évközi idő második vasárnapja

Első hallásra ezek a mai szentírási részek nem túl biztatóak, nem túl bátorítóak, nem éppen – újszerű szóhasználattal élve – „pozitív hangulatúak” vagy szimpatikusak. Ezek a szavak, hogy „a szolgám vagy”, „teljesítem azt, amit te akarsz”, „a világ bűnei”, „alázatos bárány” nem passzolnak, nem ízlenek, nincsenek a szájízünk szerint.

Pl. a mai harmadik szentírási rész,  Szent János evangéliumának első fejezetéből való. Ő, Szent János apostol nem ír Jézus születéséről, nem ír gyermekkoráról, hanem ezzel a ma hallott résszel kezdi könyvét, megkezdve Jézus nyilvános működésének bemutatását. De itt sem beszél az ő királyságáról, hatalmáról, dicsőségéről, hanem Jézus mint az Isten bárányát mutatja be Keresztelő Szent János által hasonlóan, mint Izajás próféta révén az Isten szolgáját.

„Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit.” Ezeket a szavakat hallottuk már több százszor, és sokan közülünk már több ezerszer. Már megszoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvünkhöz, hogy Jézust azonosítjuk az Istennek feláldozott báránnyal. Ez is elég, mondhatnánk pesszimista, komor szöveg, de már megszoktuk.

Az, aki elveszi a világ bűneit… Valóban olyan gyászos szavak ezek? Biztos, hogy szomorúságot váltanak ki bennünk ezek a szavak? Mikor az Egyház a pap által a szentmisében felmutatja a Szentostyát és mondja: „íme, az Isten báránya”, nem rémisztgetni akar. Nem a kedvünket, vagy a hangulatunkat rontja, hanem, s amit tudatosítanunk kell, végtelenül nagy reményt önt belénk! Hisz azokban a pillanatokban, mikor ezeket a szavakat halljuk, épp arra készülünk, hogy az Isten bárányt vegyük magunkhoz, hogy az jöjjön el hozzánk, szó szerint belénk, aki elveszi, eltörli, megsemmisíti minden bűnünket, minden gonoszságunkat, mindent, ami elszomorít, ami gátolja boldogságunkat.

Ki ne akarna közülünk boldog lenni? Ki ne akarna örülni? A felhőtlen örömöt és a tiszta boldogságot azonban csak úgy élhetjük meg, élhetjük át, ha tiszta a szívünk, ha nem nyom a bűn súlya, vétkeink terhe. Ezért az Isten báránya kell, hogy legyen minden boldogságunk okozója. Benne kell, hogy reméljünk, benne kell, hogy bizakodjunk, és mindenekfelett örvendjünk. Mert ő az, aki most, pár másodperc múlva eljön ide az oltárra, s belénk lép, hogy elvegye a rosszat, s megteremtse bennünk a tiszta öröm öt.

Éljünk ezzel a csodával, éljünk ezzel a felfoghatatlan kegyelemmel ne csak húsvétkor meg karácsonykor, hanem hétről hétre, napról napra. Hogy ne csak a nagy ünnepekkor legyen meg bennünk az Isten öröme, hanem egész évben, az „évközi időben” is minél gyakrabban legyünk boldogok, amikor meghív minket asztalához az Isten báránya. 

„Az Isten szava eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig.“ /Zsid 4,12-16/

Az Isten szava simogat, az Isten szava megvigasztal, az Isten szava erőt ad, az Isten szava megnyugtat. De az Isten szava ugyanúgy fájdalmasan a szívünkbe hatol, könyörtelenül a bűnt nem tűri meg, gyötör, kínoz, nyaggat, nem hagy békén.

Az Isten szava nevel. A jót jobbá, a rosszat jóvá. Tegyük meg, amire utasít, hogy tiszta lelkiismerettel kiálljunk minden próbát, és átvészeljünk minden gondot, bajt és csapást.

2011. május 1-jén boldoggá avatják II. János Pál pápát

XVI. Benedek pápa boldoggá avatja II. János Pál pápát az Isteni irgalmasság vasárnapján.

...menj haza /Mk 2,1-12/

Jézus hirdette az igét, a mai evangéliumban... egy csomó ember körülötte, akik hallgatták...s ekkor jött a béna ember, pontosabban hozták a bénát. Mindannyiunk számára ismerős a történet.

De történt még ott egy másik érdekes dolog a csodás gyógyuláson kívül. Jézus, amint meggyógyította ezt a bénát, furcsa módon nem azt mondta neki, hogy most már maradj itt, ülj le, s hallgasd az igét, hanem ezt: menj haza. Nem is azt, hogy most már akkor tegyél tanúságot, hirdesd te is az igét, hanem ezt: menj haza.

Menj haza. Ami talán ezt jelenti: Folytasd az életed ott, ahol abbahagytad, de ne úgy, ahogy abbahagytad. Ne hagyd el az otthonod, ne vonulj el társaid, családtagjaid köréből egy kolostorba, hanem…menj haza, s otthon lássák rajtad, te az Istennel találkoztál – béna voltál, most pedig egészséges. Életeddel, ne szavaddal mondd: „nagyot tett velem a Hatalmas”.

vasárnapi homília - 2010-1-9

Urunk megkeresztelkedése

Egyházunk az ádventi és a karácsonyi időben sokszor állította elénk példaképül Keresztelő Szent Jánost, azt, aki az Úr útját egyengette, készítette elő. Ma pedig újra, Jézus megkeresztelkedésénél is ő az egyik főszereplő, kulcsfigura. Csupán egy mondatot mond ebben az evangéliumi részben, amely azonban mindent elárul róla, visszatükrözi egész személyiségét, egész életét. Jézus azt kéri, keresztelje őt meg, mire ő így válaszol: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?”

Ez az egy mondat gyönyörűen kimutatja, hogy János tudja magáról, hogy kicsoda. Annak ellenére, hogy nagyon sok embert vonzott Izraelben a megjelenésével, nem kábult el a népszerűségtől, mint ahogy ezt sokan tennék. Ő nem hatalmat akar, nem akar azzá válni, ami ellentmondana feladatának. Az emberek szívét akarja megnyitni Krisztus befogadására. Maga helyett Krisztust kínálja, adja az embereknek. Mert tudja magáról, hogy kicsoda. S ez a Jánosnál szépen tapasztalható megfelelő önismeret a szentté válás elengedhetetlen eleme.

Mi is, kedves testvéreim, csak úgy tudunk szentekké, jobbakká válni, ha „tudjuk, kik vagyunk”. Ha ismerjük saját magunkat, ismerjük magunkat képességinkkel, jó tulajdonságainkkal, de ugyanúgy hibáinkkal és bűneinkkel együtt. Mert ha pl. nem tudatosítanánk a bűneinket, másnak képzelnénk el magunkat, mint akik vagyunk, és nem tudnánk megjavulni sem, mert nem tudnánk, mi az, amin javítanunk kellene.

De a Gonosz még ezt az igyekezetünket is el akarja rontani, rosszra felhasználni, mert folyamatosan megpróbálja a figyelmünket saját magunkra, és tehetségünkre terelni, hogy elfordítsa arcunkat Istentől és az Ő tervétől. János nagyszerű példát mutat arra, ahogyan a szelíd, alázataos önismeret leküzdi a Gonosz törekvését. Ha teljesen Istenre figyelünk, egyre erősebb lesz bennünk a vágy, hogy megszüntessük magunkban a hazugságot, hiúságot és önmagunk túlbecsülését. Így az igazság szerint élünk majd, és felismerjük mindannak az igazi értékét, amit Isten nekünk adott. Az Ő királyságának szentelünk majd mindent, és semmit sem tartunk meg magunknak, hiszen minden az övé.

Nincs szent élet tehát alázat nélkül. Egyszerűen megfogalmazva az alázatosság azt jelenti, hogy az igazság szerint élek. Az alázat annak a tudatosítása, hogy legjobb képességeim is Istentől származnak és dicsőségét kellene, hogy szolgálják. Végül még János alázatossága is elhalványul amellett, amit Jézus mutat példaként nekünk. „Az, aki szolgál, nem tartja magát feljebbvalónak annál, akinek szolgál, bármennyire nyomorúságos is lenne a helyzete. Krisztus elfoglalta a legalacsonyabb helyet a világon – a keresztet – és radikális alázatosságával megváltott minket és állandóan megsegít.” (XVI. Benedek pápa, Deus Caritas Est, 35) Ismét azt látjuk, hogy Jézus csak olyasmit kér tőlünk, amit maga már kész volt megtenni. Ő az az erő, aki segíthet ennek az alázatnak a megélésében nap, mint nap.

Krisztusban szeretett testvéreim! Újra követendő példákat kaptunk, akik arra az útra hívnak minket, amelyet már ők is végigjártak. De nem hagynak minket ezen az úton egyedül járni, hogy talán beleroskadjunk, hogy talán eltévedjünk, hanem velünk vannak és támogatnak minket. Ha elgyengülünk, nem törnek jobban össze, ahogy hallottuk a mai olvasmányban: „Az Úr a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”.

Szentségimádás - imaóra

Ma, január 13-án közös imaórát és szentségimádást tartunk 16:00-tól. Utána szentmise 17:00-kor. Mindenkit szeretettel várunk!