„Scimus Christum surrexisse a mortuis vere; Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk” – hangzik el e mai napon, a szent húsvét vasárnapján az egész világ minden katolikus templomában. Milyen fontos és milyen pontos kifejezés ez: „tudjuk”. Nem csak érezzük, nem csak sejtjük, nem csak gondoljuk: tudjuk.

De vajon tényleg minden keresztény ember tudja, meg van győződve arról, hogy Jézus valóban feltámadt? Az is, aki csak egy évben egyszer – talán pont ilyenkor megy el a templomba? Jó lenne, ha ilyen erős hit lenne mindannyiunkban, abban a kb. 2,2 milliárd emberben, aki Jézus-követőnek, kereszténynek vallja magát. Mégis egy-egy húsvéti ünnep alkalmával Egyházunk minden szentmisén résztvevő katolikusnak a „szájába teszi” e gyönyörű himnusz szavait, hogy együtt valljuk meg: „Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.” Oly csodálatos nevelés, tanítás ez, mikor Istenünk az általa alapított Anyaszentegyházon keresztül olyan mélységekbe vezet, és olyan magasságokba emel minket, melyeket talán fel sem fogunk, meg sem értünk, de mégis hittel vallunk. Ezt a közös, egyetlen hitet nevezzük katolikus, egyetemes hitnek. Itt ugyanis, biztosak lehetünk benne, hogy megannyi szent – beleértve a Szent Hagyományt is – biztosítja nekünk a töretlen, s tévedhetetlen hitet. Így biztosan megvallhatjuk azt is, aminek teljes tudatára még nem jutottunk el. Mint ahogy a gyermek sem ért sokat abból, amit mondania kell, amit a „szájába adnak”: „köszönöm; jó napot; Uram Jézus, légy vendégünk...” – mégis megtanítják őt erre szülei. Mert tudják, később majd megérti – fokozatosan. Így van ez az effajta hitvallásokkal is. Először talán nem értjük (s kimondhatjuk: még talán nem is hisszük), de ha továbbmegyünk a hit útján, akkor ez a mástól tanult hit egyre jobban sajátjává válik az embernek. Így válik a mi gyenges kis hitünk az Anyaszentegyház egyetemes, katolikus hite által erőssé, biztossá, teljessé – eggyé.

Szent Benedek apát, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, csodálatosan írja: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Mennyi mindenre megtanít ez a gondolkodásmód! Hisz hányszor van örömünnep, mikor nekünk nincs hangulatunk, kedvünk az örvendezésre? Hányszor hirdet böjtöt, bűnbánatot Isten, mikor mi nem érezzük a bűnt, és inkább örülni szeretnénk? Hányszor beszél a feltámadásról, mikor mi csak fájdalmat, reménytelenséget érzünk szerettünk elvesztése miatt? De ezen szent eszményt követve tudunk „parancsra” böjtölni, örvendeni, ünnepelni vagy gyászolni. A liturgiában nem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Ezt tanuljuk meg a feltámadás e nagy ünnepén is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.

Szent János apostol bement Jézus sírjába: „Látta mindezt, és hitt.” Pedig Péter apostol, s a többiek sem hittek az üres sír láttán. Egyedül János. „Egyedül a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit anélkül, hogy látta volna a feltámadt Krisztust” – írja Barsi Balázs atya. S hogy miért? Mert egyedül ő állt ott a kereszt alatt. Így az apostolok közül Szent Jánosban van meg a folytonosság Jézus halála és feltámadása között. „Nélküle – írja ugyancsak Balázs atya – a kereszt és a feltámadás között áthidalhatatlan szakadék maradna.” De nem maradt, mert ő ott volt a kereszt alatt, s ott volt az üres sírban is.

Mi is ott voltunk Nagypénteken a kereszt alatt. Most pedig itt állunk az üres sír bejáratánál. Lépjünk be, lássuk mindezt, s meglátjuk: Isten nekünk is megadja a hit kegyelmét, mely ezt mondatja velünk „Scimus Christum surrexisse a mortuis vere!”

Miserend és hirdetések - Húsvétvasárnap

Húsvét vigíliája

Néhány perccel ezelőtt kilencszer hangzott el a hármas alleluja akklamáció: azaz összesen huszonhétszer kiáltottuk: alleluja! Több mint negyven napig ugyanis tiltott volt ez a szó: az öröm, a feltámadás és az ünnepélyes dicsőítés jelszava. Alleluja, ami annyit jelent: dicsérjétek az Urat!

De mostantól, e szent éjszakától kezdve ott lesz ez az egyszerűnek látszó kifejezés szinte minden-, ha nem minden énekünkben a szentmiséken. Nem csupán az evangélium előtt, mint máskor, de elhangzik a szentmise elején, közben, áldozáskor, s a szentmise végén is. Nem csak egy, de szinte minden helyen.

Egyházunk ugyanis nagyon jól tudja és tanítja, hogy a húsvéti öröm, s a tudat, hogy Jézus feltámadt s ezért mi is feltámadunk, nem lehet csak egyetlen része, pontja a szentmisének. S így az nem lehet csak egyetlen kis része a mi életünknek sem. Ott kell hogy legyen ez az öröm, ez a lelkület az egész napunkban, hetünkben, életünkben. Azaz ne csak e szentmisén gondoljunk erre, hanem akkor is, ha úton leszünk hazafelé, ha reggel felkelünk, s ha majd az ünnepek elmúltával dolgozni megyünk. Feltámadásunk tudata legyen ott szívünkben, elménkben az egész életünkben. Ehhez segítsen hozzá ez az éjszakai, szentmise is, melyben szinte végtelenszer elénekeljük: alleluja, dicsérjétek az Urat, mert ő feltámadt – s így mi is feltámadunk!

imádd!

„Keresztény lélek, imádd a te véres Jegyesedet,
és csókodban leheld bele iránta való egész odaadásodat!”

Nagycsütörtök

A húsvéti Szent Háromnap első napja csúcsosodik ezzel az esti szentmisével, melyben három rendkívül fontos dologra emlékezünk, három különleges dolgot ünneplünk. Jézus az Utolsó Vacsorán „még egy végső jelét adja szeretetének”: mindenkinél mélyebbre alázkodva megmossa tanítványai lábát. Majd két szentséget is alapít: a kenyeret és a bort saját testévé és vérévé, azaz önmagává változtatja át – így lett az Oltáriszentség; Majd az apostoloknak is megadja a hatalmat, hogy ugyanezt tegyék az ő emlékezetére – így pedig a papi rendet alapítja meg.

Három dolog, mely nélkül – s ezt talán fel sem fogjuk eléggé – már nem létezne kereszténység, s nem lenne nekünk sem hitünk. Ugyanis azt, hogy az egy-, igaz-, Istenhit a mi életünkben is jelen van, Egyházunknak köszönhetjük, mely elsősorban az Oltáriszentségből él, amit a felszentelt szolgák közvetítenek neki már két évezred óta. S ha Egyházunk nem tanulta volna meg a krisztusi szeretet-parancsot, akkor csupán magába zárkózott volna, s nem tudna ma sem gyarapodni. De volt és van Eucharisztia, voltak és vannak papjaink, s a szeretet-parancs megvalósítása a mi fő feladatunk ma is.

S hogy mennyire összekapcsolódik a papi rend és az Oltáriszentség azt a legtökéletesebben az mutatja meg, hogy egyazon esemény alkalmával alapította meg Jézus mind e két szentséget. Ennek is köszönhetően mindig rendkívül szoros kapcsolat volt a papok, és az Oltáriszentség között. Voltak időszakok az Egyháztörténelemben, mikor olyan tisztelet és szinte szent rettegés ölelte körül ezt a szentséget, hogy a hívek arra sem tartották méltónak magukat, hogy az Oltáriszentséget magukhoz vegyék. Mindmáig pedig térdhajtással köszöntjük a színek alatt rejtőző Istent. Ezenfelül második vatikáni zsinat előtt pedig, azaz kb. 50 éve még előírás volt a pap számára, hogy a szentmisében a lehető legnagyobb tiszteletet adja meg az Oltáriszentségnek. A rengeteg térdhajtás mellett az is elő volt írva a pap számára, hogy amint kezébe vette az ostyát, s Jézus személyében átváltoztatta, attól a pillanattól kezdve két-két ujját, amivel Krisztus testét fogta nem nyithatta szét. Egészen az áldozás utáni kézmosásig így tartotta a pap a két-két ujját, nehogy egyetlen morzsája is valahova lehulljon – hisz gyakorta énekeljük is: Krisztus „él egészen az ostyának legparányibb részében”.

Számunkra talán már túlzottnak tűnhet az effajta odafigyelés a szentostya minden morzsájára. De ha arra gondolunk, hogy itt tényleg a fölséges, mindenható Isten van jelen, akkor bizony ez nem túlzás. Sőt lehet, hasznos lenne visszavezetni e szent hagyományt, hogy ezáltal is növekedjen bennünk a tisztelet és az imádat az Oltáriszentség iránt.

A ma délelőtti krizmaszentelési misén mondta püspökatyánk: „Papok nélkül nem lenne Oltáriszentség. De Oltáriszentség nélkül sem lennének papjaink.” Adjunk hálát ma Istennek e mindkét szentségért, s éljük végig vele e Szent Háromnap minden egyes mozzanatát.

Mégis /Jn 13,21-33. 36-38/

„Az utolsó vacsorán Jézus megrendült lelkében...” – halljuk az evangélium bevezető szavait. Megrendült, ugyanis tudta, az egyik apostol nemsokára elárulja őt. Tudta, hogy a többi apostol egy kivételével mind magára hagyja őt. Tudta, hogy már csak egy kis idő, s az emberek halálra ítéleik és ki is végzik. Mégis szeretetének jeleként megalapította az Oltáriszentséget, mely kifogyhatatlan tápláléka lesz annak az embernek, amely őt halálra elárulja, elítéli és kivégzi.

E nagyhét napjaiban megtapasztalhatjuk, hogy milyen az Isten. Látja előre a mi bűneinket is, de mégsem vonja meg tőlünk kegyelmét, ajándékait: saját magát adja nekünk az Oltáriszentségben. Gondoljunk erre az ő végtelen jóságára, s ez is segítsen nekünk tartózkodni a bűntől. Így talán mi is hűségesbbek leszünk hozzá.