2013. november 10., vasárnap

Évközi idő harminckettedik vasárnapja

Bátor emberekről olvastunk az imént. Vagy talán inkább vakmerőkről, hisz egyszerűen szembeszálltak Jézussal, az Istennel. A mai evangélium történései több dologra is figyelmeztetnek, megtanítanak. Vegyük komolyan, s jól jegyezzük meg ezeket, hisz tudjuk: más hibáján tanul az okos, az ostoba még a sajátján sem. Mi ne legyünk ostobák.
A szadduceusok, a zsidók egy csoportja, azért mentek Jézushoz, hogy próbára tegyék, hogy tőrbe csalják őt. Egy más helyen olvassuk, hogy mikor Jézus a feltámadásról, az örök életről beszélt, ők kinevették. Most sem jószándékkal közeledtek hozzá, nem azért, hogy válaszát meghallgatva elgondolkozzanak a feltámadáson. S már maga ez a hozzáállás is mélyen elgondolkodtató lehet. Megmutatja, hogy ha hiányzik valakiből az igazi jó, nemes szándék, az Isten szavára való nyitottság, vagy csak a józan gondolkodás, akkor annak aztán beszélhetünk az igazságról, az Istenről, érvelhetünk hitünk mellett – mit sem ér. Ha valaki nem niytott az igazságra, akkor (mint az evangéliumból is látjuk) maga az Isten sem változtatja őt meg. Hisz ő respektálja döntésünket, nem tesz szabad akaratunk ellen.
A másik dolog maga a feltámadás ténye. A szadduceusok nem hittek benne. S talán azt is mondhatnánk: joggal. Hisz addig soha senki nem támadt még föl. Csupán beszéltek róla, hogy majd, egyszer, valahogy, valamikor,/ a test és a lélek újra összeforr./ Hogy a földi, bús élet után,/ jön egy másik test, melyben örök vér csordogál./ De ember nem látta még,/ csak egy ígéret volt, mely szépnek szép./ De hogy tényleg lesz-e,/ nem tudta, csak az ég.
De ez az idő elmúlt. Ma már senki sem mondhatja, hogy nem hiszek a feltámadásban, az örök életben. Hisz Jézus, s ezt történelmi tények bizonyítják, ellenségei megerősítik, apostolai életükkel pecsételik, Jézus elsőként feltámadt a halálból. Nem csak beszélt róla, nem csak ígérte, hanem megcselekedte, megtette, beteljesítette. Szent Lukács, aki éppen a mai evangéliumi részt is megírta, így mutatja be magát, legfontosabb hivatását: Én a feltámadás tanúja vagyok /ApCsel 1,22/. Nem evangélista, tanítvány, hithirdető, de a feltámadás tanúja. Ugyanis a feltámadásról szóló krisztusi tanítás hitünk alapja, reménye és lényege. Ez egy keresztény számára sem lehet már kérdés.
Én is azért lettem pap, mert hiszem a feltámadást. Azért adom életemet értetek, mert hiszem, hogy ha megismertetem veletek, és közvetítem nektek az Istent, akkor nem csak itt a földön lesztek boldogok, hanem feltámadtok, s örökre azok lesztek. Hisz az örök élet az alapja mindennek. Az egész vallásunknak, hitünknek, életünknek. Van menyország, s az a mi hazánk. Így mondja a hívő költő:

Két hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.

A második a föld
és az első az ég.
A második a közel,
az első: nem tudom,
közel vagy messze még.


           
Azt mondja: az első az ég. Nem a föld az első, hanem az ég! Hisz mi, keresztények is nem azért tesszük a jót, nem azért vagyunk becsületesek, nem azért szeretünk, nem azért járunk szentmisére, mert a mennybe akarunk jutni? Nem az az első és legfontosabb, amiért mindent teszünk, amiért élünk? S folytatja Túrmezei Erzsébet: 

A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.

Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.


           

Ha nem lenne a halál után örök élet, mi, keresztények lennénk a legszánalmasabbak. De van. A szadduceusok azóta már megtudták, saját bőrükön tapasztalják, van föltámadás. Mi ne várjunk, hanem ránk már most ragyogjon első hazánk fénye és reménye, hogy e második, földi hazát úgy rendezzük be, vagyis úgy éljünk itt, hogy az első mindig is első marad, ahová minden keresztény lassan, de biztosan halad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése