Csak ne ahelyett /Lk 12,13-21/

„Így jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett hogy Istenben gazdagodnék.” Jézus ezen szavaiból megérthetjük, hogy magában a földi kincs, földi vagyon, vagy földi jó még nem rossz. Akkor válik rosszá, s a bűn eszközévé, ha az miatt a lelki dolgainkat elhanyagoljuk. „Így jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett hogy Istenben gazdagodnék” – nagyon fontos itt, hogy Jézus pontosan megjegyzi: ahelyett.

Biztos nekünk is sok teendőnk, feladatunk, kötelességünk van a családban, a munkahelyen. S mindezt el is kell végeznünk.  A lényeg azonban, hogy ezt ne „ahelyett”, tehát ne a lelki dolgaink, az imádság, a szentmise helyett, hanem azok mellett tegyük meg.

Miserend és hirdetések - Évközi 29. vasárnap

Évközi idő huszonkilencedik vasárnapja

„A császárnak, ami a  szászáré – az Istennek, ami az Istené.” De mi a császáré, és mi az Istené?

Korunkban már – legalább is a mi vidékünkön – nincsenek császárok. Így Jézus tanításának mai üzenetéhez kicsit módosítanunk kell a szavakon – persze nem a jelentésükön. A császár és az Isten kifejezés alatt nem muszáj konkrét személyekre gondolnunk: tehát magára az Istenre, valamint az éppen aktuális uralkodóra, (politikai) vezetőre. Ezek a szavak magába foglalják mindazt a környezetet, világot is, ahol „ők” élnek, uralkodnak: Isten a mennyben, míg a császár a földön. És már az ókeresztény kortól kezdve világosan megkülönböztette az ember a lelki dolgokat és a test dolgait, elválasztotta a lelki szükségleteket a test szükségleteitől. Míg az első az Istenes-, mennyei-, lelki dolgokat jelenti, addig a másik a testies, földi dolgokat. S mindezt szemünk előtt tartva így is értelmezhetjük Urunk szavait: Adjátok meg a testnek, ami a testé, s a léleknek, ami a léleké.

De mi a testé, és mi a léleké? Szent Benedek apát, Európánk fővédőszentje már a hatodik században regulaként írta elő: Ora et labora – imádkozzál és dolgozzál. Mint az emberi szív és élet nagy ismerője pontosan tudta, hogy nem megy az egyik a másik nélkül. Hisz mi „míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz.” Aki igazán lelki ember, az megérti és megérzi a lélek nagyságát, szabadságát, s az valóban vágyik arra, hogy megváljon a testtől – persze nem lehet. Az ősbőn és a mi bűneink következtében testünk korlátai és befolyása altt kell élnünk. Így más lehetőségünk nem marad, mint együtműködni vele. Gyönyörűen fogalmazza meg mindezt (a mi nevünkben is) Mécs László (Krisztus után): 

„Kijöttem a pokolból, ámde még nem

az Ég ez, csak a Föld az Ég alatt.

A Lélek sír a testi kötelékben,

a Test meg lázad a Lélek miatt.

Ó, mennyit kell a szeretetben égnem,

hogy kitisztuljon bennem a nagy Összhang!” 

Ezért tanítja Szent Benedek: ora et labora – azaz add meg a testnek is, ami jár, s a léleknek is, ami neki jár. Másképpen nem megy.

Általában testi szükségleteink kielégítésével nem is szokott probléma lenni. Még ha a környező országokkal összehasonlítva nem is tartozunk a tehetősebbek közé, világviszonylatban azonban igen csak szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem egy olyan országban élünk, ahol naponta tízezrek halnak meg éhhalál, vagy az embertelen körülmények következményeképp. Persze akinek sok van, az még többet akar. Bármilyen vagyonra is tesz szert az ember, mindig többre vágyik. Testi igényeinket tekintve tehát (túlságosan is) rendben vagyunk. A császár tehát megkapja azt, ami jár neki. De mi a helyzet a lelkünkkel? Megkapja-e a szükségeset? Bővelkedik-e hasonló javakkal, túltápláltsággal, mint a testünk? Aligha. Sokan állítják: én elmegyek a vasárnapi misére, s annyi elég nekem a vallásból – hisz csak az a kötelező. De elgondolkodtató, hogy az ilyen ember miért nem csak annyit eszik, amennyi kötelező, csak ami a túléléshez kell? Ahogyan a testünk sem, a lelkünk sem csak túlélni akarja valahogy, hanem bővelkedni a javakban, a táplálékban. Harcol a test a lélek ellen, mert csak a saját maga javát akarja. A lélek azonban nem önző: tudja, ha a test is, és ő (a lélek) is megkapja a táplálékát, akkor lesz meg az összhang az emberben.

A papköltő gondolata adjon erőt, hogy mind a testet, mind a lelket táplálni tudjuk: 

„Mert harcba indulásom száz kudarca

a Test s Lélek közt százszor fejbe ver.

De mágnesez távolról Isten arca,

és álmaimba hősi port kever,

hogy újra frissen indulhassak harcba,

Áldott legyen most s mindörökre. Ámen.”

leközölve a Reményben

Finoman - keményen /Lk 12,1-7/

Jézus – mint hallottuk – igen erélyesen korholta a farizeusokat. Máskor egészen finoman, vonzóan szól, most azonban határozottan és teljesen nyíltan megmondja az igazságot: feltárja bűneiket.

S hasonlóan bánik velünk is: olykor finoman, szelíden szól lelkiismeretünk hangján, máskor azonban, ha azt a halk üzenetet nem halljuk meg, erőteljesebben int: nagy dolgok, komoly-, s olykor fájdalmas események által.

Különböző módszerek, de mind ugyanazzal a céllal: hogy Isten közelebb vigyen minketmagához – minden öröm forrásához. Halljuk-, és fogadjuk meg szavát – akár finoman, akár keményen szól hozzánk.

Csodavárók /Lk 11,29-32/

Jézus köré csodaváró tömeg sereglett – mint hallottuk. Valami nagy csodát akartak látni, s nem vették észre, hogy a legnagyobb csoda ott áll előttük: Az emberré lett Isten.

Talán mi is örülnénk egy-egy csodának, ha látnánk egy Mária-jelenést, csodás kenyérszaporítást, vagy bármi hasonlót. De ne felejtsük, hogy a legnagyobb csoda ma is itt van előttünk: a végtelen Isten a parányi ostyában. Ez a legnagyobb csoda, hogy Jézus nem jelképesen, de valóságosan itt van közöttünk az Oltáriszentségben.

Istenünk újra csak nem keveset ad, de legtöbbet. Nem kis jelenést, de a legnagyobb csodát. Mert ő ilyen – a legtöbbet adja nekünk. Viszonozzuk ezt a jóságot hasonló módon.

Miserend és hirdetések - Évközi 28. vasárnap

Évközi idő huszonnyolcadik vasárnapja

Ahogy tegnap este elkezdtem olvastam a mai evangéliumot, az jutott eszembe, hogy vajon Jézus, mikor kétezer éve itt élt a földön és elmondta ezeket a szavakat, vajon arról prédikált, amiről az emberek hallani akartak, vagy arról, amit ő tartott fontosnak? Arról, ami éppen érdekelte őket, vagy arról amit el kellett mondania.

Ma mi is lélekben visszautazhatunk két évezredet, és hallhatjuk, amint Jézus prédikálni kezd: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett....” Vajon annyira érdekelte az akkori embereket a mennyország, hogy immár sokadszor arról tanított Urunk? Csak arról akartak hallani? Hisz nézzük csak meg magunkat, a mi mindennapi, rohanó életünket: mikor álltunk meg utoljára gondolkodni azon, hogy milyen lesz a mennyben? Mikor olvastunk könyvet, vagy mikor böngésztünk olyan oldalakat, amelyek a mennyországról írnak, szólnak, tanítanak? Mikor beszélgettünk családtagjainkkal arról, hogy szerintük-szerintünk milyen lesz a mennyben? Talán nagyon régen, vagy még sosem. Ezek szerint ez a téma már nem aktuális?

De, nagyon is! Csak talán máshogy hívjuk – pedig ugyanarra gondolunk. Hisz mit ígér nekünk Isten a mennyben? Boldogságot. És ki az, aki ne vágyna boldogságra? Hisz mindent azért teszünk az életünkben, hogy boldogok legyünk: azért dolgozunk, hogy legyen pénzünk, s így a boldogság egy kis részét megszerezzük. Azért sportolunk, pihenünk, szórakozunk, mert az, vagy azok következménye boldogságot ad. Azért nősül, vagy megy férjhez az ember, mert a boldogságot keresi. Azért teszünk jót szerettünknek, mert az boldogságot okoz nekik, és egyben saját magunknak is. Mindent a remélt boldogság vágyával teszünk. S ezen elgondolkodva talán már nem is tűnik olyan elvontnak, vagy unalmasnak Jézus tanítása a mennyről, az örökké tartó, s elképzelhetetlenül teljes boldogságról.

Vannak olyan szerencsés emberek, akik rálelnek az igazi boldogságra már itt a földön – akik valami miatt igazán boldognak mondhatják magukat. Akiknek az élete valóban boldog: abban a hivatásban, szeretet-kapcsolatban, családban, amelyben élnek. Azonban a legnagyobb földön megélt, földi boldogságban is ott van egyfajta félelem: félelem, hogy azt elveszíthetjük. Hogy valami miatt egyszer véget ér, megszaad.

A menny azonban éppen ezt a félelmet veszi el! Örökké taróvá teszi az örömöt. Sőt nem csak hogy véget nem érő boldogságot kínál, tehát nem csak időben, de intenzitásban, mértékben is felülmúlja minden várakozásunkat, minden elképzelésünket.

Ezért hallgassuk mindig oly figyelmesen az evangélium szavait, mert azok mind arra tanítanak, hogyan tudjuk azt a végtelen mértékű és véget nem érő boldogságot elnyerni. Ezt kívánom mindannyiotoknak, és ezért imádkozom, hogy ti is megtapasztaljátok az igazi boldogságot már itt a földön, s az annál sokszor nagyobb és végtelenszer hosszabb boldogságot  a mennyek országában. Ezt a szívünkbe vésve nyugodtan kapjuk fel a fejünket, ha ilyesmit hallunk: „A mennyek országa olyan...”