2012. május 16., szerda

Urunk mennybemenetele - vigília


Ha jobban meg akarunk érteni egy-egy szentírási részt, jelenetet, nagyon fontos, hogy igyekezzük elképzelni és átélni az eseményeket, próbálkozzuk meg beleélni magunkat a történések közepébe.
Ahogy a szégyenteljes kínszenvedés és halál után Jézus föltámadt, az apostolok és tanítványok nem mertek hinni a szemüknek. Olyan nagy volt az örömük, mikor meglátták a feltámadt Jézust, hogy el sem merték hinni. Ez a Jézus, aki a tanítványoknak már maga a megtestesült öröm és boldogság volt, negyven napon át újra és újra megjelent nekik – buzdította, bátorította, s elküldte őket az egész világra, hogy minden embert tegyenek krisztushívővé.
De ezzel a mai nappal eljött az a pillanat, amikor befejeződnek a Jézus-jelenések, ugyanis visszamegy oda, ahonnét jött: Atyjához, az Istenhez. Mit érezhettek a tanítványok? Minden bizonnyal szomorúságot, hisz akit már egyszer elveszítettek, most újra kell engedniük. Mondhatjuk, hogy újra a szomorúság napja lehet ez a mai... a valóság azonban más. Ma nem egy szomorú megemlékezést tartunk, hanem egy örömünnepet! Mindenható istenünk – imádkoztuk a könyörgésben –, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással! S hogy miért? Mert Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk. A mi fölemelkedésünk. Krisztus ugyanis – mint hitünk tanításából tudjuk – helyet készít számunkra. Ő egész emberi életével megmutatta: ha követjük őt életünkben, vele szenvedünk és benne halunk meg, ő maga támaszt majd föl és vezet be az örök boldogságba.
Ez a mai ünnep, Urunk mennybemenetele legyen valóban a mi fölemelkedésünk is: már most, már ma hagyjuk itt a földi vágyakat, a földi gondokat, a földi útvesztőket, s keressük ez égit – az örök dolgok után vágyódjunk, az örökkévalóság fényében nézzünk a földi bajokra, s az örök célt látva, s célként kitűzve járjuk földi életünk útját. Így ez a mai ünnep tényleg a mi ünnepünk, a mi „mennybemenetelünk” is lesz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése