Ádvent negyedik vasárnapja

Minden bizonnyal már mindannyian javában járjuk az üzleteket és keressük a lehető legmegfelelőbb karácsonyi ajándékokat. Van, aki ezt kifejezetten élvezi, másoknak viszont nem éppen a kedvenc időtöltésük az üzleteket járni és azon gondolkozni, ki minek örülne. Ilyenkor azonban mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy vajon az ajándéknak fognak-e örülni, jó lesz-e a méret, a szín… egyszóval, hogy tetszeni fog-e. Tudjuk, hogy úgysem ez a lényege a karácsonynak, de mégis nagyon fontosnak tartjuk az ajándékozást. Hisz szeretünk adni, s felnőtt fejjel már rájöttünk: tényleg nagyobb öröm adni, mint kapni.

A mai olvasmányban is egy olyan emberről olvastunk, aki ajándékot szeretett volna adni. De nem a testvérének, a szüleinek, vagy a gyermekének, hanem magának az Istennek. Dávid király volt az, akinek ötlete támadt: ő palotában lakott, az Isten pedig csak egy sátorban – ezért házat akart építeni az Istennek. Micsoda nagylelkűség, micsoda bőkezűség, nemes gondolat! De… hallottuk, mit mondott erre az Úr, az Isten:  „Te akarsz nekem házat építeni? Mondtam-e valaha, miért nem építettetek nekem házat?” /2Sám 7,4-7/ Az Isten azt mondta, nem kell neki a ház, ez az ajándék. Vajon miért? Miért volt olyan kegyetlen, hogy nem fogadta el ezt a nagylelkűségből felajánlott adományt? Mert neki más terve volt. Más, nagyobb terve volt. Dávid király pedig nem „Isten fejével” gondolkodott, hanem csupán azt tűzte ki célul, ami szerinte volt a jó.

Mi is, mikor ajándékot veszünk, sokszor csak azt vesszük figyelembe, mi lenne szerintünk jó, szerintünk hasznos. De ha valóban jó és megfelelő ajándékot akarunk adni például gyermekünknek, meg kell tanulnunk az ő fejével gondolkodnunk, bele kell élni magunkat az ő világába. Hogy elsősorban ne nekünk, hanem neki tetsszen az ajándék.

Ha ez igaz a mindennapi életünkre, mennyivel inkább igaz a lelki életünkre, az Istennel való kapcsolatunkra. De vajon elgondolkodtunk-e már azon – ebben az ádventi időben, hogy karácsonyra vajon mit adhatnék én az Istennek. Hisz mindenkit, akit szeretünk, megajándékozunk. Mennyivel inkább kell megajándékoznunk az Istent, a mi Istenünket. Mit adunk neki karácsonyra? Ő odaadja mindenét, amije van: saját magát – teljesen. Az ég minden kegyelmével együtt.

Rá kell jönnünk, mi lenne kedves az Istennek, nehogy olyan ajándékkal próbáljunk kedveskedni neki, aminek nem fog ürülni.

De vajon milyen karácsonyi ajándéknak örülne az Isten?

·        Vajon annak, hogy kitakarítjuk és kidíszítjük a házunkat, vagy annak, hogy a lelkünket tisztítjuk meg?

·        Vajon annak, hogy karácsonyfát állítunk, vagy annak, hogy megőrizzük tisztán a lelkünket az egész ünnepek alatt?

·        Vajon annak, hogy sok mindent főzünk és sütünk majd, vagy annak, hogy egy órára ezt félretesszük, s eljövünk még egy ádventi szentmisére?

·        Vajon annak, hogy megnézünk egy jó karácsonyi filmet, vagy annak, hogy együtt imádkozunk otthon, a családban?

Sorolhatnánk még, de ezt a felsorolást és kiértékelést végezzük el otthon, imádságunk közben. S igyekezzünk mindenkinek – beleértve Istent is – olyan ajándékot adni, aminek a legjobban örül majd.