Újra hallani /Mt 18,12-14/

Milyen jó újra hallani: mennyei Atyánk nem akarja, hogy csak egy is elvesszen közülünk. Jól ismerjük ezt az evangéliumi részt, de mégis milyen jó újra hallani, újra tudomásul venni: az Isten – bűneink ellenére – mindig azon van, hogy új lehetőséget adjon, hogy boldogságot adjon. Látja bűneinket, gyengeségünket, de „a megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki...” – azaz a gyengét és a bűnöst nem megbüntetni, de megmenteni akarja.

Minden igyekezetünk elleni sikertelenségben, lelki életünk-, vagy adventi elhatározásaink kudarcaiban ez legyen vigasztalásunk és bátorításunk.

Szeplőtelen fogantatás

Éppen a mai hittanórán tanultuk kis gyermekeinkkel, hogyan kötött az Isten szövetséget Izraellel a Sínai hegynél. Továbbá megtanultuk, hogy Isten azért választotta ki a zsidó népet, hogy évszázadokon keresztül nevelje, s így felkészítse azt a Megváltó érkezésére. Ez a több évszázados nevelési folyamat pedig nem csak az óriási – mindannyiunk által ismert – csodákon keresztül ment végbe, hanem sokkal inkább személyes találkozásokon keresztül az Isten által kiválasztott emberek lelke mélyén. Az Isten ugyanis legtöbbször a szív bensejében-, halkan-, csendben tevékenykedik...

Így volt ez azon esemény alklamával is, amelyre ma emlékezünk, melyet ma ünneplünk. A szeplőtelen fogantatás két szent életű ember szeretetének egyik legmélyebb és legszemélyesebb kifejezésével történt meg. Názáret csendjében és egyszerűségében fogant meg az a gyermek, aki már abban a láthatatlan pillanatban erősebb volt a gonosz Lélek hatalmánál. Ő pedig ezt a makulátlan és óriási erejét nem csak őrizgette mintegy elásott talentumként, hanem egész élete folyamán táplálta: imádsággal, engedelmességgel és végtelen alázattal. Úgy Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, mint az ő születése, élete és elszenderülése sem valami nagy nyilvánosság előtt zajlott, hanem csendben, szinte láthatatlanul. És mégis mindezek az események az egész emberiség történelmének legmeghatározóbb eseményei voltak.

S hogy ez mire tanít minket? Ugyanerre. Hogy életünk legfontosabb és legmeghatározóbb döntései, eseményei akkor történnek történnek meg, mikor azokat nem látja talán senki. Mikor csak kettesben vagyunk: én, és az én Istenem. Ezért minden egyes ilyen ima-alkalmat, beszélgetést, találkozást vegyünk komolyan, s a legjobbat, legtöbbet adjuk Istennek. Ezek a látszólag jelentéktelen események ugyanis életünk döntő pillanatai...

Miserend és hirdetések - Advent 2. vasárnapja

Advent második vasárnapja

Az egész ádventi időben Jézus eljövetelét várjuk. S jól tudjuk, hogy két eljövetelről is szó van. Először is várjuk a karácsonyt, mikor arra emlékezünk, hogy kétezer éve földre szállt az Isten. De van egy másik eljövetel is, melyre legalább ilyen komolyan kell készülnünk: ez pedig Jézus második eljövetele a világ végén, melyről senki sem tudja, mikor lesz. Az a nap úgy jön el – írja Szent Péter, s hallottuk ma is –, mint a tolvaj. Ezért hangoztatja naponta Egyházunk: legyetek éberek, legyetek készen, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.

Ha figyeltünk az előbb hallott szentírási részekre, el kellett hogy gondolkodjunk valamin... „Főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap... Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja.” Aki tényleg figyel ezekre a szavakra, az minden bizonnyal most gondolkodik: A világ végén minden, amiben örömünket találtuk, vagy amitől szenvedtünk, elmúlik. Minden, amit itt átéltünk, s ami fontos volt, ami érdekelt, lekötött, izgatott, elmúlik. „Ezen a napon az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik...” És számunkra ez a nap nem csak a világ végén jön el, de életünk végén is. És miután ezen elgondolkodtunk, folytatja az apostol: De mi „új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” Ez az igazi vigasztalás, melynél nagyobb, erősebb nincs ezen a földön. Ez nem képzelgés, hiszen naponta tapasztaljuk: minden elmúlik, minden átalakul – csak az Isten örök – az ő szava, az ő ígéretei.

Mi is ezt ragadjuk meg, ez legyen mulandó életünk biztos kapaszkodója. Mert Isten szava mindig a helyes irányt mutatja, legyenek bármilyenek a körülmények, érjen minket bármilyen baj, változzon a világ a felismerhetetlenségig – Isten szava nem változik: nekünk is új eget és új földet ígér éppen akkor, mikor minden más elmúlik.

Talán már többször elfordultunk az Istentől. De látjuk? Ő mindig itt van! Bármikor jövünk hozzá, bármikor kérjük bocsánatát (elsősorban a szentgyónásban), soha nem vonakodik megbocsátani. Lehet, most is háttal vagyunk neki, de ő utánunk jött. Megszólít ezen a mai napon, ezen a mai szentmisén is – úgy, mint felkereste bűne után Ádámot, majd Ábrahámot, Mózest, Illést. Az Isten mindannyiunkat keres. Ma pedig megtalált, mert olyan közel van, hogy halljuk szavát. Meg akar vigasztalni, s örömet akar nekünk adni. Forduljunk feléje – s jó irányba folytassuk adventi utunkat.

Hasonlóság - Szent Miklós

A mai evangéliumunk elején arról hallottunk, hogy Jézus hogyan járta a falvakat, hogyan tanított, hogyan segített a szükségben sínylődő embereken. Valójában azonban ez az evangélium mai ünnepeltünkről, Szent Miklósról is szólhatna. Ő ugyanis annyira hasonulni tudott Jézus életéhez, szavaihoz, tetteihez, hogy ugyanezeket róla is elmondhatjuk.

A szentek tetteikben, életükben mind Jézusra hasonlítanak. S hogy vajon mi is a szentség útján járunk-e, az igen könnyen lemérhető azzal, vajon találunk-e hasonlóságot Jézus élete, és a mi életünk között.

A prófécia /Iz 26,1-6/

Izajás próféta nagy tanítómestere az ádventnek, a várakozás időszakának. Ma az olvasmányban arról tanított, hogy Isten országába csak a szelídek majd juthatnak be, a gőgösök mind kint maradnak, és majd megszégyenülnek.

Számunkra úgy tűnhet, túl sok a „majd” ebben a tanításban. De a prófétálásnak éppen ez a lényege: közli az emberrel Isten üzenetét, amely majd valósággá válik. De a prófétálás sosem egyfajta végitélet, vagy eleve elrendelés. Mindig lehetőséget ad, hogy az ember úgy rendezze dolgát, hogy a pusztulás, a vég, a büntetés rá ne vonatkozzon.

Ha büszkék vagyunk, még lehetünk szelídek, ha keményszívűek vagyunk, még lehetünk Istenre fogékonyak... a prófétálás figyelmeztet: ma még változtathatunk.