Évközi idő harmadik vasárnapja

Vannak dolgok, amiket már annyira megszoktunk, hogy fel sem fogjuk, milyen nagy értékük van. A legtöbbször csak akkor vesszük észre ezek fontosságát, ha hirtelen megszűnnek létezni. Gondoljunk csak az egészségünkre: míg minden rendben van velünk, addig nem is értékeljük azt. De mihelyst megbetegszünk, megérezzük, milyen nagy dolog az egészség. Vagy mikor békés, teljes családban élünk, s valakit elveszítünk: akkor tudjuk meg, milyen fontos volt az a személy az életünkben. Még ha voltak is hibái, akkor is nagyon sokat jelenthetett. Nekünk, római katolikusoknak pedig itt van az Egyházunk. Nem tökéletes – mert mi, a tagjai nem vagyunk azok. De talán fel sem fogjuk, milyen óriási dolog az, hogy mi ennek az Egyháznak tagjai lehetünk, hogy számíthatunk rá, hogy vezet minket, hogy van nekünk, hogy állandóan tanít minket.

Ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem, Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia az Egyházra bízta úgy szentségeit, mint tévedhetetlen tanítását, s erről az Egyházról mondta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Így biztosak lehetünk abban, hogy ha az Egyházban maradunk, tanítása szerint élünk, szentségeit élvezzük, akkor Istenhez jutunk. S ezen a mai napon is gyönyörűen tanít Egyházunk. Nem csak a Szentírás által, mely csupán az egyik része a Szent Hagyománynak, hanem a liturgia, s annak mélységes szövegei által is, melyek ugyanúgy lényeges részét képezik a krisztusi tanításnak. A szentmise, s annak szövegei is minduntalan adják át Jézus lelkületét, az Isten tiszteletének és szeretetének legtökéletesebb kifejezését.

Ma így imádkoztat, s ezáltal így tanít minket Anyaszentegyházunk: „Mindenható, örök Isten, irányítsd tetteinket tetszésed szerint...” – ezt kérte a pap az egész hívősereg nevében Istentől. Röviden, de annál mélyebben, pontosabban s lényegretörőbben szólt a Collecta, a nap könyörgése. Mintegy példaként ragyognak a szentmise imádságai előttünk, halandó és bűnösök előtt, hogy elsajátítsuk azokat, hogy azok szerint alakítsuk szívünket, hogy így Isten előtt minél kedvesebbek legyünk. Hisz gondoljunk csak bele, ha nem lennének ezek az imádságok, vagy nem figyelnénk rájuk, mindig csak valami ilyet kérnénk: „Ezt add meg, kérlek, Uram! Ebben segíts! Így rendezd, könyörgök!” Itt azonban, a szentmiséken megtanulhatjuk, milyen is a helyes imádság. Nem azt kérjük, hogy Isten legyen olyan, amint nekünk tetszene, hanem fordítva: hogy mi legyünk olyanok, amint Istennek tetszik. Saját magunkra hagyatva talán így imádkoznánk: „Istenünk, irányítsd tetteidet tetszésünk szerint”. De itt megtanulhatjuk a helyes módot: „Istenünk, irányítsd a mi tetteinket a te tetszésed szerint.” Ha ezt a liturgikus, Istenre irányuló, s neki „tetszendő” lelkületet megtanuljuk, ha ebben növünk fel s ebben élünk, akkor biztosak lehetünk, eljutunk oda, ahova Egyházunk tart, s vezet minket – magához Istenhez.

Köszönjük meg Istennek e mai napon, hogy az igaz Egyházhoz tartozunk, s tanuljuk el napról napra azt a lelkületet, mely itt él: a hívek közösségében, az Egyház tanításában. Itt vannak a mennyek országának kulcsai. Használjuk azokat!

Nemesebb szándék /Mk 3,7-12/

Az evangélium tanúsága szerint hatalmas tömeg követte Jézust, mivel „hallották, hogy milyen csodálatos dolgokat visz végbe”. Pedig ő „szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő”. Két szinte egymásnak ellentmondó fejlemény. De miért? Miért akarta Jézus titkolni azt, hogy kicsoda ő?

Talán épp azért, mert a legtöbben nem azért jöttek hozzá, hogy szavait hallgassák s azok szerint éljenek, hanem csak csodát akartak látni. Kíváncsiak voltak a csodatevő Jézusra. De Jézus figyelmeztet: a puszta kíváncsiság, akarat és elszántság nélkül nem segít az emberen – nem viszi előre.

Mi nemesebb szándékkal járjunk Istenünkhöz, Istenünk után. Elszántsággal, erős akarattal, tettrekészen jöjjünk hozzá minden nap: hogy ne csak találkozzunk Jézussal, de tanítványává, követőjévé váljunk.

A kis-NAGY szent - Szent Ágnes

Szent Ambrus püspök írta meg mai vértanúnk, Szent Ágnes halálát, annak körülményeit. De mint azt talán már ismerjük is, ez a tizenkét évesen kivégzett lány ember-, és természetfeletti bátorsággal és erővel lépett az őt kivégző hóhér elé. Nem félt a haláltól, nem félt a szenvedéstől. Így írja Szent Ambrus: „Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni.” Hogyan lehetett egy kisgyermeknek ennyi lelki ereje?

Egyedül úgy, hogy teljesen Istenre hagyatkozott. Mint ahogy a legtöbb gyermek teljesen megbízik szüleiben – ő ilyen bizalommal volt Isten iránt. Ő ezt feltétel a nélküli bizalmat nyújtotta, Isten pedig ember-, és természetfeletti erővel ruházta őt fel. „Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van.”

Van mit tanulnunk mai szentünktől, az alig tizenkét évet élt vértanútól. Tanuluk meg tőle az Isten iránti feltétel nélküli bizalmat – Isten pedig minden más szükségest megad nekünk is.

Hagyomány? /Mt 2,18-22/

Jézus korában a zsidók vallásukban különösképpen tisztelték a hagyományokat. Az volt a legelső helyen – hogy azokat megtartsák. Olyannyira, hogy nem vették számításba még azt sem, hogy egy-egy ilyen előírás teljesen elveszítette lelki tartalmát, teljesen kiüresedett, s értelmetlenné vált – s puszta szokás vált belőle. Mégis foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá.

Jézus látta ezt, s ezért próbálta a kiüresedett hagyományokat új tartalommal megtölteni, visszaadni eredeti értelmüket. Ezt a vitát hallottuk a mai evangéliumban.

Sokszor pedig ma sincs ez másképp. Ma is van sok szokás, melyekhez ragaszkodunk, pedig régen elvesztették eredeti értelmüket, feladatukat. Például gondoljunk csak bele: kit hívunk egy kereszteléskor keresztszülőnek, kit hívunk egy bérmáláskor bérmaszülőnek? Tényleg azt, aki példakép lehetne a gyermeknek? Azt, aki tényleg tud segíteni a gyermek vallásos nevelésében? Vagy csak azt nézzük, hogy kinek „kell” lennie, kinek kell viszonozni, kit „illik” stb?

Jézus ma is meg akarja újítani ezeket a hagyományokat is, hogy valóban a dolgok, kapcsolatok, személyek lényegét nézzük, s ne csak a „hagyományt”, mely sokszor igazából már nem más, csak puszta, értelmetlen szokás.

Miserend és hirdetések - Évközi 2. vasárnap

Évközi idő második vasárnapja

Az évközi idő második vasárnapját ünnepeljük, ami azt jelenti, hogy véget ért az egész karácsonyi ünnepkör. Visszaállt a „hétköznapi”, „évközi” rend. De talán beszélni sem kell erről, hisz oly jól látni ezt templomainkban is: újra üresek a padok, ellankadtak az újévi „istenes” fogadalmak. Újra csak azok élnek együtt Istennel, akik a nagy ünnep előtt is ezt tették.

Így a kereszténység tényleges és teljes megélése azokra hárul, akik nem csak az év egyes részeiben, de az egyszerű, évközi időben is igyekeznek Istennel szoros kapcsolatot fenntartani. Nagy feladat ez, mert amellett, hogy a saját életünk, örök jövőnk múlik rajta, nagy mértékben befolyásolhatja ez a körülöttünk élő emberek életét is, hisz a keresztény élete egyben tanúságtétel is. Mi vagyunk a föld sója és a világ világossága is – tanítja mesterünk. Izajás próféta pedig még korábban hangsúlyozza a ma hallott olvasmányban: „A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”. Micsoda nemes és kitüntető feladat. De legalább akkora nagy felelősség is. Más szóval: rajtunk kellene meglátniuk, megérezniük, megélniük az embereknek, hogy milyen is valójában a kereszténység, krisztusiasság.

Keresztelő Szent János is ezen fáradozott. Az imént olvastuk, hogyan beszél saját maga küldetéséről: „Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia”. Egész életét azért áldozta fel, hogy tanúságot tegyen Krisztusról, az Istenről. Hogy megmutassa: teljes élet csak Istenben van. Ez a feladatunk tehát, hogy a világnak az élet teljességét mutassuk meg. S ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos dolog, körülmény, melyre az emberek nagyon vágyódnak. Valami, amit szinte mindenki kívánt a másiknak az új év kezdetén, s bizonyára azért, mert saját maga is vágyódik rá. Hogyan szóltak az újévi jókívánságok? Milyen új évet? Boldogat! Boldog új évet. Minden ember erre vágyik: a boldogságra. Isten pedig maga a tökéletes boldogság. Így az istenes élet magától értetődően a boldogságot is kell, hogy sugározza. De vajon így van-e ez nálunk?

A nemeslelkű s nyitott szemű papköltő, Mécs László egy versbe szedett gondolata késztethet önmegfigyelésre. Már a címe is sokatmondó: Két orralógató aszkéta. Így ír: 

„Jön hozzám két bőjt-arcú szerzetes.

Szemük nem lángol, szívük nem repes.

Köszönnek. Ülnek mint a fagyosszentek...” 

Ez volna az, amire az ember vágyódik? Aligha. Melyik ember szeretne „fagyosszent” lenni? Ilyen példát látva vajon ki áll be Krisztus-követésre? Nagy felelősség.

Keresztelő Szent János nem a saját „istenes” elképzelését akarta megmutatni az embereknek, hanem magát Jézust – úgy, amint valóságosan van. „Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt...” Nem ismerte őt, de azon volt, hogy minél jobban megismerhesse, hogy minél jobban megismertethesse. A ez a mi feladatunk is. Megismerni, hogy a hétköznapi, „évközi” élet is csak Istennel és Istenben teljes, hogy mindennapjaink igenis boldogok (még a sok nehézség ellenére is), mert Istennel éljük azokat. Ő pedig – ugye hallottuk már – minden szál hajunkat számon tartja, s egyben biztat, hogy ő táplálja az ég madarait, s ő öltözteti a rét virágait. Így mennyivel inkább törődik velünk, gondoskodik rólunk. Ezt kell megértenünk, felfognunk és megélnünk ahhoz, hogy ezt az üzenetet, életet továbbadhassuk. Nem fagyos, de derűs szentként. Ezt tette Keresztelő Szent János – s ez a feladata minden kereszténynek.

Egyszerűen Isten örömét sugározzuk – úgy papok, mint Isten népe –, hogy ott legyen a boldogság az új évben, ahogy Mécs László írja: 

„Gyermekkoromban volt egy vén papunk,

nem volt biz ő se Holdunk, sem Napunk,

mosolytalan volt, szíve jég-dalú:

deres lett tőle az egész falu.

Én nem mondom, hogy nála jobb vagyok tán,

de hogyha végigballagok az utcán:

minden gyerek-szem rámnevet, s vidám

szívükből bimbót bont egy tulipán.”

 A boldog új év itt kezdődik. 

/leközölve a Remény-ben/