2011. február 28., hétfő

10 perc a templomban...

Egy pár kép tomplomunkból, összpontosítva a kisebb részletekre...


Az örökmécses a főoltár előtt

Kereszt a miséző oltáron...

...és a főoltáron

Az Oltáriszentséget tömjénző angyalok egyike

A "füstölő"





A főoltár díszítése




A keresztelőkút

A szószék

A Fájdalmas Anya


Szent Teréz szobra

Páduai Szent Antal

Jézus Krisztus

A lobogó alól


Lobogó

Processziós kereszt

Assisi Szent Ferenc

Szent József

A Szűzanya az oltárán



Ministráns foci bajnokságon voltunk!

Kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel közlöm, hogy a már majdnem két hete megrendezésre került ministráns foci bajnokságon egyházközségünk csapata az előkelő 4. helyen végzett, megelőzve 6 csapatot. Csupán Nagykürtös, Csáb és Nénye csapatai kerekedtek felül rajtunk. íme egy pár kép:







Jobbról a mi csapatunk


Marek Kosorín nagykürtösi esperes atya és Parák József nyéki plébános atya



Az első mérkőzés: Ipolyvarbó - Óvár
játékvezető: Novák József atya, Csáb

Csapatunk (Tamás) akcióban
Csapatunk (Kevin) gólt lő :)


Egy szép szerelés (Dani)



A győztes "tizenegyes" gólunk...

...és a gólöröm.


2011. február 27., vasárnap

évközi idő nyolcadik vasárnapja

Biztos mindannyian nézitek, vagy hallgatjátok naponta, vagy legalább hetente a híreket. Tudjátok, milyen zavargások, sőt hatalmas felkelések vannak Afrikában – Egyiptom, Líbia… az elnyomott szegények hogyan lázadnak a dúsgazdagok ellen. Igaz, sokszor már előre látható, mi fog történni.
Láthatjuk, hogyan küzd Európa, benne hazánk is a különböző nyugdíjrendszerekkel, hogy még az a kis nyugdíj is veszélybe kerül, ami majd illetne minket. Úgy számolnak, nem lesz túl gazdag a jövő.
Teljes káosz uralkodik a földön, nem értik az emberek egymást, ellenségesen viselkednek egymással, mindenki csak a maga javát akarja, s nem figyel az egyik ember a másikra. Néha már úgy tűnik, ez nem is lesz soha jobb…és…bele sem merünk gondolni, mi lesz 10-20 év múlva, mikorra felnőnek gyermekeink. Pedig a politológusok és szociológusok már azt is kiszámították.
Pedig elég gyakran használunk ilyen, vagy hasonló szófordulatokat, hogy: „Majd a jó Isten gondoskodik”, „Isten kezében vagyunk”.
A legnagyobb baj azonban az, hogy túl sokat várunk el magunktól. Túlságosan bízunk magunkban. Sokszor csak magunkra hagyatkozunk, s nem számolunk az Istennel. Ha bajba kerülünk, harcolunk foggal, körömmel, de ha ez kevésnek tűnik, elcsüggedünk, mert úgy gondoljuk, nincs tovább. Nem kalkuláljuk bele számításainkba az Istent. Azt az Istent, aki ma így szólt mindannyiunkhoz: „ne aggódjatok az életetek miatt, ne aggódjatok a holnap miatt” Hogyhogy ne aggódjunk? Lesz ami lesz? Ahogy esik, úgy puffan?
Nem. Ez nem azt jelenti, hogy éljünk meggondolatlanul, felelőtlenül. Hanem azt, hogy mi, akik valóban hiszünk a mindenható Istenben, ne csak szófordulatainkkal, hanem tetteinkkel is higgyünk. Számítsuk bele mindenbe Istenünket. Ha bármilyen gond, nehézség, betegség, katasztrófa előtt állunk, s azon gondolkodunk, hogyan fogjuk mi ezt kibírni, vajon lesz-e annyi erőnk… kalkuláljuk bele az Istent. Ne hagyjuk ki számításainkból, hisz „Még ha az asszony meg is feledkezne csecsemőjéről, ő akkor sem feledkezik meg rólunk.” Fausztína nővérnek mondta egyszer Jézus krisztus ezeket a szavakat: „Látod, gyermekem, mi vagy, ha csak magadra hagyatkozol. Bukásaid  oka abban van, hogy túl sokat bízol magadban és keveset támaszkodsz rám. De én az irgalom Istene vagyok. Az én irgalmasságom nagyobb, mint a te tehetetlenséged.“
Számítsunk az Istennel, az Isten mindenható hatalmával minden gondok s bajok között. S ha így teszünk, biztos, hogy nem fogunk aggódni sem a holnap, sem a holnap után miatt. Csupán keressük mindenekelőtt az Isten országát, az Isten akaratát. És mindenek megadatnak nekünk.

2011. február 26., szombat

"Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek..." /Mk 10,13-16/

Mit jelent gyermeki szívvel fogadni az Isten országát?
Az egészen kicsi gyermek mindent elhisz szüleinek. Ha valamire azt mondják, hogy fehér, akkor az neki mindig fehér lesz. Mert tökéletesen megbízik bennük, mert tekintélye van a szülőknek a gyermekük előtt. Ezért bármi mást mondanak neki mások, a gyermek kiáll sajátja mellett, mert neki azt „anyu, vagy apu mondta”. És az szent. Abból nem enged.
Vajon milyen tekintéllyel bír előttünk az Isten? Mi is úgy hiszünk neki, mint a gyermek a szüleinek?

2011. február 24., csütörtök

"Uram, te ismered mindenkinek a szívét" /ApCsel 1,15-26/

Mindannyian ismerjük a parancsokat. De nem csak ismerjük, hanem igyekszünk is betartani azokat. Gondoljunk csak a mai napra, mennyi isteni parancsot tartottunk be… imádkoztunk reggel, talán délben is. Nem káromkodtunk, felajánlottuk szenvedésünket, kedvesek voltunk családtagjainkhoz…
Viszont Jézus a mai evangéliumban, Szent Mátyás apostol ünnepén a parancsok betartásának egy másik oldalát mutatja. Ezt mondja: „Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben.”
Ez a két szó /parancs, szeretet/ nehezen egyeztethető, de mégis elképzelhető, hogy mi mindkettőnek eleget tegyünk: a parancsnak is és a szeretetnek is. Hiszen maga Jézus mutatta meg ezt nekünk: „én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ős szeretetében”. Mert Jézus a parancsokat nem kényszerből, hanem szeretetből teljesítette.
Ma gondolkodjunk el azon, hogy mikor megtartom a parancsokat, mi vezérel engem. Tudok én is szeretetből „eleget tenni” a parancsoknak? Isten nem a külső szerint ítél, hanem ő a szívek vizsgálója, ahogy az olvasmányban is hallottuk: Mátyást a szíve szerint választotta ki az Úr.
Vajon minket is kiválasztana?

2011. február 22., kedd

"Neked adom a mennyek országának kulcsait"

Ahogyan mai ünnepünk nevéből már következtethetünk, ma nem egy szentre, hanem egy eseményre emlékezünk.
Szent Péter apostol székfoglalása. De ez a hallásra talán furcsa ünnep nagy fontossággal bír, amit az a tény is bizonyít, hogy már a IV. századtól megtartották a keresztények ezt az ünnepet. Hogy melyik volt ez az esemény, ami alapot adott erre az ünneplésre, azt hallottuk a mai evangéliumban. De hogy mit köszönhetünk ennek, arra is érdemes odafigyelni és azt is érdemes tudatosítani.
Ennek az ünnepnek köszönhetjük, hogy az apostolok átadhatták nekünk Krisztus testének és vérének asztalát – tehát azt, hogy a szentmisét bemutathatjuk kétezer évvel Krisztus után is.
Hogy az apostolok által hirdetett evangéliumot megismerhetjük, és benne világosságot és örömet találjunk.
Hogy az Egyházat Krisztus rájuk, az apostolokra építette, és így mi is ennek a tagjaivá lehetünk.
Hogy az apostolok és utódaik által ma is megtisztulhatunk a keresztség és a bűnbocsánat szentségében.
Ha ezt tudatosítjuk, valóban ünnepelnünk és örülnünk kell ezen a napon.

2011. február 21., hétfő

„Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“ /Mk 9,14-29/

Ez az imént elhangzott mondat első hallásra elég ellentmondásosnak tűnhet. Mert leegyszerűsítve így is mondhatnánk: „hiszek, de hitetlen vagyok”. Ám ha kicsit jobban elmélyedünk ez elhangzottakban, rájövünk, nincs ebben semmi ellentmondás.
Tudnunk kell azonban, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa tanít: „hinni csakis a Szentlélek kegyelmével lehet.” /KEK 154/ Eszerint a hit elsősorban ajándék – Isten ajándéka. Ezért kérte a megszállott fiú apja Jézust, az Istent: „segíts hitetlenségemen”, azaz: „adj nekem hitet.” De a katekizmus tanítja továbbá, hogy „a hitben az emberi értelem és akarat együttműködik ezzel az Istentől kapott kegyelemmel.” S itt az Egyház tanítása Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki rámutat: „Hit az értelem cselekedete, mely azonban az akarat irányítása alatt van”. Tehát hinni nem csak ésszel, hanem főleg akarattal kell. Akarni kell hinni. Akarni kell elhinni igazságnak azt, amit az Isten mond nekem. Ezért kérhette a fiú apja: „Segíts hitetlenségemen”, mert akart hinni, jobban akart hinni.
A mi hitünknek is az alapja Istentől jön, de mindannyiunknak akarni kell ezt növelni. Szóljunk mi is Istenhez: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“

2011. február 20., vasárnap

évközi idő hetedik vasárnapja

Biztos vagyok benne, hogy nincs itt most közöttünk senki, aki ne ismerné legalább egy szentnek az életét. Talán egy Assisi Szent Ferenc, vagy egy Szent István, vagy Szent Pál, Aquinói Szent Tamás… mindannyiunk számára ismert az ő életük, még ha csak nagyvonalakban is. Ezek az emberek, ahogyan mi nézünk rájuk, szentül éltek. Az ő életük példaadó számunkra, jól tudjuk. De valljuk be, sokszor elképzelhetetlennek tűnik, hogy mi követhetnénk az ő példájukat. Egyáltalán felmerült már bennünk, hogy szentek lehetünk mi is? És nem csak hogy lehetünk, hanem szentnek kell lennünk.
Ha elolvastuk a mai a olvasmányt, a szentleckét, az evangéliumot, észrevehettük, hogy háromszor is elhangzott ez a felszólítás: „szentek, tökéletesek legyetek”.
De ki lehet ma, a mai világban szent? Csupán II. János Pál pápa, vagy Teréz anya, kiknek a boldoggá, ill. szentté avatása folyik? Tényleg csak egy pár ember él ma a világban, akik egyedül kaptak meghívást az életszentségre? Nem. Mert ezek a ma elhangzott szavak: „Szentek, tökéletesek legyetek”  mindannyiunknak szólnak. Egytől egyig. Hisz ezért élünk, kedves testvéreim. Mindenki, aki a mennyországba van, szent. És ha mi is oda akarunk jutni, szentnek kell lennünk.
Szentek legyetek! De hogyan? Ezt a parancsot Jézus éppen azután mondta, hogy tudtunkra adta, miként kell viselkedni ellenségeinkkel szemben: „Szeressétek ellenségeiteket. Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket.” Mintha ezt mondaná: Ha szent, ha tökéletes akarsz lenni, ezzel kezdd: tégy jót azzal, aki neked rosszat tesz.
Mindenkinek vannak ellenségei. Még ha nem is haragszunk senkire, nem is teszünk rosszat másokkal, mindig akad valaki, aki megpróbál keresztbe tenni nekünk. Akinek nem tetszik a mi beszédünk, viselkedésünk, vagy egyszerűen nem vagyunk neki szimpatikusak, és ezért nem éppen udvariasan viselkedik velünk.
De azok az emberek, akiket úgymond ellenségeknek nézünk, pontosan ők azok, akik segíthetnek nekünk közeledni a tökéletesség felé. Éppen őáltaluk tudunk szentté válni. Mert ha őket szeretjük konkrét tettekkel – imával, jócselekedettel, akkor válunk egyre hasonlóbbakká Istenhez, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” és „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ád igazaknak és hamisaknak”.
Az elkövetkező héten is találkozni fogunk ezekkel az ellenséges érzületű emberekkel. Rajtunk áll, hogy általuk az idegesség, a harag, a rosszindulat, a bosszú, vagy éppen az áldozatos szeretet, az ima és a megbocsátás cselekedetei vesznek rajtunk erőt.

2011. február 19., szombat

Köszöntő




"Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost" /Mk 9,2/

Biztos, mindannyian tudjuk, mit jelent irigynek lenni. Sok mindenre és sok mindenkire tudunk irigykedni. De ez nem csak úgy jön, hanem kell ehhez ez bizonyos fokú érdekeltség is. Egy idős néni talán nem irigyli meg a fiatal új autóját, vagy mobilját, mert őt az „nem vonzza”, nem érdekli, nem izgatja. Akkor jön az irigység jobban elő, ha két embernek azonos, vagy hasonló az érdeklődési köre.
Minket, keresztényeket, katolikusokat nagyon finoman fogalmazva is az Isten iránt való „rajongás” kell, hogy vonzzon, érdekeljen és izgasson. Így a mai evangélium eseményei iránt sem maradhatunk közömbösek. Mondhatnánk, irigykednünk kell Péterre, Jakabra és Jánosra, hogy ilyen csodálatos dolgot láthattak. Pár percig, vagy talán csak másodpercig egy csoda szemtanúi lehettek. Ha tényleg rajongunk Istenünk iránt, mondhatjuk: „de jó is lehetett nekik…” S ez való igaz. Biztos, hogy nagyon jó lehetett nekik, ha Péter ott akart maradni.
De ennél nagyobb csoda történik minden szentmisén. Igaz, ez a csoda nincs hatással érzékszerveinkre. Nem látunk mást, csak egy kis fehér ostyát, amely nem lesz hirtelen ragyogó fehér. De ez a csoda ugyanúgy mély nyomot hagyhat bennünk is, mint az apostolokban, erőt adhat, hogy a kétség óráiban ebből meríthessünk. Ha hittel és tiszta szívvel veszünk részt benne.
Akkor Jézus Pétert, Jakabot és Jánost választotta ki, hogy részük legyen a csodában. Ma minket, ha elmegyünk a szentmisére. Töltsük a mai napot úgy, hogy hasonlóan, ahogy mi az apostolokra, ránk is úgy irigykedjenek az emberek, kik ezt a mai csodát, a szentmise csodáját nem élték át.