Assisi Szent Ferenc

Mai szentünk életrajza a következőképpen kezdődik: „Assisiben született 1182-ben egy olyan családban, ahol elsődleges volt az anyagi jólét és annak gyarapítása.” Egy család, ahol az anyagi jólét a legfontosabb. S talán nekünk is megszólal ilyenkor a lelkiismeretünk… nálunk vajon az anyagi jólét hányadik helyen van?

Ami azonban segített neki értékrendet változtatni, s ami miatt radikálisan tudott cselekedni – egy betegség volt. Mert eleinte élte az életét úgy, mint sok akkori fiatal – könnyelműen, észre nem véve az élet értékét, s annak fontosságát. Egy súlyos, halálos betegség azonban megállította. Betegsége alatt döbbent rá, hogyan is élt, és milyen örökkévalóság vár rá, ha nem változtat ezen. Assisi Szent Ferenc pedig annyira komolyan vette Jézus szavait, melyet egy szentmisén hallott, hogy attól a naptól kezdve egy egyszerű ruhában vándorolt és hirdette az evangéliumot, prédikált mindenkinek, akivel csak találkozott.

Az okos ember más hibáján tanul – ismerjük a mondást. Ne legyen szükségünk nekünk is egy súlyos betegségre, vagy valami nagy csapásra ahhoz, hogy rájöjjünk: ahogyan itt élünk, attól függ az örök életünk. Hogy rájöjjünk: földi, mai életünkkel vagy építjük, vagy romboljuk az örök hazánkat. Assisi Szent Ferenc példája és közbenjárása segítsen: az egyszerű hétköznapokban a legegyszerűbb dolgokban is tudjunk Istennek szolgálni az embereken keresztül.

Valaki mindenről tud - előny, vagy hátrány? /Jón 1,1-2.11/

Jónás próféta küzdelméről, meneküléséről olvastunk az olvasmányban. Az Úr, mint a többi prófétát, őt is meghívta, elküldte egy néphez, hogy bűnbánatot hirdessen, hogy visszavezesse őket Istenhez. Ő azonban nem merte felvállalni ezt a nagy feladatot, és próbált elmenekülni az Isten elől. Így kívülállóként látjuk, micsoda esztelenség próbálni elmenekülni az elől, aki maga teremtette az egész világot.

Így kívülállóként látjuk, de talán sokszor, egy másik történetben, mikor mi vagyunk a főszerepben, a mi életünkben mi is megpróbálunk elmenekülni, vagy csak elbújni Isten elől. Gondoljuk, Isten ezt, vagy azt talán nem is tudja, nem is látja… Pedig az Isten szava világosan érvel: „Ti, balgák a népek között. Aki a fület alkotta, az ne hallana, s aki a szemet csinálta, az ne látna?“/Zsolt 94,9/

Még legapróbb, legrövidebb gondolatunkat is tudja a mi Atyánk. Ez pedig lehet óriási előny, de óriási hátrány is. Ha csak egy pillanatra is, de többször naponta gondolunk az Istenre, ő tud róla, s a jutalmunk nem marad el. De ha más gondolatokat táplálunk magunkban, erről is tud, s ennek is meg lesz a gyümölcse.

Az Isten mindent tud rólunk. Vajon nekünk ez előnyt, vagy hárányt jelent?

Miserend és hirdetések - évközi 27. vasárnap

Évközi idő 27. vasárnapja

Az imént hallottunk egy történetet, kedves testvéreim, melyet maga Jézus mondott el nekünk. De még mielőtt hozzákezdenénk a megértéséhez, képzeljünk el egy másikat. Azt, hogy lenne mindenkinek egy-egy bankszámlája, amire minden egyes reggel 1440 euró kerülne rá! Eddig biztos, hogy jól hangzik. De. Ez a pénz sosem maradhatna meg a holnapi, a következő napra. Minden este lenullázódna, akármennyit is használnánk fel a nap folyamán. Úgy gondolom, még ez is jól hangzik. Vajon mit tennénk? Egyértelmű, hogy igyekeznénk minden nap a lehető legjobban kimeríteni a számlát, nem hagynánk kárba veszni egy centet sem az 1440 euróból.

Most pedig a mesés történet után jön a valóság. Mindannyiunknak van egy hasonló számlája, amire minden reggel nem pénz, hanem idő megy rá. Minden egyes nap Isten megajándékoz 24 órával, azaz 1440 perccel. Minden reggel 1440 perccel gazdagabbak vagyunk. S ez minden este lenullázódik, elveszik, akármennyit is használtunk ki belőle. Soha nem lesz se több, se kevesebb egy perccel sem. Isten minden új nap új összeget tesz a számlánkra, s minden este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztjuk felhasználni az aznapi összeget, időt, egyszerűen elveszik. Úgy, hogy sosem kapjuk már vissza. Nem íródik jóvá másnap. S ezekről a napokról, percekről egyszer számot kell adnunk. Itt jutunk el Jézus ma hallott példabeszédéhez. A gazda rábízta a szőlőjét a munkásokra, akik azonban nem adták oda a termést. Sőt, megöltek mindenkit, akit a gazdaember a termésért küldött. A szőlőben dolgozók ugyanis nem gondoltak arra, hogy egyszer számot kell adni tetteikről. Nem éreztek semmilyen felelősséget, pedig nem kis dolog volt rájuk bízva. A számadáskor azonban nagy bajban voltak.

Mi is, mindannyian egytől egyik számot fogunk adni Istennek életünk minden egyes percéről. Nem lesz lehet majd sem kitörülni, sem átírni egyetlen percet sem, ami elmúlt.  De az életben, s elsősorban a lelki életben nem létezik stagnálás. Sosem vagyunk egy helyben. Sosem egyforma az Istennel való kapcsolatunk. Minden egyes perccel vagy közelebb kerülünk egy lépéssel, még ha csal tyúklépéssel is Istenhez, vagy épp távolabb, messzebb, Istentől. Nagyon jól tudjuk, de talán nem eléggé tudatosítjuk ezt. Jézus mai példabeszéde erre hívja fel a figyelmünket: egyszer mindennel el kell számolnunk, egyszer mindenről számot kell adnunk. Használjunk ki minden egyes percet arra, hogy Istent dicsőítsük, embertársainkat pedig boldogítsuk és segítsük a jóra, az örök jóra. Minden perc számít és minden perc beszámítódik.

Tegnap pedig találtam egy-két elgondolkodtató szót a neten éppen az időről. Hogy megértsd mennyit ér egy év, kérdezd meg a diákot, akinek ismételni kell. Hogy megértsd mennyit ér egy hónap, kérdezd meg az édesanyát, aki koraszülöttet hozott a világra. Hogy megértsd mennyit ér egy hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét. Hogy megértsd mennyit ér egy óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár. Hogy megértsd mennyit ér egy perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot. Hogy megértsd mennyit ér egy másodperc, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet. Hogy megértsd mennyit ér egy tizedmásodperc kérdezd meg a sportolót, aki ezüst érmet nyert az Olimpián. Minden pillanat kincs, ami a tiéd és becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted. A Tegnap történelem, a holnap rejtelem. A ma ajándék.

Krisztusban szeretett testvéreim. Ha még ma nem használtuk ki jól a perceinket, most kezdjük azt meg. Még több, mint a fele biztos, hogy meg van. Istentől kaptuk a mai napot is, Isten dicsőségére kamatoztassuk is.

Szent Jeromos

„Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust sem” – ez volt Szent Jeromos pap és egyháztanító egyik jelmondata. Persze nem csak mondta ezt, hanem egész életét a Szentírás tanulmányozásának és annak továbbadásának, közvetítésének szentelte.

S hogy mi mit tanulhatunk mai szentünktől? Mindenekelőtt azt, „hogy a Szentírást nem a múltban elhangzott szóként kell olvasnunk, hanem Isten Igéjeként, amely mindig szól hozzánk, és erőfeszítéseket kell tennünk, hogy megértsük, az Úr mit akar nekünk mondani”. – írja XVI. Benedek pápánk. Azaz meg kell küzdenünk azért, hogy megértsük az Úr szavát. Le kell küzdenünk talán az időt, a fáradtságunkat, a mi saját gondolatainkat, hogy az Isten gondolatai járjanak át minket.

Ma este is lesz erre lehetőségünk: otthon elővenni a Szentírást és megérteni az Úr gondolatait. 

A szent főangyalok

Az Egyház ma tiszteletét fejezi ki a három arkangyal – Mihály, Gábor és Ráfael –  szent szolgálata előtt. Mindannyiukról tudunk legalább egy keveset: Szent Gábor angyal adta át az emberi történelem legfontosabb üzenetét Máriának. Szent Mihály megküzdött Luciferrel és száműzte őt a mennyből. Szent Rafael az Ószövetségben eljött, hogy segítsen Tóbiásnak.

Eredeti neveikben észrevehetjük, hogy mindegyik az „el” szótagra, szóra végződik. Gabriel, Raphael, Michael. Ez a szó a héber Elohim rövidített változata, ami Istent jelent. Gabri El annyit jelent: Isten ereje. Rapha El – Isten orvossága. S a Micha El pedig így fordíthatjuk le: „Ki olyan, mint az Isten?”

Micha El – ki olyan, mint az Isten. Már magában ez a név, kedves testvérek, nagyon elgondolkoztató… ki olyan, mint Isten? Ki olyan, mint az Isten?

Hogy erre választ tudjunk adni, azt kell megfogalmaznunk, ki az Isten. Az Isten, tudjuk, az, aki minket minden érdem nélkül megteremtett, aki értünk feláldozta egyszülött Fiát, aki minket megváltott, aki szeret minket annak ellenére, hogy mi állandóan vétkezünk ellene, vagy épp elfeledkezünk róla. Az, aki gondoskodik rólunk, így állandóan hálásnak kell, hogy legyünk neki. Ezért állandóan köszönnünk kell neki ajándékait, beszélgetni vele, imádkozni hozzá, elmélkedni róla, vagy épp imádni őt. Ezek azok a dolgok, melyeket állandóan megtenni kötelességünk, mert ez egyszerűen „jár Istennek”. Ez sok időt vesz igénybe, de még az időt is tőle kaptuk, így nem sajnálhatjuk tőle.

S most a név: Micha El – ki, vagy mi olyan, mi olyan, mint az Isten? Az, amire az időmet szánom ahelyett, hogy Istennel tölteném. Gondolkozzunk el most ebben a rövid csöndben, s tegyük fel magunknak a kérdést: Ki olyan, vagy mi olyan, mint az Isten az én életemben? S egyben kérjük a főangyalok közbenjárást, segítségét, hogy senki se legyen számunkra olyan, mint az Isten. Csupán Istenünk töltse be az Isten helyét a mi életünkben. Az első hely az Istené. Nálunk is az övé legyen!

„Jézus elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.” /Lk 9,57-62/

„Jézus elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.” Ez talán a legfontosabb mondat a mai evangéliumban. Miért?

Mert ez nem csak egy leírás, egy földrajzi információ, hogy épp honnan hová megy, hanem rámutat: Jézus tudta, mi vár rá Jeruzsálemben, mennyit fog szenvedni, hogyan fog meghalni, és mégis elindul – a látszólag vesztőhelyre. Mert tudta, ez az ára az emberek megváltásának.

Mi pedig talán néha oly könnyen eltántorodunk egy-egy jó megtételétől, mikor észrevesszük, milyen akadályok állnak előttünk, milyen nehézségeket kell leküzdenünk, és milyen áldozatba fog kerülni a jó megtétele. De Jézus mai példája adhat bátorságot, erőt ahhoz, hogy mindig a végső célt nézzük. Hogy túllássunk az akadályokon, a nehézségeken. Mert csak úgy tudjuk a nehezen kivitelezhető jót megvalósítani, ha tudatosítjuk: az érte hozott áldozat szinte semmi a valódi jutalomhoz képest, amit érte és utána kapunk.

Mindig a végső, örök célunk legyen szemünk előtt, így Isten segítségével bármilyen nehézséget leküzdünk majd tudva: a jutalom végtelenszer nagyobb, mint az érte hozott áldozat.

Páli Szent Vince

Mai szentünk, Páli Szent Vince a 17. Században élt. Azonban szentjeinkben többek között az a lenyűgöző, hogy életpéldájuk, tanításuk ma is vonzó példaként állhat előttünk. A szent emberek életművészete sosem avul el, hanem mindig aktuális, mindig időszerű és minden kor minden embere követheti.

Páli Szent Vince tanításából csak egy gondolatot szeretnék kiragadni, melyet az egyik levelében ír le. Így szól: „A szeretet minden szabályt megelőz, hiszen mindenekelőtt a szeretetre kell törekednünk”. S hogy mit rejtenek magukban ezek a szavak? Azt, hogy bármit teszünk, vagy nem teszünk, bármit mondunk, vagy nem mondunk (hallgatunk) – mindig a szeretet kell, hogy legyen a mérce. Ha szólunk, akkor azért, mert szeretjük a másikat, és jót akarunk neki. Ha hallgatunk, akkor azért, mert a másikat szeretjük, és a javát akarjuk. Ha valamit teszünk, akkor csakis azért, hogy segítsünk a másiknak, ha valamit inkább nem teszünk meg, akkor azt is azért, mert szeretünk. Szeretetből.

„A szeretet minden szabályt megelőz”. Nincs sem törvény, sem parancs, sem illem, sem egyéb helyzet vagy körülmény, ami elsőbbséget élvezne a szeretettel szemben. „A szeretet minden szabályt megelőz”. A szeretet a mérce! Nekünk is az legyen.

Röpte

Ma nem egy madárkával találkoztam, 

hanem egy méhecskével az udvaromban...

de megörökítettem azt is:

A legmegalázóbb feladat /Lk 9,46-50/

Jézus tanítása többek között az által vált hitelessé, hogy szavait tetteivel bizonyította. Nem csak azt mondta, „Az a legnagyobb, aki a legkisebb tud lenni” – amint ma hallottuk, hanem később elvégezte az akkoriban egyik legmegalázóbb feladatot: megmosta apostolai lábát.

Mi pedig újra vizsgálhatjuk, elemezhetjük életünket, napjainkat… vajon mi is elvégzünk-e olyan feladatokat, melyeket esetleg megalázónak tartunk. Nem mondjuk-e valamire, hogy azért ezt már én nem fogom csinálni…? Biztos akad valami, ami által még alázatosabbakká válhatunk. Ma azt végezzük el – Jézus példájára.

Miserend és hirdetések - évközi 26. vasárnap

Évközi idő 26. vasárnapja

Már a múlt héten elmélkedtünk az Isten, az Isten országának sajátos logikáján. Ma pedig folytatja Jézus ezt a fajta tanítását és kérdez. Érdekes kérdést tesz föl: „Mi a véleményetek?” Ezzel a kérdéssel ugyanis rá akarja vezetni a hallgatóit, hogy a saját logikájuk és műveltségük, eszük alapján maguk válaszoljanak arra a kérdésre, amely teljes mértékben őket érinti.

Egy apa küldi mind a két fiát… az egyik azt mondja, nem megy, de mégis kimegy, a másik pedig pontosan fordítva. Jézus pedig megkérdezi: „Mi a véleményetek? Melyik teljesítette apja akaratát?” A válasz a kérdésre mindenki számára egyértelmű, nem is lehet máshogy válaszolni. Jézus ugyanis rávezette a főpapokat és a nép véneit, más szóval az elitet, az elöljárókat, akik az észt és a jót képviselték, hogy saját maguk mondják meg: nem sok mindent ér a beszéd a tettek nélkül, hogy a látszat mögött a valóság bizony más. Más a lényeg, ami belül van, az ember szívében. Mert ők voltak azok, akik sokszor elviselhetetlen követelményekkel álltak elő a hívő nép számára. Olyanokkal, melyeket maguk sem tartottak meg. Sokszor, ahogy mondani szokták: vizet prédikáltak és bort ittak.

Igen, ez volt akkor, kétezer éve. De vajon most mi a helyzet? Mert tudjuk, az evangélium nem csupán egy emlékezés, régi történetek elbeszélése, átismétlése. Hanem az evangélium szava él, s ma nekünk, hozzánk szól. Mindenki valamilyen szempontból elöljáró, elöl jár a példában: a szülő a gyermeknek, a gyermek a kisebb testvérének, a munkás a beosztottjának, a férj a feleségnek és fordítva, a pap a híveknek… Szeretünk másokat utasítani, de vajon megtesszük azt, amit másoktól elvárunk. Elvárjuk a jóságot, a türelmet, a megértést, a megbocsátást, az odafigyelést… de vajon bennünk megvannak-e ezek az erények? – szól ma felénk a kérdés.

Szent Pió atya

Ha most feltennék egy kérdést, kedves testvéreim, hogy „ki az Isten?”, talán mindenki tudna válaszolni. Hisz halljuk a szentmiséken, az evangéliumokban, vagy hallottuk régebben a hittanórákon a jobbnál jobb és tökéletesebb definíciókat. Ezeket talán el tudjuk mondani, de ez csak egy olyan válasz lenne, mint az apostolok válasza az evangéliumban: van, aki ennek, vagy annak tart…

De Jézus második kérdése már személyre szóló: Ti kinek tartotok engem? Ki vagyok én a ti életetekben? S ezt kérdezi ma tőlünk, tőled: Ki az Isten, ki vagyok a te életedben?

Szent Pió atya is megválaszolta ezt a kérdést. Minden bizonnyal szóban is megfogalmazta, de mindenekelőtt tettekkel – az életével bizonyította állítását: neki az Isten volt a mindene. Érte élt és érte, vele halt meg.

Ma az ő életpéldáját látva tegyük fel ne csak azt a kérdést, hogy kinek tartom az Istent. Hanem azt is: vajon az én életem miről tanúskodik? Ki nekem az Isten? Ne csak azt kérdezzük, hogy kinek tartom, hanem vajon úgy is néz-e ki az életem.

"Kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust." /Lk 9,7-9/

Heródes, amint hallottuk az evangéliumban, kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust. Ez a találkozás meg is valósult. Egy alkalom volt, mikor ez a két ember szembesült egymással: a nagypénteki eseményekkor, mikor Pilátus átküldte Jézust Heródes fejedelemhez. Szent Lukács evangélista leírja, hogy mivel Jézus nem mutatott neki semmilyen csodát, sőt feleletre sem méltatta, Heródes udvarával együtt kigúnyolta őt. Mert Heródes nem Jézus tanítását, szavait kereste, hanem csupán a csodáira volt kíváncsi. Jézust akarta, de tanítása nélkül.

Példaadó ez mindannyiunk számára, hogy Jézust, az Istent ne csak a csodái, csak a segítsége miatt keressük, mintegy haszonból, hanem azért, hogy megismerjük az ő életét s igyekezzünk életünkkel a lehető legtökéletesebben hasonlítani hozzá.

A koreai Szent vértanúk

A koreai Szent vértanúk tevékenysége és mártírhalála nagyon különleges volt. Különleges abban, hogy egy olyan területen hirdették az evangéliumot, ahol még sosem hallottak Krisztusról – úgy, mint az első apostolok. Egy olyan helyen hozták szóba az Isten és Jézus Krisztus nevét, ahol eddig még soha senki. Az ő esetükben a 17. században ez az ő hazájuk Korea volt.

Biztos, nem volt könnyű nekik csak úgy elkezdeni otthon beszélni egy teljesen új dologról, a hitről, Istenről, egy teljesen új életről, amelyről azonban meg voltak győződve: egyenes út a mennyországba. De pontosan az ő bátorságuk hozta meg a gyümölcsöt: általuk az Isten igéje eljutott egy olyan közegbe, ahová másképp nem juthatott volna el.

Ma a koreai Szent vértanúk adnak nekünk erőt, bátorságot, segítséget ahhoz, hogy végre a mi családjainkban is, otthon is merjünk beszélni a hitünkről, az Istenről. Hogy hitünk megvallását és megvitatását ne korlátozzuk az Isten házára, hanem a mi házainkban is beszéljünk róla. Ennek az első lépése pedig egy ma esti közös ima lehet a férjjel, feleséggel, vagy épp gyermekeinkkel… Merjünk otthon is együtt beszélgetni Jézusról, Jézussal, mert így az egész családunk együtt lesz Istennel, s majd ugyanígy együtt – az örökkévalóságban.