2013. március 9., szombat

Nagyböjt negyedik vasárnapja


Ez talán a legszebb példázata Jézusnak, a Tékozló fiúról szóló példabeszéd“ – írja emeritus, nyugalmazott pápánk a Názáreti Jézus című könyvében. Milyen sokszor hallottuk már mi is ezt a történetet – talán már fejből is tudjuk. De most gondoljuk át újra, s fedezzük fel, mit üzen nekünk általa Istent ezen a mai napon, ebben az órában.
Néhány teológus kicsit másképpen nevezi meg ezt a  történetet. Így mondják: Példabeszéd a két testvérről. Két testvér – egymás iránti szeretete, egymásra való sokszori irigysége, neheztelése, kibékülése... Jézus ezzel a történettel „egy olyan hagyományhoz nyúl, amely a régmúlt időkre megy vissza: a két testvér tematikája áthatja az egész Ószövetséget Káintól és Ábeltól kezdve, Izmaelen és Izsákon keresztül halad Ézsau és Jákob alakjáig, és még egyszer felbukkan Jákob tizenegy fiának magatartásában József iránt“ – írja ugyancsak Őszentsége XVI. Benedek, akinek az elmélkedésére a továbbiakban is támaszkodunk.
Elmélkedjünk lépésről lépésre e csodálatos példabeszéden. Figyeljük meg először az atya nagylelkűségét: enged a fiú kívánságának, odaadja az örökséget. Gondoljunk bele, mikor kapja meg a gyermek az örökséget – ha az apa meghal. Micsoda fájdalom lehetett az atyának ezt hallani a fiától: add ide az örökséget. Vagy más szóval: számomra meghaltál! De az atya nem ellenkezik, pedig nincs semmi kötelessége odaadni a vagyont. Nem ellenkezik, s szabadságot ad. El tudja képzelni, mit fog tenni a fiatalabb fiú, de engedi, hogy útjára menjen.
 A fiú pedig szemrebbenés s lelkiismeret furdalás nélkül elmegy. S hova? Oda, ahol át tudja magát adni teljesen az élvezeteknek. A végsőkig ki akarja meríteni az életet, azt akarja, hogy bőségben legyen élete, a maga módján. Nem szeretne alárendelt lenni semmilyen parancsnak, semmilyen tekintélynek. S nem ugyanez a tendencia, az általános törekvés ma is? Élvezd az életet, carpe diem – élj csak a mának, hogy holnap mi lesz, az nem fontos. Érezd jól magad – és kész. Sokan ma is, vagy talán ma a legtöbben ezt az elvet vallják – ha nem is mondják ki, de életük ezt bizonyítja. Mások nyíltan kimondják: Nekem nem kell semmilyen törvény, előírás, parancs… nekem senki ne parancsoljon – főleg ne az Egyház!
De mi történt a teljes szabadságra vágyó fiúval a példabeszédben? Az, ami minden mát kiélvezővel. Mindent fölélt. Családot, barátot, becsületet, egészséget, vagyont, szabadságot. Aki egészen szabad volt, most valóban rabszolga lesz – írja Benedek emeritus pápa. Hányan lettek, vagy lettünk a bűn, az alkohol, a kábítószer, rossz szokások, Istentelen kapcsolatok, Istentelen élet rabjai. Rabok, mert nem tud az ember tőlük szabadulni. A tékozló fiúból disznópásztor lett. A zsidók számára a disznó tisztátalan állat – a kanász tehát a legszélsőségesebb elidegenedés és az ember nyomorba jutásának kifejezése. Az egészen szabad szánalomra méltó rabszolga lett.
De a példabeszédben bekövetkezett a nagy fordulat.  S minden ember életében bekövetkezhet. Mikor az elveszett rájön, hogy elveszett. Megérti, hogy otthon szabad volt, hogy atyja szolgái szabadabbak mint ő, aki azt hitte magáról, hogy egészen szabad. Micsoda mély gondolatok emeritus szentatyánktól. Rájön, hogy még a szolgák is szabadabbak. Mi akkor az igazi szabadság? Tényleg az, hogy azt csinálok, amit akarok? Hogy bármit választhatok – jót, rosszat egyaránt? Látjuk, hogy mennyire nem. Az az igazi szabadság, ha szüntelenül tudjuk a jót választani, ha nem tesz semmilyen kísértés, vagy rossz szokás rabbá, ha tudom akkor is a jót választani, mikor az a nehezebb. Erre jött rá a tékozló fiú is, aki belsőleg már megtért, s elhatározta, szabadon újra a jót választja. Igaz, azt a jót, ami az egyik legmegalázóbbnak, legfájdalmasabbnak mutatkozott – a megtérést, mely fájdalmat, de egyben lelki megtisztulást is magában foglalt. Itt vált igazán szabaddá, hogy tudta a jót választani. Az a fiú, aki számára atyja meghalt most újra atyjához készül. De valójában nem az atya volt halott, hanem a fiú. Hisz így mondja a gyermekét visszafogadó atya: aki már halott volt, életre kelt; aki el volt veszve, újra megkerült. Nem az Isten hal meg az ember számára, ha nélküle akar élni. De éppen az hal meg, aki azt gondolja, most már nyugodtan, szabadon teljes életet élhet.
De színre lép a másik, a nem tékozló, a mondhatjuk, „hűséges” gyermek, testvér is. Haragra lobban. Nem tartja igazságosnak, amit atyja a testvérével művel. De vajon mi igazságosnak tartanánk, ha mondjuk a mi családunkban történne ilyen? Hisz mit lát? Örömet, vigalmat, táncot – mint ha mise történt volna. Azt hiszi, mindent tud. De valójában véve nem tud semmit. Nem tud testvére belső átalakulásáról és vándorlásáról, a lesüllyedésről és új önmagára találásáról. Ő csak az igazságtalanságot látja. S hányszor vagyunk mi is így. Nem ismerjük a dolgok lényegét, de azonnal ítélkezünk, durcáskodunk, megharagszunk. Úgy érezzük, mi vagyunk a jók, és mégis mi járunk rosszul, a rossz meg jól. Nekünk jut a megszokott, a bűnösnek meg a legjava. Hányszor mondjuk, vagy gondoljuk, mint a „hűséges fiú”: Soha nem szegtem meg egyetlen parancsodat sem… vagy ugyanezt más szavakkal: én soha nem hagytam ki egyetlen szentmisét, én soha nem loptam, én soha nem káromkodtam… s akkor már minden jót megérdemlünk? Istennel nem jogviszonyban állunk, nem vagyunk vele egyenlő felek, hogy ha én oké, akkor illő neki is úgy viselkedni, ahogy elvárom. Isten nagyobb. Ezért csak egy út van, amely igazi, jó és szabad kapcsolatot hozhat létre közöttem és Isten között. Ez a hűség és az alázat útja.
Szükségünk van mindannyiunknak erre az útra. S egy-egy tékozló fiút visszafogad Isten, akkor nekünk is ugyanúgy vissza kell fogadnunk. Hogyan is próbálhatnánk Atyánk fölé kerekedni? E példázattal Krisztus által az Atya beszél hozzánk, akik otthon maradtunk, hogy mi is valóban megtérjünk és örüljünk hitünknek. Örüljünk egymásnak. De mindenekelőtt Isten végtelen irgalmának.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése