Évközi idő huszonkettedik vasárnapja

Egy vasárnapi szentmise alatt az egyik templomba berontott egy fegyveres, álarcos ember, megállt az oltár előtt, fegyverét a nép felé fordította, s így szólt: Aki kész meghalni Jézusért, maradjon itt, a többi tűnjön el innen! Mindenki kirohant. Pontosabban majdnem mindenki. Ott maradt egy pár ember, talán 20, 25 a 300-ból. Ekkor levette az álarcát, majd ennyit mondott: Atyám, most már folytathatja a szentmisét. A képmutatók kimentek.

Ezt a történetet lehet, már sokan ismertétek. De most azt képzeljük el, hogy ez velünk történik meg! Ide jönne be egy fegyveres, s lenne két másodpercnyi időnk eldönteni: megyünk, vagy maradunk. Ilyen helyzetben nincs idő gondolkodni. Szinte csak ösztönösen kell cselekednünk. De ez az „ösztön” azon alapszik, hogy mit is csinálunk itt. Ha testileg itt vagyunk, de lélekben mondjuk már otthon, akkor, ha veszélyhelyzet alakul ki, ösztönösen egyből hazarohanunk. Röviden: Ha csak testileg, s nem lelkileg vagyunk itt, bármi megzavarhatja ittlétünket. Nem kell ennek fegyveres „terroristának” lennie. Elég egy…

S ha ezen elgondolkozunk, könnyebben észrevehetjük a különbséget az elmélet és a gyakorlat, a vallásosság és a hit között – amire Jézus is rámutatott a mai evangéliumban. Egyértelmű, hogy vallásosak vagyunk. Eljárunk minden vasárnap templomba, a misén imádkozunk, éneklünk, Jézus szavaival élve „ajkunkkal tiszteljünk Istent”… A kérdés csak az, hogy mennyire gondoljuk mink ezt komolyan. Mennyire gondoljuk mi azt komolyan, hogy eljövünk a szentmisére? Mennyire fakadnak hitből szavaink? Nem csak a megszokás hatalmában vagyunk? Nem csak megszokásból vetünk keresztet, mondjuk a Miatyánkot, éneklünk?

Azt mondjuk, „nem”. Nem csak megszokásból vagyunk itt, nem csak külsőleg imádkozunk, hanem mindezt komolyan gondoljuk.

Akkor képzeljük el újra az előző történetet kicsit amerikaiasan: Bejön egy csapat terrorista, testükre a jó bevált C4-es robbanóanyag van ráerősítve. De újra csak azt mondják: Aki kész meghalni a hitéért, nyugodtan maradjon. Maradnánk, vagy mennénk?

Nem akarok senkit sem ijesztgetni, de készek vagyunk meghalni? Ha most, ebben a pillanatban érne minket a halál… Fel vagyunk rá készülve? Ha fel vagyunk – tehát tiszta a lelkiismeretünk – , azt jelenti, komolyan vesszük a templomba járást, komolyan vesszük a Miatyánk imádkozását, komolyan vesszük ezt az egészet. S ilyenkor nincs különbséget az elmélet és a gyakorlat, a vallásosság és a hit között – amiről ma Jézus beszél. Tehát nem vagyunk képmutatók.

Ha most egy vadidegen bejön ide a templomba, kívülről egy gyönyörű közösséget lát, aki imádkozik, énekel, Istent dicséri. De Isten mindent lát, látja, hogy ezt komolyan gondoljuk-e. Ő is lássa ugyanezt! Egy közösséget, melynek imája, éneke azt jelzi, hogy minden egyes tagja kész életét adni érte.

Gondoljuk komolyan, amit csinálunk!