Hitünk egyik legmerészebb megvallása, mikor Úrnapján, a szentségi körmenetben végigvonulunk falunkon. Ezt tesszük majd a mai szentmise után e mai napon. Ilyenkor ugyanis mindannyian, akik a körmenetben részt veszünk, azt valljuk, hogy mi hisszük, hogy ez a kis, fehér ostya nem egy kis, fehér ostya, hanem maga az Úr, az Isten, a világ Teremtője és Megváltója. Hogy mi hisszük, hogy az az Isten lakik itt közöttünk, a mi falunkban, aki sosem hagy el minket, aki mindig és mindenben gondunkat viseli, s akinek minden felett hatalma van. Hisszük ezt? Vagy csak szeretnénk hinni? Hisz ha jön egy nehézség, jön egy megpróbáltatás, milyen gyorsan kételkedünk az Isteni Gondviselésben, kétségbeesünk. Pedig hacsak egy mustármagnyi hitünk lenne, azzal hegyeket mozgathatnánk – tanítja Jézusunk. Akkor hát mit tegyünk?
Szent Benedek apátnak szavai, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, nagyon időszerűek e mai napra, e mai szentségi körmenetre is: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Ugyanis e mai liturgiában sem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Talán még nem elég erős az Oltáriszentségbe vetett hitünk, de együtt vonulunk vele, együtt éneklünk róla, együtt imádkozunk hozzá, s ez által erősödik majd meg a hitünk.
Ezt tanuljuk meg a mai szentségi, úrnapi körmeneten is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése