Növekedni a hittudományokban - Remény Népfőiskola Ipolyságon

A Remény Szerkesztősége az előző évek hagyományához híven meghirdeti a Remény Népfőiskola előadássorozatát. A kétéves képzés most Ipolyságon lesz. Az ünnepélyes megnyitóra szeptember 29-én, szombaton, délelőtt 09:00 órakor kerül sor az ipolysági Nagyboldogasszony plébánia templomban. 

A Remény Népfőiskolára azon felnőtt hívek jelentkezhetnek, akik szeretnének elmélyülni hitükben azáltal is, hogy közelebbről megismerik Egyházunk tanítását. 

A képzés szombatonként 09:00 és 13:00 óra között lesz, félévenként négy alkalommal, tehát a két év alatt tizenhat szombaton lesznek előadások. Az előadások térítésmentesen látogathatók.

Jelentkezni a következő elérhetőségeken lehet: 

036/749 47 85 (ipolysági plébánia)

remeny.nepfoiskola@gmail.com (villámposta)

A Népfőiskola programja pedig ide kattintva olvasható.

Miserend és hirdetések - Évközi 23. vasárnap

Évközi idő huszonharmadik vasárnapja

A múltkor az egyik nem hívő ismerősöm, mikor látta, hogy megyek a templomba, ezt mondta nekem: „Imádkozz helyettem is!“ Imádkozni mások helyett... talán jó lenne, de nem lehet.

S bizonyára mindannyian ismerünk embereket, akik nem szoktak imádkozni, beszélgetni az Istennel. Sőt, lehet, hogy éppen családunk körében is van egy-egy ilyen ember. S ha igaz keresztények vagyunk, ez kell, hogy bántson minket.

A legtöbbször bánt is, s igyekszünk mindent megtenni, hogy ezek az emberek is közel kerüljenek az Istenhez. De hiába mondjuk nekik szépen, csúnyán, hogy jöjjenek az Istenhez – nem jönnek. Helyettük pedig mi nem imádkozhatunk. De valami mást megtehetünk. Figyeljük a mai evangéliumot.

Jézus a Galileai-tóhoz ért. Volt ott egy dadogva beszélő süket. Ez az ember ha akart volna, se jutott volna oda magától Jézushoz. Egyedül azoknak a „névteleneknek“ köszönhetően került oda hozzá, akik eléje vitték, s kérték Jézust: tegye rá a kezét – gyógyítsa meg. A körülöttünk élő hitetlenek sem jutnának oda maguktól talán soha Istenhez. De éppen mi lehetünk azok, Jézus elé vihetjük őket. Ha nem is fizikailag, mint a süketet az evangéliumban, de lelkiekben mindenképpen. Lélekben kérjük az Isten, tegye rá szerettünkre kezét, s gyógyítsa meg. Lélekben hozzuk el őt, s állítsuk ide az oltár elé. Minden egyes szentmise, melyben az Istenember meghal a mi bűneinkért egy végtelen értékű áldozat. Ne múljanak el napról napra, hétről hétre a szentmiséink anélkül, hogy valakiért – talán éppen hitetlenért – fel ne ajánlanánk azt.

Isten családba, rokoni, baráti közösségbe teremtett minket. Nem véletlenül épp oda, ahol vagyunk. Talán éppen azért, hogy egymást segítsük oda hozzá. Talán éppen azért, hogy ha valakinek „nem megy”, akkor azt is odavezessük Istenhez – az egyedüli igaz boldogsághoz.

Kisboldogasszony

A születésnapokat mindannyian meg szoktuk ünnepelni. Az ünnepelt ilyenkor szívesen és szeretettel osztozik örömében a szoros és a tágabb értelemben vett családban. S ami még nagyon fontos a születésnapi ünneplésnél, hogy az ünnepen ott vagyunk az ünnepeltnél, az ünnepelttel, az ünnepelt mellett. A legtöbbször pedig igyekszünk neki örömet szerezni valamilyen ajándékkal. S ilyen születésnapi alkalomkor az ünnepelt sem marad hálátlan. Megköszöni figyelmességünket és asztalt terít számunkra.

Ma is egy ilyen születésnapi ünnepre jöttünk össze. Egyházunk a Szeplőtelen Fogantatás után kilenc hónappal ünnepli e rendkívüli kegyelmekben gazdag gyermeknek, Szűz Máriának a születésnapját. Nem tudjuk, hol. Nem tudjuk, mikor született. Fontosabb azonban, hogy Dávid házához tartozott, s még fontosabb z a szerep, melyet Isten – örök terveiben – neki szánt. Hogy munkatársa legyen a Megváltónak, s hogy az egész emberiségért közbenjárjon Istennél.

Máriát az Egyház édesanyjának és a mi anyánknak is nevezzük. De ez nem valamiféle érzelmi ömlengés. Nem csak úgy mondjuk, mintha mennyei anyánk lenne, s nem csak azok hívják úgy, akik már elvesztették édesanyjukat itt a földön. Ő valóban a mi anyánk, hisz maga az Isten, Jézus Krisztus tette őt minden ember anyjává, mikor ezt mondta a legfiatalabb apostolnak: „íme a te anyád”.

Így mindenekfelett illő, hogy mennyei édesanyánkat fölköszöntsük születésnapján, s kell, hogy ajándékot is adjunk neki. De milyen ajándéknak örül a legjobban egy édesanya gyermekétől?

Minden bizonnyal annak, ha bűn nélkül vagyunk, ha arra törekszünk, hogy a mennybe jussunk. Mi más lehet a Szűz Anya legnagyobb öröme és vágya, mint hogy hozzá, a mennybe eljussunk, s ott örökké együtt élhessünk vele.

Mai ünnepünk is erre biztat: Úgy éljünk, hogy Szűz Máriát ne csak tiszteljük, de vele együtt élhessünk a boldog örökkévalóságban egy örökkévalóságon át. 

Egy kicsit megmosolyogtató kép...

...a plébániai munkálatokról :)

"kicsik és nagyok találkozása"

Nem csak csodálkozni /Lk 5,1-11/

Ahogy Péter, Jakab és János látták Jézus csodáját, megtapasztalták Jézus istenségét, „partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust“ – írja az evangélium.

Mi is talán sokszor rácsodálkozunk Isten erejére, mikor szinte a szemünk láttára történik meg egy csodás gyógyulás, megtérés, vagy bármilyen esemény, mikor egyértelműen látjuk: Isten avatkozott közbe. De ilyenkor nem elég a rácsodálkozás, az ámulat, az elérzékenyülés, cselekednünk kell: bátran meg kell tennünk, amire isteni késztetést érzünk.

Épp egy ilyen bátor cselekedet tette Pétert, Jakabot és Jánost is apostollá, s ez által szentté. Kövessük a szent apostolok példáját.

A környék híre /Lk 431-37/

Miután Jézus kiűzte a megszállottból a tisztátalan lelket, „ennek híre elterjedt az egész környéken“ – olvastuk az evangéliumban. Éppen a szemtanúk voltak azok, akik másoknak, az otthon maradtaknak is beszéltek Isten bölcsességéről, jóságáról és hatalmáról.

Ha mi is itt, a templomban megtapasztaljuk Istenünk jóságát, az ő segítségét, az ő szeretetét, nekünk is tovább kell adni ezt a hírt, ezt az örömhírt, hogy ezen a környéken is elterjedjen a való igazság híre: Isten örök életet kínál mindannyiunknak.

Miserend és hirdetések - Évközi 22. vasárnap

Két éves köszönet

Nézz vissza, és köszönd meg Istennek.
Nézz előre, és bízz az Istenben.
Ő bezárja az ajtókat,
melyeket senki nem tud kinyitni,
s kinyitja azokat,
melyeket senki nem tud bezárni.

Két évvel ezelőtt, éppen szeptember 1-jén kerültem ide közétek, kedves testvéreim. Most ily módon mondok (írok) köszönetet elsősorban Istennek, de minden varbóinak, nagykérinek, kiskérinek, kovácsinak, petőinek, Nektek is, akikkel már találkoztam, s akik szeretettel befogadtatok, segítettetek, támogattatok az elmúlt két év során.

Ugyanúgy bocsánatot kérek mindenkitől, akit bármilyen módon megbántottam.

Bízok benne, hogy még közöttetek lehetek egészen addig, amíg az Istennek itt van velem terve. Még egyszer köszönöm, Isten áldjon meg titeket, s minden kedves blog-olvasót.

Évközi idő huszonkettedik vasárnapja

Egy vasárnapi szentmise alatt az egyik templomba berontott egy fegyveres, álarcos ember, megállt az oltár előtt, fegyverét a nép felé fordította, s így szólt: Aki kész meghalni Jézusért, maradjon itt, a többi tűnjön el innen! Mindenki kirohant. Pontosabban majdnem mindenki. Ott maradt egy pár ember, talán 20, 25 a 300-ból. Ekkor levette az álarcát, majd ennyit mondott: Atyám, most már folytathatja a szentmisét. A képmutatók kimentek.

Ezt a történetet lehet, már sokan ismertétek. De most azt képzeljük el, hogy ez velünk történik meg! Ide jönne be egy fegyveres, s lenne két másodpercnyi időnk eldönteni: megyünk, vagy maradunk. Ilyen helyzetben nincs idő gondolkodni. Szinte csak ösztönösen kell cselekednünk. De ez az „ösztön” azon alapszik, hogy mit is csinálunk itt. Ha testileg itt vagyunk, de lélekben mondjuk már otthon, akkor, ha veszélyhelyzet alakul ki, ösztönösen egyből hazarohanunk. Röviden: Ha csak testileg, s nem lelkileg vagyunk itt, bármi megzavarhatja ittlétünket. Nem kell ennek fegyveres „terroristának” lennie. Elég egy…

S ha ezen elgondolkozunk, könnyebben észrevehetjük a különbséget az elmélet és a gyakorlat, a vallásosság és a hit között – amire Jézus is rámutatott a mai evangéliumban. Egyértelmű, hogy vallásosak vagyunk. Eljárunk minden vasárnap templomba, a misén imádkozunk, éneklünk, Jézus szavaival élve „ajkunkkal tiszteljünk Istent”… A kérdés csak az, hogy mennyire gondoljuk mink ezt komolyan. Mennyire gondoljuk mi azt komolyan, hogy eljövünk a szentmisére? Mennyire fakadnak hitből szavaink? Nem csak a megszokás hatalmában vagyunk? Nem csak megszokásból vetünk keresztet, mondjuk a Miatyánkot, éneklünk?

Azt mondjuk, „nem”. Nem csak megszokásból vagyunk itt, nem csak külsőleg imádkozunk, hanem mindezt komolyan gondoljuk.

Akkor képzeljük el újra az előző történetet kicsit amerikaiasan: Bejön egy csapat terrorista, testükre a jó bevált C4-es robbanóanyag van ráerősítve. De újra csak azt mondják: Aki kész meghalni a hitéért, nyugodtan maradjon. Maradnánk, vagy mennénk?

Nem akarok senkit sem ijesztgetni, de készek vagyunk meghalni? Ha most, ebben a pillanatban érne minket a halál… Fel vagyunk rá készülve? Ha fel vagyunk – tehát tiszta a lelkiismeretünk – , azt jelenti, komolyan vesszük a templomba járást, komolyan vesszük a Miatyánk imádkozását, komolyan vesszük ezt az egészet. S ilyenkor nincs különbséget az elmélet és a gyakorlat, a vallásosság és a hit között – amiről ma Jézus beszél. Tehát nem vagyunk képmutatók.

Ha most egy vadidegen bejön ide a templomba, kívülről egy gyönyörű közösséget lát, aki imádkozik, énekel, Istent dicséri. De Isten mindent lát, látja, hogy ezt komolyan gondoljuk-e. Ő is lássa ugyanezt! Egy közösséget, melynek imája, éneke azt jelzi, hogy minden egyes tagja kész életét adni érte.

Gondoljuk komolyan, amit csinálunk!

Virrasztunk-e? /Mt 24,42-51/

Egyszer az ifjú Savio Szent Domonkost játék közben megkérdezték: mit tenne, ha tudná, hogy ezen a napon fog meghalni? Ő gond nélkül ezt válaszolta: „Tovább játszanék.” Azért válaszolhatta ezt, mert nem volt semmi elintézetlen dolga az életében. Mindig készen állt Istennel találkozni.

Jézus ezt mondta a világ végéről: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok!“ Ha megtudnánk, hogy egy fél óra múlva lesz a világvége, vajon mit tennénk? Ha ugyanazt, amit éppen teszünk, ha nyugodtak maradnánk, mert tiszta a lelkiismeretünk, akkor valóban virrasztunk.

Ha megtudnánk, hogy most lesz a világvége, mit tennénk?

Miserend és hirdetések - Évközi 21. vasárnap

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

A szentírási szövegek egyik sajátossága, hogy mindig újat és újat tudnak mondani, hogy gyakran már az első mondat, az első szavak megszólítanak minket, mikor olvassuk ezeket. S hasonlóan a mai evangéliumi szakasz már az első mondata is nagyon alkalmas az elmélkedésre. Ez így hangzott: Jézus tanítványai közül, akik szavait hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” A mi magyar nyelvünk finomsága gyönyörűen rámutat, hogyan tesz különbséget a szentíró a hallgatni és a hallani szavak között. Sokan hallgatták, de vajon ki hallotta Jézus tanítását, szavait? Sokan hallgatjuk, de vajon ki hallja Jézus szavait? Így most foglalkozzunk kicsit részletesebben a hallgatással és a hallással az istentiszteleteken, elsősorban a szentmisében. Ennek az egyik legfontosabb helye az ún. szent csend. A szent csend, melyben nem csak hallgatnunk, hanem elsősorban hallanunk kell. Maga az Egyház tanítja, hogy „a szent csendet meg kell tartani a liturgiában a maga idejében”

Hol van tehát az ideje, és milyen a tartalma a szent csendnek? Mert ez egyáltalán nem egy csendes, unalmas várakozás, netán semmittevés! Nem csak hallgatnunk, hanem hallanunk is kell. Vegyük hát az elejétől. Biztosan már észrevettük, hogy a szentmisében s a szentmise körül vannak olyan helyek, mikor nincs ének, nincs szöveg, hanem „csak vagyunk”, mint ha nem csinálnánk semmit? De a szentmise a legszentebb cselekmény, a legeseménydúsabb tevékenység, melyet maga az Isten rendelt el! Hogyan is lehetne ebben valami üresség, valami unalmas várakozás?! A csend a szentmisében mindig szent csend. Mindig valamilyen cselekményt levezet, elmélyít, vagy valamilyet felvezet, valamelyre rákészít. Vizsgáljuk meg, mikor, és milyen tartalma van a szent csendnek.

1.     A legelső hely, amikor meg kell tartani a szent csendet, az a szentmise előtt van. Egy pár perc azért, hogy mindenki lélekben méltón fel tudjon készülni a szent cselekményre. Hogy kérjük a Szentlelket, töltsön el békéjével, hogy megtisztítson, megszabadítson az e világi problémáktól és odafigyelten, nyugodtsággal vehessünk részt a szentmisén. Ha már így indulunk neki, helyet készítünk magunkban Istennek, az ő szavának és Lelkének. Látjuk, hogy még a szentmisére való várakozás sem semmittevés.

2.     A következő hely a szent csendre, már magában a szentmisében, az elején, bűnbánati cselekményben van. A pap szavai után, mikor rövid lelkiismeretvizsgálatra és bűnbánatra szólít fel minket. A pap szavai: „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket” egyértelmű utasítást adnak, mi itt a teendő. Nem csendben hallgatni, s közben csak várni.

3.     Majd, a „Könyörögjünk!” felszólítás után is kell tartanunk kis csendet. Hogy miért? Miért ott a csend? Hogy tudatosítsuk, Isten színe előtt állunk, és hogy magunkban mi is megfogalmazzuk saját, egyéni kéréseinket. Itt csendben mindenki Isten elé terjesztheti személyes könyörgését.

4.     Szent csend kell, kísérje az olvasmányokat is. Miután elhangzanak ezek a szavak: „Ez az Isten igéje, Istennek legyen hála.” – tartsunk kis csendet. Itt elég rövid, pár másodperc is, hogy kicsit mélyebben belénk tudjanak hatolni az elhangzott szent igék, Isten szava. Tehát itt rövid csendben elmélkedhetünk azon, mit mond nekünk az elhangzott szentírási szakasz. Ugyanígy tehetünk a szentbeszéd után is. Ahogyan a zsoltáros is mondja: „Isten a csendben szól hozzám”. Ezért ha a pap leül a szentbeszéd után, nehogy azt higgyük, azért ül, mert talán elfáradt a beszéde közben. Itt van az a hely, mikor talán kicsit hosszabban elgondolkozzunk a hallottakon. Ne azt nézzük, mikor áll már fel a pap, hanem gondolkozzunk, elmélkedjünk!

5.     S ismét egy teljesen más tartalmú, célú csendnek van helye az áldozás, áldoztatás befejezésével. Itt arra van alkalmunk, hogy mindenki, csendben, saját szavaival hálát adhasson Istennek a szentáldozás kegyelméért és minden kapott ajándékért. Ez se nem a pihenés helye, hanem a köszönetnyilvánításé.

Láthatjuk, szeretett testvéreim, hogy a csend a liturgiában, a szentmisében, nem egy unalmas várakozás a következő eseményre, hanem tartalomban gazdag átelmélkedése, átélése az azt megelőző szavaknak és eseményeknek, vagy felkészülés a következőkre, így lényeges, elválaszthatatlan része a szent liturgiának. Csak rajtunk múlik, hogy közben unatkozunk, vagy helyesen kihasználjuk.

„Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani.” - Szent X. Piusz pápa

Mai szentünk, X. Szent Piusz pápa mindig nagy hangsúlyt fektetett abba, hogy a hívek megértsék, milyen fontos mindannyiunk életében a liturgia, s azon belül különösképpen a liturgikus ének.

Nagy figyelmet szentelt a liturgia, főként a szakrális, templomi zene reformjára, megújítására is, azzal a reménnyel, hogy ez segíti a híveket az imádságban és szentségi életben. Egy évszázaddal ezelőtt kiadott írását így kezdi: „A lelkipásztori gondok között kétségkívül az egyik legfontosabb: Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani”. Ez a felhívás és határozat persze, elsősorban nekünk, papoknak szól. De utánunk nektek, laikus hívőknek is.

„Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani.” Szép és becses dolog rendszeresen eljárni a szentmisékre, de kell, hogy állapotunkhoz és lehetőségeinkhez mérten mi is segítsük templomunk dicsőségét, szépségét, méltóságát, tisztaságát fenntartani és előmozdítani. Mindannyian keressünk meg minden lehetőséget, amivel még jobban, még tevékenyebben vehetünk részt ebben a szent ügyben.

Vegyük ki mindannyian részünket talán a takarításból, felolvasásból, ministrálásból, éneklésből, anyagi támogatásból, díszítésből, gondozásból… annyi lehetőség van templomunk dicsőségének fenntartására és előmozdítására. Éljünk velük. 

„...távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás” - Szent István király

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás, / belészeretni az szívekbe, / apostolokba, mártírokba, / hogy átadják a századoknak, / a századok az ezredeknek! / Fényt hagyni, mint a Messiás!“

Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen ma megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. Miért nem felejtjük el őt sosem? Mert ő hagyott ránk valamit. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s nem vihetünk magunkkal semmit. Nem vihetünk magunkkal semmit, s pontosan ezért ő nagy bölcsességgel látta meg: de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után úgy hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Tegnap Urunk még egy új életről tanított minket, s tudtunkra adta: ez az élet nem az igazi, nem élet a szó szoros értelmében. Egyszer véget ér, de messze nem mindegy, hogyan. Talán az idősebbek közülünk már elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké?

Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják.

Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe:

Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!