Ezen
a mai estén, ezen a mai éjszakán égő gyertyával a kezünkben álltunk, állunk itt
a templomban. Ugyanis így – az evangélium intő szava szerint – hasonlók vagyunk
azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére. A virrasztás
persze egyfajta jelkép, de nem szabad csak átvitt értelemben felfogni (Barsi
nyomán). Éppen ezért Egyházunk liturgiája gondoskodik arról, hogy egy évben
legalább egyszer testileg is virrasszunk Istenünkre várva.
Az
effajta virrasztással ugyanis Isten iránti hűségünket mutatjuk meg. Hogyha el
is lankadunk, el is, vagy bele is fáradunk dolgainkba, igyekezetünkbe,
harcainkba, életünkbe vagy éppen hitünkbe, mikor megkérdőjeleződik az egésznek
az értelme, amit eddig csináltunk – egyszóval ha kritikus pontra érünk, akkor
azon át kel esnünk. A virrasztás mindezen fáradtságok, holtpontok legyőzésének
a jelképe. Mi is ilyen szívvel virrasszunk, és éljük meg Urunk feltámadását,
mely reménytelennek látszó harcainkhoz is reményt és erőt adhat. Urunk
feltámadása segít, hogy túl lássunk a síron – túl lássunk a halálon – túl
lássunk az akadályokon.
E
mai, nagyszombati virrasztásunk is erre ébresszen rá, ehhez adjon hitet, ebben
erősítsen. Ez a mondat oszlasson el szívünkben minden homályt és kételyt: Krisztus
a halálból valóban feltámadt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése