Ádvent harmadik vasárnapja

Mi az, mi ma örömet ad,

Mi az, mi ma könnyet fakaszt?

Tud az ember örülni a szépnek

A szív mélyéből, mint ártatlan gyermek?

Van e még tékozló, ki saját szennyét látva

Atyjához fordul mély bánatjában?

S érez-e még boldogat, ha látja,

Annyi baj van szerte a világban?

Érez-e még vádat, ha lelke ismerete

Furdallja, hogy újra csak bűnét szerette.

S ha igen, vajon jól örülök én?

Jól csordul le könnyem arcom repedésén?

Talán joggal tehetjük fel ezeket a kérdéseket ádvent harmadik vasárnapján, melyet szerte keresztény világban az öröm vasárnapjának hívnak. Ugyanis ha ma körülnézünk szeretteink, vagy bárhol a hívek körében, kevés olyant látunk, aki ma különösképpen, különlegesen boldog lenne, önfeletten örülne. Az öröm vasárnapja ez (legalább is annak kéne lennie), de valahogy mégsem különbözik ez a többi naptól, vasárnaptól. Mégsem örömtelibb.

De vajon hol a hiba? Miért nem örülünk mi hívek ma jobban, mint máskor?

Először talán azt vegyük szemügyre, mi is a valódi öröm. Állandó mosolygás, vagy kacagás? Vagy valami önfelett futkározás, ugrálás? Nem. Tudjuk, hogy ez kevés. De talán meg kellene kérdezni egy édesanyát, aki éppen világra hozta gyermekét. Ő nem ugrándozik, nem mosolyog-, nem nevet állandóan. Mégis leírhatatlanul, kimondhatatlanul örül. Az öröm forrása ugyanis ott legbelül, a lélek legnagyobb mélységében van. Nem lehet látni, csak tudni és érezni. Valami ilyen lehet az igazi, tiszta és mélységes öröm.

Ma pedig biztosak lehetünk benne, hogy Egyházunk sem hív ettől "könnyebb"-, vagy közönségesebb-, felszínesebb örömre. Mai napunk öröme is legalább annyira mély, mint az édesanya gyermeke fölöttije. S ennek az örömnek egyetlen oka van: „Az Úr közel van”.

Az Úr közel van. S hogy miért kellene ennek örülnünk? Vagy kinek kellene ezen örülnie? Biztos vagyok benne, mindannyian megéltünk már valami hasonló helyzetet – kisgyermekkorunkban:

Anyuka épp nem volt otthon. S eszembe jutott, milyen jó lenne, ha valami kis meglepetést készítenék neki – valamit, aminek megörülne. Elmosogattam. Mikor végeztem, még mindig nem ért haza anyuka. De mindmáig emlékszek arra az izgatott, örömteljes várakozásra: mikor jön már? Jöjjön már! Úgy vártam haza. Hogy meglássa azt a jót, amit tettem.

De volt ellenpélda is. Ugyanaz az anyuka „ugyanengem” megkért, hogy takarítsak ki. Nem akaródzott. Nem is takarítottam. S mikor már tudtam, hogy nemsokára itthon van, úgy féltem. Tudtam, hogy nem fog örülni – sőt, hogy baj lesz. Akkor nem vártam, hogy jöjjön már – mert féltem, mi lesz.

S valahogy így van ez az Úrra való várakozással is. Lehet örömteljes, izgatott várakozás. De lehet aggódó, sőt rettegő „óralesés”: remélem, még nem jön. Minden azon múlik, hogy mit tettünk. Olyat, amiről tudjuk: tetszeni fog Istennek, vagy az ellenkezőjét.

Ezen a mai napon, ádvent harmadik, s egyben az öröm vasárnapján lehet, a mi arcunk sem lesz vidámabb, örömtelibb. Nem ujjongunk az örömtől, örömünk kicsit sem felszínes – nem feltétlenül követeli meg a külső megnyilvánulást. Énekeink, szentírási részeink nem az arcunkat érintik meg. Hanem ott legbelül, az örömre és a bánatra legérzékenyebb ponton – szívünk mélyen okoznak örömet. Az életünkön, életvitelünkön múlik, hogy öröm legyen a várakozás, hogy öröm legyen az idei ádvent is. Sose azt nézzük, mennyi az, amit még megtehetünk, és Isten még nem haragszik meg érte. Éppen az ellenkezőjére tanít ez a nap: azon legyünk, hogy minél több olyat tegyünk, amiről tudjuk: tetszik az Istennek. Ilyen egyszerű. Mint a kicsi gyermek, ki oly örömmel várja haza anyukáját: mert jót tett, s tudja, anyuka örülni fog.