Magyar történelmünk egyik
legnagyobb alakját ünnepeljük ma – nem cask mint egy nagy királyt, hatalmas
vezért, hanem elsősorban, mint szentet: Szent Lászlót. Sok híres emberről
maradt ránk írás, mely nagyságukat, híres tetteit, győztes csatáit, nagy
felfedezéseiket hirdeti. De egy sincs olyan magas kitüntetés, méltató
elismerés, mint ez a rövid szó: szent. Mert aki szentként élte le életét, s
akire mint szentre emlékezünk, az nem csak a dicső múlt egykoron fontos
személye, hanem a jelenkor, a ma, azaz a mi életünk elő szereplője és
meghatározója. Ma nem csak emlékezünk Szent Lászlóra, hanem köszöntjük őt,
imádkozunk hozzá, s pártfogását kérjük. Nem azért, mert király volt, nem azért,
mert vitéz volt, nem azért, mert hős volt. Hanem a szentsége miatt. Gyönyörűen
zengi egyik őt szólító himnuszunk:
Erényeidnek csillaga tündökölt,
s Isten hatalma támogatott, midőn
sok ellenségedet legyőzted,
s féltek,
akárcsak a mennykövektől.
Minden erényed közt az a legnagyobb,
hogy elnyomottak támasza, vigasza
lettél,
s magadnak így szereztél
hősi nevet ragyogó csatákon.
Hősi nevet Szent László
elsősorban a szeretetével, erényeivel szerzett. Hogy lehajolt az egyszerű
emberekhez, hogy vigasza volt a szomorkodóknak, hogy a hétköznapi életben
Istennek tetszően rendezte dolgait. Nem a különleges napok hősi győzelmeivel,
de a hétköznapok apró harcaival szerezte meg a legnagyobb elismerést: az
életszentséget.
Ebben kövessük Szent
Lászlót. S mindenekfelett erre a dicsőségre, a mennyei dicsőségre vágyódjunk. S
minden egyéb vágyat, kívánságot, törekvést ennek vessünk alá. Jézus szavai
akkor rajtunk is teljesülnek úgy, mint Szent Lászlón: „Keressétek előbb Isten
országát és az ő igazságát. És mindenek megadatnak néktek!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése