A "fényes" Szent Lúcia

Egészen a 16. századig (a Gergely-féle naptárreformig - 1582) éppen a mai-, Szent Lúcia ünnepe volt az év legrövidebb napja – magyarán ilyenkor volt a leghosszabb az éjszaka, a sötétség. Egyházunk pedig oly nagy bölcsességgel nevel minket azzal, hogy éppen erre a napra tette Szent Lúcia szűz és vértanú emlékezetét, akinek a neve latinul (lux, lucis) fényt jelent.

Az ő hite, s az arról tanúskodó vértanúsága a mi elménkben és szívünkben is fényt akar gyújtani, világítani akar, hogy mi is megértsük, ki és mi szolgálja a legjobban üdvösségünket. Ilyen fényt, ilyen világosságot, ilyen tisztánlátást kérjünk mai szentünktől.

Válaszok /Mt 21,23-27/

Az evangéliumokban a főpapok, a nép vénei és a farizeusok is sokszor tesznek fel kérdést Jézusnak, de sajnos nem azért, hogy válaszán elgondolkodjanak. Nem keresik az igazságot, a valóságot – csak a maguk „igazát” akarják felfedezni szavában – s annak megerősítését várják.

Semmi jogunk nincs őket elítélni, hisz ez velünk is bármikor megtörténhet. Sokkal inkább arra ösztönözzön, hogy mindig nyitottak legyünk Isten szavára – aki egyszer lelkiismeretünkön keresztül, máskor más embereken keresztül, megint máskor a Szentíráson, vagy az Egyházon keresztül szól hozzánk. Ne csak azt halljuk meg, amit hallani akarunk, hanem mindazt, amit Istenünk mondani akar.

Miserend és hirdetések - Advent 3. vasárnapja

Advent harmadik vasárnapja

Ádvent harmadik vasárnapját szerte keresztény a világban az öröm vasárnapjának hívják. Azonban ha ma körülnézünk szeretteink, vagy bárhol a hívek körében, kevés olyant látunk, aki ma különösképpen, különlegesen boldog lenne, önfeletten örülne. Az öröm vasárnapja ez, de valahogy mégsem különbözik ez a többi naptól, vasárnaptól. Mégsem örömtelibb. Igaz, a valódi öröm nem állandó mosolygást, vagy kacagást, nem önfelett futkározást vagy ugrálást jelent. Ez kevés lenne. De talán meg kellene kérdezni egy édesanyát, aki éppen világra hozta gyermekét, hogy milyen az igazi öröm. Ő nem ugrándozik, talán éppen nem is mosolyog, nem nevet állandóan. Mégis leírhatatlanul, kimondhatatlanul boldog. Az öröm forrása ugyanis ott legbelül, a lélek legnagyobb mélységében van. Nem lehet látni, csak tudni és érezni. Valami ilyen lehet az igazi, tiszta és mélységes öröm.

Egyházunk is ilyen igazi, tiszta és mélységes örömre hív. A mai nap örömének az oka pedig: „Az Úr közel van”.

Az Úr közel van hozzánk. Születésének ünnepe, második eljövetelének ideje közelebb van, mint eddig bármikor. S ha úgy rendezzük dolgainkat, életünket, hogy Istennek kedve teljen benne, akkor mi is várni fogjuk eljövetelét. Mint a kisgyermek, ha valami jót tett, akkor úgy várja haza szüleit – mert tudja, örülni fognak. Az ádventi is lehet ilyen örömteljes, izgatott várakozás: jöjjön már az Úr!

Ezen a mai napon, ádvent harmadik, s egyben az öröm vasárnapján lehet, a mi arcunk sem lesz vidámabb, örömtelibb. Nem ujjongunk láthatóan az örömtől. De remélhetőleg csak azért, mert énekeink, szentírási részeink nem az arcunkat „érintik” meg, hanem ott legbelül, az örömre és a bánatra legérzékenyebb ponton – szívünk mélyen okoznak ma örömet. Tetsszünk Istennek – ezen legyünk, így várjunk rá - igazi, tiszta és mélységes örömmel.

Javunk

Isten életünk minden egyes napján tanít minket. De ezt sem maga miatt teszi – hisz ő mindent tud. Ő csakis a javunkat akarja, mint az olvasmányban hallottuk: „Én az Úr, a te Istened arra tanítalak, ami javadra válik, és arra az útra vezetlek, amelyen járnod kell.”

Nem kötelező minden nap szentmisére jönnünk, nem kötelező minden nap imádkoznunk, nem kötelező minden nap jócselekedetet végeznünk, nem kötelező minden nap kezünkbe venni vagy meghallgatni a Szentírást. Istennek ezek közül egyikre sincs szüksége. Ő azonban mindezekre naponta kínál lehetőséget, mert a mi javunkat akarja. Jól használjuk fel az ádventi időt és az ádventi lehetőségeket.  

"Hangnem" /Mt 11,16-19/

Isten sokszor és sokféleképpen szól hozzánk. Egyszer korhol, máskor finoman szól. Egyszer megijeszt, máskor reményt ad. A mai evangéliumban pedig épp arra figyelmeztet, nehogy olyanok legyünk, akik semilyen módon nem fogadják be szavát: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.”

Talán mi is sejtjük, melyik az a mód, az a „hangnem”, amely a legjobban hat ránk. Ha másra nem, legalább arra hallgassunk.