Új
liturgikus, egyházi év kezdődött el ezzel a nappal. Látszólag azonban nem
sok minden változott. Szinte ugyanolyan minden, mint tegnap volt. Nincs semmi
külső változás. Ugyanúgy eljöttünk templomba, mint vasárnaponként szoktunk. De
ha külső változás nincs, akkor valami másnak kell lenni.
Szent elhatározással kell elkezdenünk ezt az új
egyházi évet, az idei ádventet. Kezdőénekünkben (zsoltárunkban) fogalmazódott
meg a legvilágosabban: Hozzád emelem az
én lelkemet, Uram (Hozzád emelem a lelkem, én Uram, Istenem). S csak akkor
lesz mindannyiunk számára gyümölcsöt hozó, szent időszak ez a huszonhárom nap,
ha szent elhatározással Istenhez emeljük a lelkünket. Ha föltekintünk az
Istenre. Föl kell ma tekintenünk nem csak testi
szemeinkkel ide a szószékre, a jelképesen a menny irányába, hanem igazán a
mennybe. Igaz, már az ókori görög nyelv is felettébb leleményesen nevezte el az
embert antroposznak, azaz „égre nézőnek”, ugyanis mi emberek – egyedüli földi
lényként – túl tudunk látni a földieken. Tudunk az örökkévalókra gondolni. De
nem csak gondolni, hanem tenni is a saját örökkévalóságunkért. Ezért vagyunk
égre nézők – így ez a mai fölfelé-, „égre nézésünk” is nagyon mély jelképpel
bírhat. Égre néző szemünk legyen az Istenhez emelkedő lelkünk jelképe, külső
bizonyítéka.
De sajnos
az, hogy ma Istenhez emeljük lelkünket, az áteredő bűn következményeképp nem
teljesen magától értetődő. Nem megy automatikusan, nincs belénk idegződve.
Ezért sokszor, s talán ma is szinte erőszakkal kell lelkünket az odafent
valókra, az isteniekre, az Istenre irányítani. A szó tiszta értelmében meg kell
erőszakolni magunkat, hogy ebben az ádventi időben többet foglalkozzunk
lelkünkkel, lelkünk tisztaságával, jobban odafigyeljünk az Isteni szóra,
lelkiismeretünk hangjára, szeretteink igényeire, s mindenekelőtt adjunk többet
az Istennek. Több időt, több figyelmet, több áldozatot, több olyat, amit nem könnyű
megtenni – ebben az ádventi időben meg kell tennünk, hogy gyümölcsöt hozzon ez
az időszak.
Ádvent,
a várakozás időszaka. Mától intenzívebben, várjuk a Karácsonyt, a Kegyelmi
Úrjövetet, Jézus születését. De az ádvent magába foglal egy ún. Eszkatologikus
Úrjövetet is, ami annyit jelent, hogy ilyenkor többet gondolunk Krisztus
második eljövetelére is. Azt is hasonlóképpen várjuk, azt is hasonlóképpen várnunk
kell. Erre irányítja figyelmünket az evangélium, mely az Utolsó Nap eseményeit
és történéseit tárja elénk: „Az emberek
megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal”.
Nagyon sokatmondóak ezek a szavak. Rémületében az ember eltakarja arcát,
elrejtőzik. De ha valaki még életében gyakran emelte az Úrra a tekintetét,
talán éppen ilyen ádventi időben, akkor sem marad szégyenben. Azoknak szólnak
az evangélium folytatódó szavai: „Amikor
mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett
megváltástok.” Ha most „égre nézőkké” válunk, akkor azon az Utolsó Napon is
égre nézők lehetünk. Ha most nem szégyelljük hitünket az emberek előtt, akkor
az Utolsó napon Isten sem fog szégyelleni minket Istenünk, s mi állhatunk majd
emelt fővel a világot ítélő Krisztus diadalmas ítéletekor. Ha most megtesszük,
amit énekeltünk, „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram”, akkor Isten is szava is
nekünk szól majd: „nézzetek fel, és
emeljétek fel fejeteket”.
Éppen
ezért csak akkor lesz igazi az ádvent számunkra, ha ebben a készületben élünk.
Csak akkor lesz igazi várakozás, ha nem félünk, hanem egyenesen vágyódunk
Istenünk második eljövetele után – mert bízunk benne: megváltásunk érkezik.
Formálják
egész ádventben szívünket., gondolatainkat és tetteinket szent énekeink: „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik
téged várnak, meg nem szégyenülnek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése