Nagyböjt harmadik vasárnapja

Kiskorunkban talán mindannyian játszottunk pexeso nevű játékot, melynek lényege, hogy egy-egy párt megtaláljunk a lefordított kártyalapokból. Ebben a játékban nagy szükségünk van az emlékezőképességünkre: hol volt az előző kép? Olyankor szinte erőltetjük az agyunkat a gondolkodásra, hogy visszaemlékezzünk. Tudjuk azonban, hogy nem csak a játékban, az életben is kell az emlékezőképesség.

A mai evangéliumban a tanítványoknak is nagy szükségük volt erre. Jézus mondott valamit, amiről egy más, de ahhoz szorosan kapcsolódó dolog jutott az eszükbe. Ahogy Jézus elkezdte kiűzni az árusokat a templomból, tanítványai a memóriájuknak köszönhetően visszaemlékeztek a zsoltár szavaira: „Emészt a házadért való buzgóság”. A többiek, akik ott voltak a templomban, nem értették az addig szelíd Jézus éles viselkedését. Csupán a tanítványok tudták, miről is van szó.

De a szentíró, Szent János megemlíti, hogy mikor Jézus az ő feltámadásáról beszél, ugyanezek a tanítványok itt még nem értetik pontosan, miről beszél. Mert – jelképesen mondhatjuk – itt csak az első kártyát fedte fel Jézus. Akkor vált csupán világossá számukra a feltámadás titka – a lap párja – , mikor a feltámadt Jézust látván visszaemlékeznek erre. Mikor „tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavának.”

Jézus előre tudta az egész életét, halálát és feltámadását. Tanítványainak is beszámolt minderről. De sok mindent csak utólag, a Szentlélek eljövetelekor értettek meg. A visszaemlékezés azonban mindig nagyon fontos tényező és meghatározó alap volt az események megértéséhez, a tisztán látáshoz.

Mi sem értünk sok mindent, ami a világban és a mi életünkben történik. Azonban a Szentírás szava, melyet naponta hallgathatunk a szentmiséken, olvashatunk otthonunkban segít ezeket a történéseket megérteni. Talán nem azonnal, de a kitartó, Isten igéjében elmerülő imádság mindig megadja nekünk is a Szentlélek eljövetelét.

Nagyböjt mai vasárnapján azért imádkozzunk, kitartóan elmélkedjünk a Szentírás felett, hogy Istenünk fedje fel nekünk azokat a lapokat, azokat a gondolatokat, melyek segíthetnek életünk minden történését megérteni. Találjuk meg minden kártyának a párját, hogy megismerve az igazságot mindenben Isten végtelen bölcsességét csodálhassuk.

A betegek kenetének kiszolgáltatása

Biztosan megesett már velünk is, hogy rosszul időzítettünk: nem jólkor érkeztünk valahova, nem jókor szóltunk, vagy nem jókor tettünk fel egy-egy kérdést. És pontosan ugyanez történt a mai evangéliumban. Jézus magához hívta tizenkét tanítványát, és bizalmasan elmondta nekik: engem nemsokára halálra ítének, megostoroznak, keresztre feszítenek... S ekkor két tanítvány az édesanyjukkal arra kérték Jézust, hogy a intézzen nekik protekciót – mert ők a mennyben a legjobb helyeket akarják... Ha van rossz időzítés, akkor ez az. Olyan volt ez, mintha ti, betegek-, idősek arról beszélnétek gyermekeiteknek, hogy fiam, lányom, én nemsokára meghalok... Ő pedig érzéketlenül azt mondaná: Rendben, de az örökségből ezt meg azt add nekem. De Jézus nem sértődik meg, nem szidja le őket, hanem „még ezt az emberi faragatlanságot is arra használja, hogy tanítson” /Adoremus/.

Maga Jézus mutatta meg, hogy a szenvedés, a kereszt viselése, sőt még a halál elfogadása is lehet áldás. Olyannyira áldás lehet, hogy ő az egész világot képes volt megváltani vele. Bár sokan a szenvedő embert semmibe sem nézik, mások egyenesen nyűgnek tartják őket, felesleges tehernek, a társadalom legalljának – egyes országokban még az ő (álnéven) „kegyes haláluk”, (igazi nevén) meggyilkolásuk is megengedett. Nem értik a szenvedés titkát, értelmét – úgy, mint a ma hallott apostolok. Csak a dicsőségre, jólétre gondolnak. Pedig az embernek, s kiváltképp a keresztény embernek nem lehet más útja, mint mesterének a keresztútja, a kereszt útja. De mi tudjuk, a szenvedés nem felesleges, nem értelmetlen, de világot megváltó ereje van – a mi esetünkben pedig ha nem is a világot válthatjuk meg annak türelmes elviselésével, de a saját lelkünket mindenképp.

Mi pedig mindannyian – akár betegek, akár egészségesek vagyunk, legyünk együttérzők a szenvedők iránt, figyeljünk oda betegségükre, bajaikra, szavaikra. És így lassan mi is megtanuljuk értékelni és elfogadni életünk nehézségeket. Ez a mai nap, ez a mai szentmise ezt az erényt erősítse bennünk – és ehhez kérjük Isten szentségeiből fakadó kegyelmét is.

Mondjuk el /Mt 23,1-12/

„Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják” – tanítja Urunk. A felmagasztalás annyit jelent, hogy jobbnak mutatjuk be magunkat, mint amilyenek vagyunk. Ennek a tanításnak pedig az az alapja, hogy Isten tökéletes tisztasággal lát minket – ő nem „gondol” rólunk valamit, hanem mindent pontosan „tud”.

Ezért kell, hogy bűneinket is mindig úgy ismerjük be, és valljuk meg a szentgyónásban is, hogy semmi szépítés vagy finomítás ne legyen benne – azzal ugyanis csakis magunkat csapnánk be.

Hogy a teljes igazságot ne féljünk bevalanni, mikor gyónni készülünk, vagy készülünk a gyónásra, mondjuk el magunkban néhányszor Jézus ezen szavait: „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják”.

Rajtunk múlik, mi lesz velünk /Lk 6,36-38/

Milyen jó lenne, ha Isten hozzánk mindig irgalmas lenne, ha nem mondana ítéletet felettünk, ha mindig megbocsátana, ha mindent megadna, ha túlcsorsuló mértékkel adná ajándékait. De mindez nem csak egy utópia, elérhetetlen valóság. Éppen ma tanítja Jézus az evangéliumban: ha mi ilyenek leszünk felebarátainkkal, Isten is ilyen lesz velünk.

Rajtunk áll-, vagy bukik, hogyan viselkedünk embertársainkkal szemben – s végső soron az is, milyen lesz mihozzánk az Isten. Mert „amilyen mértékkel mi mérünk, úgy mérnek majd nekünk is”. Éljünk úgy, hogy ez az isteni törvény ne a kárhozatunkra, hanem mindig csak a javunkra váljon.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

A mai olvasmányt Mózes első könyvéből, a Teremtés könyvéből olvastuk. Ábrahám jól ismert próbatételében azonban figyelmesek lehettünk egy különleges dologra. Ábrahám alig mondott valamit, csak ugyanazt a mondatot mondta el kétszer: „Itt vagyok”. Az összes többi része az olvasmánynak az Isten szava volt. Többször olvastuk, hogy az Úr szólt Ábrahámhoz. Maga a Teremtés könyve több mint 340 szer használja ezt a kifejezést: „És szólt az Úr”. E számok alapján talán mindannyian egyetértünk abban, hogy rendkívül fontosnak kell lennie ennek a szókapcsolatnak, ha ily sokszor használja a Szentírás első könyve.

„És szólt az Úr”. Az Úr szólt. Az Úr, az Isten szólt az emberhez, az Isten párbeszédre hívja az embert, az Isten megszólítja az embert. A Bibliának csupán az első könyvében több mint 340x kezdeményez az Isten párbeszédet az emberrel, több mint 340x hívja őt magához, több mint 340x kínálja fel saját magát az embernek, mert tudja, csak vele, csak az Istennel lehet boldog… teljesen boldog. Gyönyörűen fogalmazta meg legnagyobb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston az ő vallomásaiban, s annak mindjárt a legelején a mára már jól ismert szavakat: „Nyugtalan az én szívem, míg meg nem nyugszik benned, Istenem”. S megfigyelhetjük, megfigyelhettük, hogy a mai első olvasmányban is szinte csak az Isten beszélt. Ő volt az, aki kezdeményezett. Ábrahám csak röviden válaszolt Istennek.

Látjuk, kedves testvéreim, hogy az Isten az, aki kezdeményez, aki akar velünk valamit. Nem mi vagyunk azok, még ha talán úgy is tűnhet sokszor, hogy mi szólítjuk meg az Istent… de higgyük el, ő már jóval előttünk megszólított és meghívott minket a vele való beszélgetésbe. Akarva-akaratlanul is Jézus szavai csengenek most fülemben: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Tehát ő már megelőzött minket.

Már eltelt több mint 10 nap az idei nagyböjtből. De remélem, mindannyian elmondhatjuk, hogy nem csak nyom nélkül elmúlt, hanem tartalmasan eltelt. Ez alatt a 10 nap alatt minden egyes nap, minden egyes szentmisén, minden egyes olvasmányban, szentleckében, evangéliumban szólt hozzánk az Úr, szólítgatott minket, kapcsolatba akart lépni velünk. S mi saját magunk tudjuk, mennyiszer és mennyire léptünk, válaszoltunk hívására.

De az életünket előrefelé éljük, és visszafelé értékeljük. Ami annyit jelent, hogy még semmi sincs elveszve, ha most elkezdünk valamit. Ha most meghalljuk, hogy szól az Úr, és lépünk, válaszolunk. Ma kell elkezdenünk a megtérést, ma kell elkezdenünk többet és jobban beszélgetni az Istennel, tehát imádkozni, ma kell a jó és a rossz közül a jót választanunk, ma kell elindulnunk az Istenhez vezető úton. Mert most, ma van itt az alkalmas idő, most, ma van itt az üdvösség napja.

Ma is, ebben a szentmisében is szól az Úr, az Isten. Mi a teendőnk? Hallottuk az evangéliumban – magától az Atyaistentől: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. Az isteni tanítás minden egyes szavát pedig megvalósítani otthon, a munkahelyen, sőt, már útban innen hazafelé.