyelni és azt is érdemes tudatosítani.

Ennek az ünnepnek köszönhetjük, hogy az apostolok átadhatták nekünk Krisztus testének és vérének asztalát – tehát azt, hogy a szentmisét bemutathatjuk kétezer évvel Krisztus után is.

Hogy az apostolok által hirdetett evangéliumot megismerhetjük, és benne világosságot és örömet találjunk.

Hogy az Egyházat Krisztus rájuk, az apostolokra építette, és így mi is ennek a tagjaivá lehetünk.

Hogy az apostolok és utódaik által ma is megtisztulhatunk a keresztség és a bűnbocsánat szentségében.

Ha ezt tudatosítjuk, valóban ünnepelnünk és örülnünk kell ezen a napon.

„Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“ /Mk 9,14-29/

Ez az imént elhangzott mondat első hallásra elég ellentmondásosnak tűnhet. Mert leegyszerűsítve így is mondhatnánk: „hiszek, de hitetlen vagyok”. Ám ha kicsit jobban elmélyedünk ez elhangzottakban, rájövünk, nincs ebben semmi ellentmondás.

Tudnunk kell azonban, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa tanít: „hinni csakis a Szentlélek kegyelmével lehet.” /KEK 154/ Eszerint a hit elsősorban ajándék – Isten ajándéka. Ezért kérte a megszállott fiú apja Jézust, az Istent: „segíts hitetlenségemen”, azaz: „adj nekem hitet.” De a katekizmus tanítja továbbá, hogy „a hitben az emberi értelem és akarat együttműködik ezzel az Istentől kapott kegyelemmel.” S itt az Egyház tanítása Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki rámutat: „Hit az értelem cselekedete, mely azonban az akarat irányítása alatt van”. Tehát hinni nem csak ésszel, hanem főleg akarattal kell. Akarni kell hinni. Akarni kell elhinni igazságnak azt, amit az Isten mond nekem. Ezért kérhette a fiú apja: „Segíts hitetlenségemen”, mert akart hinni, jobban akart hinni.

A mi hitünknek is az alapja Istentől jön, de mindannyiunknak akarni kell ezt növelni. Szóljunk mi is Istenhez: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“

évközi idő hetedik vasárnapja

Biztos vagyok benne, hogy nincs itt most közöttünk senki, aki ne ismerné legalább egy szentnek az életét. Talán egy Assisi Szent Ferenc, vagy egy Szent István, vagy Szent Pál, Aquinói Szent Tamás… mindannyiunk számára ismert az ő életük, még ha csak nagyvonalakban is. Ezek az emberek, ahogyan mi nézünk rájuk, szentül éltek. Az ő életük példaadó számunkra, jól tudjuk. De valljuk be, sokszor elképzelhetetlennek tűnik, hogy mi követhetnénk az ő példájukat. Egyáltalán felmerült már bennünk, hogy szentek lehetünk mi is? És nem csak hogy lehetünk, hanem szentnek kell lennünk.

Ha elolvastuk a mai a olvasmányt, a szentleckét, az evangéliumot, észrevehettük, hogy háromszor is elhangzott ez a felszólítás: „szentek, tökéletesek legyetek”.

De ki lehet ma, a mai világban szent? Csupán II. János Pál pápa, vagy Teréz anya, kiknek a boldoggá, ill. szentté avatása folyik? Tényleg csak egy pár ember él ma a világban, akik egyedül kaptak meghívást az életszentségre? Nem. Mert ezek a ma elhangzott szavak: „Szentek, tökéletesek legyetek”  mindannyiunknak szólnak. Egytől egyig. Hisz ezért élünk, kedves testvéreim. Mindenki, aki a mennyországba van, szent. És ha mi is oda akarunk jutni, szentnek kell lennünk.

Szentek legyetek! De hogyan? Ezt a parancsot Jézus éppen azután mondta, hogy tudtunkra adta, miként kell viselkedni ellenségeinkkel szemben: „Szeressétek ellenségeiteket. Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket.” Mintha ezt mondaná: Ha szent, ha tökéletes akarsz lenni, ezzel kezdd: tégy jót azzal, aki neked rosszat tesz.

Mindenkinek vannak ellenségei. Még ha nem is haragszunk senkire, nem is teszünk rosszat másokkal, mindig akad valaki, aki megpróbál keresztbe tenni nekünk. Akinek nem tetszik a mi beszédünk, viselkedésünk, vagy egyszerűen nem vagyunk neki szimpatikusak, és ezért nem éppen udvariasan viselkedik velünk.

De azok az emberek, akiket úgymond ellenségeknek nézünk, pontosan ők azok, akik segíthetnek nekünk közeledni a tökéletesség felé. Éppen őáltaluk tudunk szentté válni. Mert ha őket szeretjük konkrét tettekkel – imával, jócselekedettel, akkor válunk egyre hasonlóbbakká Istenhez, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” és „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ád igazaknak és hamisaknak”.

Az elkövetkező héten is találkozni fogunk ezekkel az ellenséges érzületű emberekkel. Rajtunk áll, hogy általuk az idegesség, a harag, a rosszindulat, a bosszú, vagy éppen az áldozatos szeretet, az ima és a megbocsátás cselekedetei vesznek rajtunk erőt.

Köszöntő

"Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost" /Mk 9,2/

Biztos, mindannyian tudjuk, mit jelent irigynek lenni. Sok mindenre és sok mindenkire tudunk irigykedni. De ez nem csak úgy jön, hanem kell ehhez ez bizonyos fokú érdekeltség is. Egy idős néni talán nem irigyli meg a fiatal új autóját, vagy mobilját, mert őt az „nem vonzza”, nem érdekli, nem izgatja. Akkor jön az irigység jobban elő, ha két embernek azonos, vagy hasonló az érdeklődési köre.

Minket, keresztényeket, katolikusokat nagyon finoman fogalmazva is az Isten iránt való „rajongás” kell, hogy vonzzon, érdekeljen és izgasson. Így a mai evangélium eseményei iránt sem maradhatunk közömbösek. Mondhatnánk, irigykednünk kell Péterre, Jakabra és Jánosra, hogy ilyen csodálatos dolgot láthattak. Pár percig, vagy talán csak másodpercig egy csoda szemtanúi lehettek. Ha tényleg rajongunk Istenünk iránt, mondhatjuk: „de jó is lehetett nekik…” S ez való igaz. Biztos, hogy nagyon jó lehetett nekik, ha Péter ott akart maradni.

De ennél nagyobb csoda történik minden szentmisén. Igaz, ez a csoda nincs hatással érzékszerveinkre. Nem látunk mást, csak egy kis fehér ostyát, amely nem lesz hirtelen ragyogó fehér. De ez a csoda ugyanúgy mély nyomot hagyhat bennünk is, mint az apostolokban, erőt adhat, hogy a kétség óráiban ebből meríthessünk. Ha hittel és tiszta szívvel veszünk részt benne.

Akkor Jézus Pétert, Jakabot és Jánost választotta ki, hogy részük legyen a csodában. Ma minket, ha elmegyünk a szentmisére. Töltsük a mai napot úgy, hogy hasonlóan, ahogy mi az apostolokra, ránk is úgy irigykedjenek az emberek, kik ezt a mai csodát, a szentmise csodáját nem élték át.

"Az Úr tehát szétszórta őket..." /Ter 11,8/

A mai olvasmány eseményei az ószövetség egyik legismertebb történetét alkotják. A bábeli nyelvzavar eseménysora zárja le az őstörténetet. Tudjuk, hogy ez sem egy pontos történelmi leírás, hanem mindenekelőtt isteni üzenet.

Az emberek kiforraltak egy tervet, olyat, amellyel már elődeik próbálkoztak. Olyanok akartak lenni, mint az Isten: „érjen a mi munkánk egészen az égig”. Más szóval: Olyanok akartak lenni, mint az Isten, ki a mennyben lakik. Hasonlóval csábította bűnre az első emberpárt a kígyó is: "Olyanok lesztek, mint az Isten". Most mindent előre elterveztek, de nem tudatosították, milyen veszélybe sodorják ezzel magukat – elvesztik az Istennek való engedelmességet és az Isten iránti tiszteletet. S ha ez megvalósult volna, elvesztették volna örök életüket.

Az Isten azonban közbeszólt, s teljesen „megzavarta” őket, hogy ne értsék egymást. A látszólag hatalmas csapás, mely többek között az egymástól való nagy területi elszakadást eredményezte, valójában itt is az emberek javát, és nem Isten kedvét szolgálta. Meg akarta őket Isten menteni az örök haláltól, így csapást mért rájuk, hogy ezáltal meneküljenek meg a végtelenül nagyobb rossztól.

Isten máshogy gondolkodik. Máshogy, de mindig jobban, mindig tökéletesebben, mint mi. Ezért nem az a feladatunk, hogy más terveket szőjünk, mint az övé, hanem hogy megértsük azt, amit számunkra ő betervezett. Hogy megértsük: az övé a legjobb nekünk. 

„Noé meggyőződött róla, hogy felszikkadt a föld felszíne. Ekkor oltárt épített az Úrnak.” /Ter 8,20-22/

Képzeljük el…a földet az özönvíz után…minden eltűnt…mindent, amit az ember addig épített, amiért fáradozott. Csupán Noé maradt meg a családjával és az állatok a bárkában. Gondolhatjuk, mennyire féltek a véget érni nem akaró esőzés alatt… minden bizonnyal egész végig imádkoztak. Úgy mint mi is, ha bajban vagyunk. Imádkozunk. Szinte egytől egyig, a hitét buzgón gyakorlótól az ateistáig.

Azonban Noé nem csak a vész idején fordult az Istenhez. Amint elmúlt a veszedelem, oltárt épített az Úrnak. Az első dolga volt ez: az Istennek áldozatot bemutatni. Így viselkedünk mi is, mikor túléljük a veszedelmet, mikor az Isten meghallgatja imánkat? Nem baj, ha nem úgy éltünk. Ma újabb lehetőség nyílik úgy cselekednünk…

Ministráns foci bajnokságra megyünk!

Szerdán, azaz február 16-án egy 

ministráns teremlabdarúgótornán veszünk részt Ipolynyéken.

Este, reméljük, képes beszámolóval adjuk majd tudtotokra az eredményt. Az ipolyvarbói plébánia csapata mellett ott lesz még Ipolynyék, Csáb, Nagykürtös, Apátújfalu, stb...

Kérjük imáitokat az egész nap folyamán!

Köszönjük.

„Noé azonban kegyelmet talált az Úr előtt” /Ter 7,1/

Az ószövetségi könyvekben az Isten mint végtelenül irgalmas Úr jelenik meg, azonban sok helyen egy másik „tulajdonsága” is nyilvánvalóvá válik: hogy ő abszolúte igazságos. Úgy gondolhatjuk, hogy ez a két tulajdonság nem fér össze… hogyan lehet az Isten irgalmas, és közben igazságos?

„Noé azonban kegyelmet talált az Úr előtt”. Tehát Noé sem volt egy teljesen szent, bűn nélküli ember, csupán kegyelmet talált az Úr előtt… mindössze megkönyörült rajta az Úr. De vajon miért? Miért pont ő rajta? Talán a válasz is ugyanebben a szentírási részben találjuk meg: „Noé úgy tett, ahogyan az Úr megparancsolta neki”. Azon volt, hogy Istent terve szerint éljen.

Hiába akarjuk mindig megtenni azt, amit az Isten szeretne tőlünk…nem vagyunk tökéletesek, nem fog menni mindig. A puszta igazságosság miatt így meg kellene halnunk. Azonban az Irgalmas Isten nem a teljesítményünk alapján ítél, hanem a szívünk szándéka szerint. Úgy, mint Noét. Ha bennünk is meglesz a szándék Istennek tetszően élni, az igazságosság fölött az irgalom győz majd.

évközi idő hatodik vasárnapja

Nekem csak senki ne parancsolgasson!

Biztos már többször hallottuk ezt a kijelentést...talán gyermekeinktől, unokáinktól, barátainktól, vagy ismerőseinktől. Sőt, lehet, hogy már...többször...saját magunktól is.

Egy kis gyerek még ezt nem mondja ki, de cselekedeteivel, szavaival tudtunkra adja: nem éppen szereti, ha parancsolnak neki...inkább mindent csinálna csak a saját kedve szerint.

A kamaszodók is kimutatják, de már szavaikkal is – sokszor elég keményen – megmondják: úgy vélik, nincs szükségük a felnőttek parancsaira. Nem akarják, hogy őket valaki is vezesse, irányítsa, parancsolgasson nekik. És sok felnőtt is annyira magabiztosnak érzi magát, annyira tökéletesnek érzi magát, hogy ha bárhol előírással találkozik, ezt mondja: „Nekem csak senki ne parancsolgasson!”

Pedig ha belegondolunk, milyen felelőtlen is lenne az a felnőtt, aki pl. azt vallaná, hogy neki ne írjanak elő közlekedési szabályokat, ő majd a saját elgondolása szerint cselekszik…

És mi is… ha valóban elgondolkozunk eddigi életünkön… hibáinkon… talán mindannyian észrevesszük: Mennyire felelőtlenek vagyunk, mikor azt mondjuk: Isten ne szóljon bele életünkbe, ne adjon parancsokat… majd… majd mi rendezzük életünket úgy, ahogy akarjuk.

Mindez pedig azért van, mert nem vesszük észre a parancsok mögött az Isten féltő atyai szeretetét és azt, hogy ő nem korlátozni akar minket. Mikor egy mellékútról jövünk ki a főútra, az a STOP tábla nem korlátozni akar minket, nem csak úgy van ott, hogy idegesítsen, hogy még véletlenül se érhessek időben oda, ahova akarok. Pontosan ellenkezőleg. Bebiztosítja a legbiztonságosabb utat, hogy biztos elérjek oda, ahova szeretnék. S valami hasonlók az Isten parancsai is. Korlátozás helyett segítenek minket, pontos utasításokat adnak a biztonságos élethez, a biztonságos úthon.

Vegyük észre ezért minden parancs mögött Istenünk féltő atyai szeretetét. Így sokkal könnyebb lesz betartani a parancsokat, és Istenhez is sokkal közelebb kerülünk. Mert nem csak parancsból nem fogunk ölni, haragudni, házasságot törni, esküdözni, hanem mindenekelőtt Isten iránti szeretetből.

"Miután ettek a tiltott fa gyümölcséből..." /Ter 3,9-24/

Az első emberpár, melynek jelképesen leírt bűnbeesését tegnap olvastuk, az Istentől való félelmében elrejtőzött a fák között. Elkövettek egy olyan bűnt, amely nem csak őket, kettejüket érint, hanem onnantól kezdve minden egyes embert. Ez az ún. áteredő bűn, ami nem más, mint egy kegyelem nélküli, bűnös állapot, mely  minden emberre átszáll. Nevezhetjük ezt talán a világ leghatalmasabb bűnének is, hisz több billiárd ember miatta szenved, miatta hal meg és jut a kárhozatra.

De az Isten még ilyenkor, a legnagyobb bűn után is megkeresi az embert: "De az Úristen hívta az embert." Mert nem hagyja kínlódni, kikészülni, s főleg nem elkárhozni. Az Isten a legreménytelenebb és legszomorúbb helyzetben is segítséget nyújt.

Lehet a mi helyzetünk reménytelenebb, mint az első emberpáré volt? Aligha...

"Nem jó az embernek egyedül lennie" /Ter 2,18/

Folytatjuk Szentírás olvasásunkat a teremtés történettel – Mózes első könyvéből.

Az ember nem talált maga számára az állatok között segítőtársat. Ezért a szentíró egy nagyon mély értelmű jelképpel fejezi a nő teremtését: „kivette az egyik oldalbordáját“. Ezzel rámutat, hogy az emberből, a férfiből attól fogva mindig hiányzik egy darab, amit a felesége tölthet csak be, hisz ő az a „hiányzó rész“. Gyönyörűen fejezi ezt ki magyar nyelvünk: fele-ség...mintha az ember nem lenne egész, csak a feleségével együtt.

Ma talán nem ártana elgondolkozni azon, hogy életemmel vajon valóban a férjem, feleségem életét teszem-e teljessé. Hogy igyekszem-e megadni házastársamnak azt, amire szüksége van…azt, ami belőle hiányzik, s amit csak bennem lelhet meg. 

Szentségimádási óra

Ma közös szentségimádási órát tartunk, szeretettel várunk mindnekit 16:00-tól a templomban.

16:40-től pedig elvégezzük az Egyház hivatalos imájának (a zsolozsmának) egy részét, az Esti dícséretet.
A szentségi áldás után következik a szentmise 17:00-tól.

Test és lélek /Ter 2,4-17/

Gyönyörűen kifejezi a mai olvasmány, melynek fő része az ember megteremtése, hogy mi is valójában maga az ember, mi az ember számára a legfontosabb.

Az olvasmány arról szól, hogy az ember nem csupán test, hanem test és lélek. A héberben egy szójáték is van ebben a leírásban: a föld héberül adama, az ember pedig adam. Ahogy hallottuk, az ember testét a föld porából alkotta meg az Isten, ami annyit jelent, hogy a test sokkal szorosabban kapcsolódik a földhöz, a földi dolgokhoz, mint a lélek. Az a lélek, melyet az Isten lehelt a holt testbe.

Ismerjük mindannyian Jézus szavait: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” /Mt 26,41b/ Sose feledjük, hogy minden, amit a testünk számára teszünk, az egy az egyben elmúlik. De amivel a lelkünket gondozzuk, amivel a lelkünket szépítjük, nemesítjük, az mindig fontosabb, mert a lélek örök.

Csak ezen a mai napon...vajon...mennyit foglalkoztunk testünkkel, és mennyit a lelkünkkel?

"A hetedik napon Isten megpihent. A hetedik napot megáldotta és megszentelte." /Ter 2,2-3/

A hetedik nap számunkra, amint tudjuk, a vasárnap. Bennünk van egész kiskorunktól, hogy vasárnap nem dolgozunk, és hogy vasárnap kötelező jönni a szentmisére.

Nem dolgozunk, tehát pihenünk. De Isten a hetedik nap nem csak pihent, hanem megszentelte ezt a napot. De vajon hogyan szenteljük meg mi a vasárnapot? Az, hogy eljövünk a szentmisére, az tényleg a legkevesebb. De vajon hogyan lehetne még jobban megszentelni az egész vasárnapot? Mitől lehet más a vasárnap?