Urunk születése - ünnepi mise

A keresztény ember két legnagyobb ünnepe kétség kívül a karácsony és a húsvét. Már csak abból is látjuk, hogy ilyenkor vagyunk a legtöbben a templomban, a szentmisén – még akik máskor Isteb felé sem néznek, ilyenkor azért be-betérnek az Isten házába. Mindez nem véletlen, mert ezen a két nagy napon ünnepeljük megváltásunk két legnagyobb pillanatát: Jézus születését; és Jézus halálát, feltámadását. Ugyanis ha Krisztus nem születik meg, ha nem lesz emberré az Isten, nincs üdvösség. S ugyanúgy, ha nem áldozza fel magát értünk és nem támad fel, ugyancsak a pokolra jutnánk. Ezért ez a két ünnep az alappilére hitünknek, vallásunknak.

De van egy közös különlegessége, érdekessége, sajátossága az előbb említett ünnepeknek. Mindkét esetben egy olyan Istent ünneplünk, aki az emberek szemében gyenge. Nem a Krisztust királyt tartjuk nagy ünnepnek, nem a dicsőséges jeruzsálemi bevonulást Virágvasárnap, nem a Szentlélek örömet hozó leszállását Pünkösdkor, nem a Szentháromság legmélyebb titkát annak vasárnapján... Észrevettük már? Mi nem is a magasságos Istent, hanem a gyenge, sebezhető, mindenkinél alázatosabb Istent ünnepeljük. Jézus életének két legfontosabb pillanata az ő születése és halála volt. És éppen az a két pillanat volt a legfontosabb, amelyben ő a leggyengébb volt: kicsi gyermek, és megfeszített, meggyötört elítélt. Isten akkor volt a legnagyobb, mikor emberi szemmel a legkisebbnek tűnt. Nagy titok ez – nem emberi logikára vall. Mert nem is emberi terv – egyenesen Istentől jövő.

Az egész egyházi év folyamán, mikor a Hiszekegyet imádkozzuk a szentmisén, az egyik résznél mindig mélyen meghajlunk. A megtestesülésnek szavainál, mikor azt valljuk, hogy az Isten emberré lett. Kifejezzük ezzel mély alázatunkat ezen isteni csoda felett. Ilyenkor, karácsonykor azonban még erősebben tudatosíttatja velünk Egyházunk, milyen nagy titokról van szó. Most nem meghajlunk, de egyenesen térdet hajtunk – a térdhajtás pedig az imádat jele. De, mint arról az imént elmélkedtünk, szorosan kötődik ehhez a másik nagy napunk, a húsvéti ünnepkör. Az egész év folyamán a keresztet mély tisztelet illeti meg – mindig mélyen meghajlunk előtte. Nagypénteken, Krisztus Jézus halálakor azonban mit szoktunk tenni? Imádjuk azt – térdre borulunk előtte mondván: jöjjetek, imádjuk! Nem csodálatos kapcsolat ez a két ünnep között? Amikor az Isten épp a legkisebb, a legsebezhetőbb, a legalázatosabb a jászolyban – akkor borulunk térdre előtte. S hasonlóan, amikor tehetetlenül, meggyötörten, erőtlenül feszül meg a kereszten – akkor hullunk térdre lábainál. Mert Isten azzal lett szemünkben a legnagyobb, hogy kicsi lett. Azzal mutatta meg hatalmát, hogy lemondott róla. Azzal mutatta meg dicsőségét, hogy megalázta magát.

Karácsony és húsvét szent ünnepe az értünk mindenre képes Istenről, s az ő végtelen szeretetéről szól. Tanuljunk az „ünnepelttől”. Kövessük példáját, s akkor mi is meglátjuk: nagyok nem akkor vagyunk, mikor mutogatjuk „hatalmunkat”, mikor uralkodunk mások felett. Az az igazi lelki nagyság, mikor tudunk másokért megalázkodni, mikor tudunk másoknak szolgálni – önzetlenül, szeretettel. „Ezt az igaz nagy Isten bölcsessége mindeneknek javára cselekedte. E dolgon angyalok csodálkoznak, emberek, állatok álmélkodnak.” Mi is ezen álmélkodjunk: példát merítve Istenünk alázatos tettiből.

Urunk születése - éjféli mise

Erre a mai estére mindannyiunk otthonában már ott díszeleg a karácsonyfa. Itt van egy gyönyörű példány templomunkban is. Mára már ugyanis elengedhetetlen részévé vált a karácsonynak - nincsen karácsony fenyőfa nélkül.

Mi azonban tudjuk, van egy másik fa is, amely számunkra sokkal fontosabb, vagy fontosabb kellene, hogy legyen. Egy fa, amely nem díszes, nem ünnepi, de szorosabban kötődik keresztény ünneplésünkhöz, és szó szerint szorosan kötődik magához Krisztushoz. Ez pedig a kereszt fája. Igen, a keresztről is kell beszélni nem csak nagypénteken, hanem kaarácsonykor is. Ugyanis Krisztus ilyenkor, karácsony éjjelén nem látogatóba jött az emberekhez. Nem megnézni jött minket. Nem beköszönt. Azért jött, hogy megváltást hozzon. Azért született, hogy meghalhasson értünk. Micsoda paradox, s mégis igaz. Jézus Krisztus mai születése, melyet ily örvendezéssel ülünk meg, valójában azért örvendezés, mert ő ma váltságot, megváltást hozott nekünk. Nem egy nálunk ismeretes gyermek-születésnek az öröme, hanem annak, hogy az ő születése megnyitotta nekünk az örök életet. Nem csak egy gyermek, de Megváltó született.

A minap láttam az interneten egy egészen különleges festményt éppen erről a mai éjszakáról - Jézus születéséről. Az volt a különlegessége, hogy a kis Jézus nem jászolyban feküdt, hanem egy lefektetett kereszten. Azon, amelyre később felfeszítették. Kereszt volt a bölcsője. Nem ágyacska, nem puha fészek, hanem kemény, nyers keresztgerenda. Ott indult az élete, ahol majd végződni is fog. Nagyon sokatmondó volt számomra az a kép, és talán mindannyiunkat elgondolkodtat. Sőt, valami fontosra megtaníthat:

Örüljünk ezen az éjszakán, de örömünknek megfelelő oka legyen: köszöntést mondjunk a Kisdednek, aki ma váltságot hozott az embernek.  

Miserend és hirdetések - Ádvent 4. vasárnapja

Ádvent negyedik vasárnapja

Mindössze néhány nap választ el minket karácsony ünnepétől. S a legtöbben elmondhatjuk: készültünk, készülünk rá. Elvégeztük karácsonyi szentgyónásunkat, többen, kevesebben részt vettünk az ádventi (rorátés) szentmiséken, a gyerekek remélhetőleg sok jócselekedetet végeztek...

A ma hozzánk szóló isteni szó az evangéliumból így kezdődött: „Jézus Krisztus születése így történt...” És hallottuk, hogyan töprengett Szent József, mikor megtudta, hogy Mária gyermeket vár. Megjelent neki az Úr angyala, ő pedig szavai szerint készülődött, cselekedett – elfogadva Isten akaratát. De felfigyelhettünk arra, hogy valójában nem is hallottunk ma Jézus tényleges megszületéséről – csak annak előzményeiről. Pedig mégis így kezdődött az evangélium: „Jézus Krisztus születése így történt...”

Talán ez is egy fontos üzenetet hordoz magában. Azért mondja az evangélium, hogy „Jézus Krisztus születése így történt...”, mert Szent Józsefnek – azt mondhatjuk – már akkor megszületett Jézus, amikor megismerte Isten tervét, s azt elfogadta. Neki már az maga volt a megtestesülés, az ünnep, mert igazából akkor történt meg számára az első karácsony – már az előkészületben.

Urunk földi születése, karácsony ünnepe kétezer éve történt. Ha csupán arra gondolunk, akkor ünnep helyett csupán emlékezés lesz. Ha azonban mi magunk is befogadjuk Istent, az ő kegyelmeit, tervét, rendezését a mi életünkbe, akkor már ma megtörténhet a mi karácsonyunk. Ha viszont ezt elmulasszuk, a december 25-i dátum sem változtat meg semmit. Még két napunk van. Tegyünk azért, hogy nekünk is legyen igazi karácsonyunk – Urunk bennünk is megszülessen.

Roráte - 14

Mint az imént hallottuk, már Erzsébet megérezte azt az igazságtalanságot, hogy a végtelenszer nagyobb, és teljesen szent Isten közeledik a bűnös, kis emberhez: „Hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám?” Nem igazságos, mert éppen nekünk, az embernek kellene a legnagyobb alázattal, bűnbánattal közelednie – s még akkor sem lenne köteles ő magához engedni minket. De mégis ezt teszi az Isten. Ő az, aki sokkal gyorsabban közeledik felénk, mint mi feléje – ebben az ádventi időben is.

Minden egyes nap itt a templomban felkínálja nekünk az ő kegyelmeit, segítségét, örömét, erejét. Sőt, ahogy egyik szentünk írja: Isten soha nem ad kevesebbet, mint saját magát.

Mi is kérdezzük ma Erzsébettel, hogyan lehet ez? És egyben higgyünk mindannak beteljesedésében, amit az Úr mond nekünk: ebben az ádventben, ezen a napon is.

Roráte - 13

Megfigyelhettük, hogy minden rorátés szentmisénket ugyanazzal az énekkel fejezzük be. Naponta így könyörgünk: „Ó fényességes szép Hajnal, Kit így köszöntött az Angyal: Üdvözlégy teljes malaszttal!” De miért zárjuk mindig ugyanazzal az énekkel szentmisénket?

Egyházunkban évszázadok óta szól ez a szent ének – hagyományosan a rorátékon. Nem szokásból, de szent hagyományból. Ugyanis Szűz Máriát ehhez a napszakhoz hasonlítjuk – párhuzamot találunk közte és a hajnal között. Ugyanis az ő fénye, életének szentsége már előre hirdette a legyőzhetetlen Napnak, Krisztusnak fölkelését. Ahogy a mai evangélium is hirdeti: „Fiat fogansz majd méhedben, ki Isten s ember lesz egyben, megmaradsz szüzességedben.”

Énekeljük naponta e gyönyörű énekünket, mert ez fejezi ki legjobban s legmélyebben az ádvent titkát, lényegét. „Ó boldogságos Szűzanya, kérünk nagy méltóságodra, Végy minket pártfogásodba!”