Miattunk /Lk 19,41-44/

Jézus, amint Jeruzsálemhez ért, mint hallotuk Szent Lukácstól, sírva fakadt. Tudta előre, hogy néhány napon belül ebben a városban kínozzák halálra s ölik meg. De mégsem ez volt a fő oka nagy fájdalmának. „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál”. Nem magát, hanem Jeruzsálem népét siratta. Úgy mint keresztútján: „Jeruzsálem leányai! Ne engem, hanem magatokat, és gyermekeiteket sirassátok.”

A mai evangélium is tisztán mutatja és tanítja: Isten értünk, miattunk lett emberré, szenvedett, és értünk, miattunk halt meg. Legyünk neki hálásak ezért minden nap, s jöjjünk el mindig, ha lehetőségünk van a hálaadásra, görögül Eukarisztiára, magyarul szentmisére. S minden imánkat ilyen hálatelt lekülettel végezzük. Ne kényszerből, nyűgből, kötelességből, de hálából. Mindazért, amit Isten tett értünk.

"Mit tegyek veled? /Lk 18,35-43/

Jézus megállt a vak koldus mellett, aki kiáltozott hozzá nagy nyomorúságában. Sőt nem csak megállt, de azt kérdezte: „mit akarsz, mit tegyek veled?” Talán fölöslegesnek látszik ez a kérdés, hisz mindenki tudta, mire vágyódik ez a vak, mire van szüksége. Jézus azonban mégis megkérdezi. Talán éppen azért, hogy ő maga fogalmazza meg, mire is van a legjobban szüksége. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor így személyes kérhetett valamit Jézustól: nem volt ezért mindegy, hogy mit is kér. Ezért nem enni kért, nem pénzt, nem ruhát, hanem csupán azt, amire a legjobban szüksége volt. Látást.

Nekünk mire van a legjobban szükségünk? Tudjuk egyáltalán, mit kell kérnünk Istentől? Ma azon elmélkedjünk, hogy Istentől mindig csak olyat kérjünk, ami igazán fontos.

Taizé zenés szentségimádás - az új egyházi év kezdetén

Miserend és hirdetések - Évközi 33. vasárnap

Évközi idő harmincharmadik vasárnapja

A technika rohamszerű fejlődése folytán rengeteg képpel, vizuális kifejezésmóddal halmoz el minket a világ, ami a másik oldalon nagy mértékben csökkenti az ember fantáziájának fejlődését. Míg évekkel ezelőtt egy kisgyermek édesanyja meséjét hallva, behunyt szemmel teljesen szabadjára engedhette képzelőerejét, saját maga alkotta meg a képeket, az egész történet minden szereplőjét, színeit, hangulatát, addig a mai kor gyermekének egy-egy mese történései, világa, színei pontosan meghatározódnak a mások által már megalkotott képben: HD minőségben, 3D-ben – gátat szabva így a gyermek saját kreativitásnak, kibontakozásnak. Kevés gyermek elégszik meg ma egy felolvasott mesével.

S hasonló módon van ez a szimbólumok, a jelképek világával is. Ma kevesen értik a szimbólumok nyelvét. A mindennapi életben kevésszer használunk hasonlatokat, vagy olyan jelképeket, amelyek nem maradnak meg az egyszerű, felszínes tényközlés szintjén, de a dolgok lényegébe, mélyebb mondanivalójába vezetnének be minket. A híradóban a képek sokaságát és csupasz tényközlését szinte kikapcsolt agyműködéssel is végignézhetjük. De mit jelent egy idős ember kalapemelése a templom előtt, mit jelképez a templom oltárán csonkig égő gyertya, mit jelent, mikor a vihar idején szóló templomi harang, mit jelent az esküvői fehér ruha?

Malakiás prófáta nem csak tényeket közöl. Csodálatos szimbólumokkal, válogatott irodalmi nyelvezettel egyben tanít is, figyelmeztet is, bátorít is, és ugyanúgy fantáziánknak is teret ad. „Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.” Ha valaki ezeket a szavakat meg szeretné érteni, s a mélyebb mondanivalóját is fel szeretné fedezni, szabadjára kell engednie a fantáziáját. A prófáta azt a végső időt, melyről olyan sokan „jövendöltek” már, egy izzó kemencéhez, forró naphoz hasonlítja. Azokat pedig, akik életükben nem éltek Istennek tetszően, nem tartották magukat Isten törvényeihez és mellett, azokat az a nap elemészti, mint a szalmát a kemence. S ha még továbbgondoljuk, ezt a hasonlatot, eszünkbe juthat, hogy amint a szél ide oda-hordja a szalmát, úgy sodorja az istentelent is a világ szele éppen arra, amerre fúj – az éppen aktuális divat, hóbort szerint. Mert nem ragaszkodik Istenhez. S ez lesz a veszte: szalmaként viselkedett, szalmaként végzi.

De milyen gyönyörűen fejezi ki a prófáta a továbbiakat: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Ugyanaz a végső nap, melynek sugara heve nem éget, de felragyog. Ugyanaz az Isten ítél meg mindenkit ugyanazzal az igazságossággal és irgalommal: mégis milyen ellentétes hatással bír az igazra, s a hamisra. Az egyik fél a nap forró sugarától, a másik várja. Az egyiknek pusztulást, a másiknak életet ad. Ahogyan Jézus egy más helyen szemlélteti: „Azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” Akik félik az Isten nevét, azoknak annak a napnak a sugarai üdvösséget árasztanak. Ugyanaz a nap, s egynek élet, a másiknak halál. „Ítéletnek végső napja e világot lángba dobja, prófétáknak szava mondja” – szól középkori himnuszunk.

De hogy ki lesz a „szalma”, akit „otthagynak”, az akkor válik világossá, de nem akkor dől el. Az most dől el. Nem halálunkkor, de életünkben. Ne hagyjuk magunkat a világ szelétől szalmaként bármerre sodorni, de ragaszkodjunk Urunk törvényeihez, szeretetparancsához, hogy az a nagy nap, az a végső legyen nekünk üdvözítő.

A láthatatlan /Lk17,20-25/

„Mikor jön el az Isten országa?” – kérdezték Jézust a farizeusok. Máskor pedig arra kíváncsiak, hogy ki üdvözül. Jézus mai válasza minket tanítva egy fontos tényt bizonyít: „Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van, vagy amott”. Nem lehet így külsőre, a látszat, vagy külső jel alapján megmondani, ki jut a mennybe.

Talán mi is kíváncsiak vagyunk arra, ki üdvözül, vagy ki van az üdvösség útján. S vajon, hogy én azon vagyok-e, az üdvösség felé tartok-e. Senki másról nem tudjuk, hogy tényleg szent életet él-e, vagy legalább törekszik-e arra. Saját magunkról azonban pontosan tudhatjuk. Azon legyünk, hogy Isten országa növekedjen bennünk – lehet, nem is látható módon, de rejtetten, a szívünk legmélyén. Ott, ahol gyakran és rendszeresen kettesben tudunk lenni: Isten és én. Építsük Isten országát, hogy Isten bennünk legyen, s így mi is Istenben.

Aut - aut... - Szent Márton

Szent Márton életrajzában olvassuk, hogy pogány katona volt. De miután megismerte a kereszténységet és megkeresztelkedett, megvált katonai szolgálatától. Olyannyira, hogy még csak hasonló szolgálatot sem vállalt: egyenesen beállt szerzetesnek. Két teljesen különböző feladat, életvitel – közvetlenül egymás után. Vagy talán mégsem?

Miből áll a katonaélet? Fegyelemből, kitartásból, s ha kell, kemény harcokból. Az ókortól egész az újkorig a katonáknak ez volt a jelszavuk: aut vincere aut mori – vagy győzni, vagy meghalni.

S nem ugyanez a szent ember, a szentéletű lelki ember élete? Fegyelem, kitartás, és sokszor kemény harc. Igaz, nem a test ellen, de a gonosz lélek ellen. Liseuxi Szent Teréz is ezt az elvet vallotta és élte: inkább meghalok, mint hogy halálos bűnt kövessek el. Nem hasonlít ez a katonák jelszavára: aut vincere aut mori – vagy győzni, vagy meghalni?

Vegyünk példát Szent Mártontól, aki a test elleni harcmezőről a lélek harcmezejére lépett át. S éljük meg a jelmondat lényegét: még a testi halál is jobb a léleknek, mint mikor megadja magát a halálos bűnnek.

Miserend és hirdetések - Évközi 32. vasárnap