Nagyböjt első vasárnapja

Tegnapelőtt az egyik rádióadásban hangzott el a következő gondolat: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit szeretnénk. Ő pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.” Sokat elmélkedtünk már azon, hogy Isten – bár minden imádságunkat meghallgatja – nem mindig adja meg nekünk azt, amit kérünk tőle. Azonban ha visszatekintünk életünk egy-egy szakaszára, sokszor belátjuk: éppen úgy volt jó, ahogy történt – s talán jobb is, hogy nem úgy alakultak dolgaink, ahogyan mi elterveztük. Egyetlen mondattal mindezt valóban így lehet megfogalmazni: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit szeretnénk; Ő pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.”

Az idei böjt-időt hamvazószerdával-, mások ezzel a vasárnappal kezdjük el. S ha komolyan vesszük magát a böjtöt, annak cselekedeteit, akkor megváltozhat bennünk valami. Ugyanis ha valóban lemondunk egy-egy kedvenc ételünkről vagy étkezséről, ha valóban többet imádkozunk ebben az időszakban, ha valóban sok jócselekedetet végzünk, akkor a lelkünk felemelkedik, közelebb kerül Istenhez, s egy idő után elkezdünk isteni módon gondolkodni. Ha mindezeket megtartjuk és megtesszük, előbb vagy utóbb máshogyan fogjuk látni dolgainkat: elkezdünk jobban bízni Istenben, elkezdjük jobban szeretni Istenünket, s jobban tudjuk szeretjni a körülöttünk élőket is. S talán már nem csak azt fogjuk kérni, amit – sokszor egészen önző módon – szeretnénk, hanem már azt is, amiről tudjuk, valóban szükségünk van arra. Míg az év többi részében egészséget kérünk, jólétet, nyugalmat, biztonságot, sikert, örömet, addig egy-egy böjti idő közepén képesek leszünk hitért imádkozni, türelemért, nyitott szívért, készséges-, másokra odafigyelő szívért, mindenki iránt való szeretetért.

A nagyböjti idő megtaníthat arra, hogy ne csak azért imádkozzunk, amit szeretnénk, de azért is, amiről meggyőződtünk: szükségünk van rá.

Böjt vagy diéta?

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy – Jézus szavai szerint – a böjtöt mindannyian szabadon választhatjuk meg: rajtunk múlik, hogy miről és hogyan mondunk le. Egyházunk pedig tovább folytatja a böjti tanítást. Ma ezt imádkoztuk: „Urunk add, hogy külső önmegtagadásainkat lelki megújulással tegyük teljessé”.

Ma papi gyűlésünk volt, s a szentmisén az egyik lelkiatya többek között ezt a gondolatot mondta el: „a böjt imádság nélkül puszta diéta marad”. Mi ne diétázzunk, de Istennek tetszően böjtöljünk: imádsággal, önmegtagadással és jó cselekedetekkel.

Nem muszáj /Lk 9,22-25/

Böjt van. De Jézus nem kényszerít senkit sem a böjtre, az imádságra, a szenvedés elviselésére. Nem mondja: mindenkinek fel kell venni a keresztjét, ha akarja, ha nem. Az ellenkezőjét hallottuk: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem!” Aki akar, az tegye. Megadja nekünk a szabadon választás lehetőségét.

Az idei böjtben is ránk hagyja Istenünk a választást: mivel böjtölünk, mit tagadunk meg magunktól, mit áldozunk fel, melyik keresztünket akarjuk türelmesebben viselni. Nem kötelező. Azonban vegyük fontolóra a nagy ígéretet: „De aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt”. Ez vezessen minket az egész böjt folyamán: Megtalálni életünket, az igazi, teljes életet Istennél, Istenben.

Hamvazószerda

Ma parancsolt böjti napunk van. Mai modern világunkban azonban feltehetnénk a kérdést: van-e még létjogosultsága a böjtnek? Miért kellene még ma is böjtölnünk? Nem veszett ki a gondolkodásból, a divatból, a közfelfogásból az önmegtagadás?

Mindezen kérdésünkre éppen a mai szentmise könyörgése ad választ. Így tanít és imádkoztat Egyházunk: „a bűnök ellen vívott harcainkban az önmegtagadás legyen biztos erőforrásunk.” Mindannyiunknak vannak olyan bűnei, melyek már szokásunkká váltak, s amelyek ellen – látszólag – sikertelen harcot folytatunk. Azonban éppen az önmegtagadás, a böjtölés adhat újabb és újabb erőt, hogy sose adjuk fel ezt a harcot, és életünk végéig, az utolsó pillanatig harcosként lásson minket Istenünk.

Ezzel a tudattal és lelkülettel kezdjük meg ma nagyböjti utunkat.

Miserend és hirdetések - Évközi 5. vasárnap

Évközi idő ötödik vasárnapja

Igyekezzünk ezen a szentmisén is átgondolni, átélni a Szentírás nyújtotta szavakat – hisz tanítanak, nevelnek, buzdítana ma is.

Így számolt be látomásáról Izajás próféta: „Abban az időben… láttam az Urat.” Micsoda? – gondolhatjuk. Elég fantasztikusnak tűnhet. Egy ember, aki „látta” az Istent – milyen szentnek kellett lennie… milyen kegyelem! Meglátni az Istent… De talán rálegyintünk: nem sok közünk van hozzá, hisz milyen távol áll ez tőlünk. Nekünk úgysem fog megjelenni az Isten, mi úgysem láthatjuk. Mégis üzen nekünk ez az istenélményről való beszámoló.

Amint Izajás fölfogta, hogy kivel is áll szemben, felkiáltott: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek urát.” Szinte remegett bűnössége, méltatlansága láttán. Izajás Isten végtelen jóságát és szentségét tapasztalva megérzi, milyen bűnös ő maga. Hasonlóan, mint Szent Pál a szentleckében: „Krisztus (…) megjelent, mint egy elvetéltnek, nekem is. (…) Én ugyanis utolsó vagyok…” Vagy, mint Szent Péter az evangéliumban: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”…

Aki Istent látta, aki Istent hallotta, aki Istennel találkozott – mind bűnös ember volt, de mind beismerte bűnösségét. Éppen ezért Izajásnak az Úr megbocsátotta bűneit, Pál Isten kegyelméből apostol lett, Péterbe bátorságot öntött: „Ne félj!”

De mire tanít mindez, ha mi úgysem látjuk, úgysem halljuk Istent, úgysem találkozunk vele?

Higgyük el, a legvalóságosabb módon, a legmélyebben egyesülhetünk vele. A szentáldozásban nem csak mutatja magát az Isten, nem csak szól, nem csak találkozik velünk, hanem belénk jön, eggyé válik velünk. Mi se tehetünk mást. Minden szentmisén a lehető legőszintébbek,  legtudatosabbak, legátéltebbek legyenek szavaink: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”