Roráte - 8

Mit jelentenek mai ádventi szentmisénk evangéliumának szavai: "Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok"?

Jézus azért mondja ezt a hasonlatot a farizeusoknak, mert ők szinte minden hanyagságukra, bűnükre, hibájukra, mulasztásukra találtak valami kifogást. Keresztelő Szent János szavait nem hitték, nem fogadták el, mert - mint kifogásolták - bolond. Hisz nem eszik, nem is iszik rendesen. Jézusra pedig azért nem hallgattak, mert a bűnösökkel is szóba állt. Mindenre volt kifogásuk, s ezt teszi komolyan szóvá Jézus.

De nem vagyunk mi is hasonló helyzetben? Nem keressünk sokszor kifogásokat? Most ezért nem megyünk el gyónni, most azért nem bocsátunk meg, most ezért hazudtunk, most azért szóltuk meg a másikat...

Tanuljunk e mai nap Isteni szavából: sosem a kifogást keressük, hanem  Isten segítségével igenis tegyük meg mindazt, amit meg kell tennünk - kerüljön az bármibe. Így készüljünk Urunk születésére.

Roráte - 7

Ahogy már megfigyelhettük, a rorátés szentmiséken mindig ugyanazt a zsoltárt énekeljük: „Kapuk, nyíljatok meg! Táruljatok fel, örök kapuszárnyak, hadd menjen be a dicsőség királya.” Egyházunk – Isteni sugallatra – az ószövetségi zsoltárokat Jézus Krisztus fényében olvassa újra, s így gyönyörű jövendöléseket, előképeket találunk bennük.

Ennél a 23. zsoltárnál a kapu Szűz Máriat, Jézus anyját jelképezi. Rajta keresztül, mint a „menny boldog kapuján” vonult be Jézus-Isten, a dicsőség Királya világunkba, az emberiség történelmébe. Ezért imádkozzuk, énekkel kérjük minden nap: „Kapuk, nyíljatok meg! Táruljatok fel, örök kapuszárnyak, hadd menjen be a dicsőség királya.” Hogy újra eljöjjön Krisztus – Márián keresztül a mi életünk történelmébe, történéseibe is.

Ezzel a tudattal mától még buzgóbban énekeljük e gyönyörű zsoltárunkat.

Roráte - 6

E mai napon és reggelen egy újabb gyönyörűen mélységes imára tanít meg minket Anyaszentegyházunk. Így imádkoztunk a könyörgésben: „Mindenható Istenünk, (...) ne engedd, hogy gyöngeségeink letörjenek minket, míg mennyei Orvosunk érkezését várjuk”.

Nagyon jól tudja Istenünk, mire is van szükségünk. Ismeri természetünket, ismeri hibáinkat. Tudja, milyen nagy elhatározásokat tudunk tenni – például az ádvent elején, de ugyanúgy ismeri, milyen könnyen elcsüggedünk, elfáradunk, feladjuk, ha valami nem sikerül. Ezért tanítja nekünk ezt az imádságot, hogy megerősödjünk, hogy rendszeresen imádkozzunk kitartásért, állhatatosságért – s hogy megtanuljuk: a várakozás türelemre és erősségre nevel. Így várjunk Urunkra ebben az ádventben is.

„Mindenható Istenünk, (...) ne engedd, hogy gyöngeségeink letörjenek minket, míg mennyei Orvosunk érkezését várjuk”.

Roráte - 5

“Nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja?” Nem. Nem hagyja ott a kilencvenkilencet. Nem megy az elveszett után. Miért menne? Már csak azért az egy százalékért senki sem kockáztat kilencvenkilencet. Egy százalék nyereség, vagy egy százalék veszteség – nem tesz semmit. Talán többen gondolkozunk hasonlóan. Közülünk talán senki nem hagyja ott a kilencvenkilencet. Ilyenek vagyunk mi emberek. Egy ide, vagy oda – nem számít. De Jézus példabeszéde gyönyörűen megmutatja az Isten hozáállását, amely innen, emberileg nézve abszurd: megér annyit az az egy?

De az Isten elmegy az elveszett után. Ő ilyen. Nem egy ide, egy oda – mindenki számít. Ő sosem nézi: megéri-e. Nem számol, nem latolgatja az esélyeket. Minek is tenné? Hisz tudja előre, mi lesz. S még ha tudja is, hogy valaki úgysem tér meg, úgysem jön vissza az akolba, a nyájhoz, ő akkor is elmegy utána, akkor is keresi, akkor is hazahívja, akkor is felkínálja ölét: hazaviszlek. Számunkra felfoghatatlan és érthetetlen és logikátlan és esélytelen és lehetetlen. De Istennél semmi sem lehetetlen – éppen tegnap hallottuk az evangéliumban. Isten mindig megadja az esélyt: még annak is, akiről tudja, nem használja ki. Nekünk is ad lehetőséget a szentgyónásra, a megtérésre, az ádventi lelki megújulásra. Használjuk ki.

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása

Szűz Mária Szeplőtelen fogantatásának ünnepét üljük ma. Rengetek sok mondanivalója, tanítása van ez ünnepnapnak, melyek közül csupán egyet szeretnék most kiemelni: a szentmise egyik legszebb imádságát, a prefációt. A prefáció a fölajánlás után kezdődik, amit a pap ezekkel a szavakkal vezet be: Az Úr legyen veletek. Emeljük föl szívünket. Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek. Valóban méltó és igazságos... S a mai szentmise prefációjában ezeket a szavakat adja szánkra Anyaszentegyházunk: „Te Máriát adtad népednek, hogy mindenkinél hathatósabban pártfogoljon minket, és ő legyen az életszentség példaképe.”

Szűz Mária valóban az első a szentek között. Ezért szentelünk neki annyi ünnepet az év folyamán, azért kérjük őt minden más szentnél gyakrabban. S minél jobban tiszteljük őt, minél odaadóbban kérjük, annál jobban pártfogol minket, kéri Istent értünk.

De ugyanúgy ő az életszentség példaképe: mindannyiunk számára. Hogy ne csak köszöntsük őt, imádkozzunk hozzá, ünnepeljük őt, hanem hogy ő legyen a mi életünk példaképe. Hogy mi se tegyük lejjebb a mércét, hogy mi sem adjunk alább, hanem olyan életszentségre, olyan szent életre törekedjünk, amilyet Szűz Mária élt. Ő, a Szeplőtelen, az Immaculata legyen a mi példaképünk: az alázatosságban, a szelídségben, a jóságban, az önfeláldozó szereteben.

„Istenünk, te Máriát adtad népednek, hogy mindenkinél hathatósabban pártfogoljon minket, és ő legyen az életszentség példaképe” – halljuk nemsokára a prefációban. Tegyük magunkévá ezt a mélységes és gyönyörű imát. Lélekben mondjuk el mi is – de ne csak ezen a szentmisén, hanem minden nap, mikor Szűzanyánkra gondolunk. Hogy soha el ne felejtsük: hatalmas pártfogónk van ott fent, ki azt akarja és abban segít, hogy kövessük életpéldáját. Legyen Szűz Mária mindannyiunk segítő példaképe.

Miserend és hirdetések - Ádvent 2. vasárnapja