2012. december 1., szombat

Ádvent első vasárnapja


Új liturgikus, egyházi év kezdődött el ezzel a nappal. Látszólag azonban nem sok minden változott. Szinte ugyanolyan minden, mint tegnap volt. Nincs semmi külső változás. Ugyanúgy eljöttünk templomba, mint vasárnaponként szoktunk. De ha külső változás nincs, akkor valami másnak kell lenni.
Szent elhatározással kell elkezdenünk ezt az új egyházi évet, az idei ádventet. Kezdőénekünkben (zsoltárunkban) fogalmazódott meg a legvilágosabban: Hozzád emelem az én lelkemet, Uram (Hozzád emelem a lelkem, én Uram, Istenem). S csak akkor lesz mindannyiunk számára gyümölcsöt hozó, szent időszak ez a huszonhárom nap, ha szent elhatározással Istenhez emeljük a lelkünket. Ha föltekintünk az Istenre. Föl kell ma tekintenünk nem csak testi szemeinkkel ide a szószékre, a jelképesen a menny irányába, hanem igazán a mennybe. Igaz, már az ókori görög nyelv is felettébb leleményesen nevezte el az embert antroposznak, azaz „égre nézőnek”, ugyanis mi emberek – egyedüli földi lényként – túl tudunk látni a földieken. Tudunk az örökkévalókra gondolni. De nem csak gondolni, hanem tenni is a saját örökkévalóságunkért. Ezért vagyunk égre nézők – így ez a mai fölfelé-, „égre nézésünk” is nagyon mély jelképpel bírhat. Égre néző szemünk legyen az Istenhez emelkedő lelkünk jelképe, külső bizonyítéka.
De sajnos az, hogy ma Istenhez emeljük lelkünket, az áteredő bűn következményeképp nem teljesen magától értetődő. Nem megy automatikusan, nincs belénk idegződve. Ezért sokszor, s talán ma is szinte erőszakkal kell lelkünket az odafent valókra, az isteniekre, az Istenre irányítani. A szó tiszta értelmében meg kell erőszakolni magunkat, hogy ebben az ádventi időben többet foglalkozzunk lelkünkkel, lelkünk tisztaságával, jobban odafigyeljünk az Isteni szóra, lelkiismeretünk hangjára, szeretteink igényeire, s mindenekelőtt adjunk többet az Istennek. Több időt, több figyelmet, több áldozatot, több olyat, amit nem könnyű megtenni – ebben az ádventi időben meg kell tennünk, hogy gyümölcsöt hozzon ez az időszak.
Ádvent, a várakozás időszaka. Mától intenzívebben, várjuk a Karácsonyt, a Kegyelmi Úrjövetet, Jézus születését. De az ádvent magába foglal egy ún. Eszkatologikus Úrjövetet is, ami annyit jelent, hogy ilyenkor többet gondolunk Krisztus második eljövetelére is. Azt is hasonlóképpen várjuk, azt is hasonlóképpen várnunk kell. Erre irányítja figyelmünket az evangélium, mely az Utolsó Nap eseményeit és történéseit tárja elénk: „Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal”. Nagyon sokatmondóak ezek a szavak. Rémületében az ember eltakarja arcát, elrejtőzik. De ha valaki még életében gyakran emelte az Úrra a tekintetét, talán éppen ilyen ádventi időben, akkor sem marad szégyenben. Azoknak szólnak az evangélium folytatódó szavai: „Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” Ha most „égre nézőkké” válunk, akkor azon az Utolsó Napon is égre nézők lehetünk. Ha most nem szégyelljük hitünket az emberek előtt, akkor az Utolsó napon Isten sem fog szégyelleni minket Istenünk, s mi állhatunk majd emelt fővel a világot ítélő Krisztus diadalmas ítéletekor. Ha most megtesszük, amit énekeltünk, „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram”, akkor Isten is szava is nekünk szól majd: „nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket”.
Éppen ezért csak akkor lesz igazi az ádvent számunkra, ha ebben a készületben élünk. Csak akkor lesz igazi várakozás, ha nem félünk, hanem egyenesen vágyódunk Istenünk második eljövetele után – mert bízunk benne: megváltásunk érkezik.
Formálják egész ádventben szívünket., gondolatainkat és tetteinket szent énekeink: „Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése