A Loretói litánia - 7

Tovább imádkozva a Szűzanya litániáját egy újabb megszólításhoz értünk: Tisztaságos anya!

Az eredeti latin szövegben ez így hangzik: Mater purissima – azaz legtisztább anya. A latin nyelv a fokozás legmagasabb szintjét alkalmazza itt, hogy így is érzékeltesse e jelző nagy nyomatékát. Nem csak egyszerűen tiszta, hanem a legtisztább – a szó legmélyebb, s legerősebb értelmében. Sőt! Ez a szó, hogy purus szó szerint azt jelenti: színtiszta. S ha egy az egyben le szeretnénk fordítani, egy szinte értelmetlen, vagy túlbonyolított, túlfokozott szót kapnánk: legszíntisztább. Ezt a szót használja a litánia a Szűzanya ezen megszólításánál.

De mit jelent ez? Azt az eredeti állapotot jelenti az Isten teremtette természetben, amely még nincs semmilyen módon és semmivel megmásítva, bepiszkolva. Ami még olyan, amilyennek a természet adta – nincs keveredve semmi mással. Tehát tiszta minden mástól, ami nem tartozik hozzá. Olyan amilyennek az Isten teremtette, mikor minden jó volt, ahogy ő maga is látta, hogy az „jó”.

Ilyen tiszta, legtisztább Szűz Mária anyasága, s ilyen tiszta Szűz Mária szüzessége. Mikor ezt a megszólítást használjuk: Tisztaságos anya, jusson eszünkbe, hogy Szűz Máriában az anyaság teljes mértékben megvan – úgy, ahogy Isten azt a világ teremtésekor létrehozta. S egyben arra is gondoljunk, hogy nem csak az anyaságát, de minden jó tulajdonságát kezdhetnénk a leg szócskával, hisz az ő életét egyetlen bűn sem szennyezte be soha. S ha ezt mi is felfogjuk, tudatosítjuk, még odaadóbban, még buzgóbban imádkozhatunk hozzá, hisz tudjuk: olyan könyörög az Istennél, kin semmi folt, bűn vagy egyéb rossz nincs – a teljesen tiszta, a legszíntisztább anya.

Első szent áldozás

Ma van községünkben 

az előáldozás nagy napja, 

amikor is öt gyermekünk 

először veszi magához 

Krisztus Urunk testét.

Jöjjünk el a szentmisére 

értük és velük imádkozni!

Miserend és hirdetések - Húsvét 7. vasárnapja

Helyesbítés a Don Bosco ereklyével kapcsolatban - nem ezen a szerdán, hanem a következőn, május 22-én lesz Balassagyarmaton. Elnézést a tévedésért.

Húsvét hetedik vasárnapja

Minden szentmisén hallunk egy-egy evangéliumi részt. Halljuk, amint Jézus gyógyít, amint Jézus tanít, amint csodát tesz, amint imádkozik. De ha a mai rész, amit az előbb hallottunk, egészen különleges volt. Jézus imádkozott, de nem akármilyen szándékra!

„Szent Atyám, nemcsak tanítványaimért könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem”. Jézus, az Isten értünk imádkozik! Föl tudjuk ezt fogni, kedves testvéreim? Tudjuk, mekkora közbenjárás ez, mekkora erőt adhat ez nekünk? Az Isten Fia az Atyjánál könyörög értünk, emberekért.

Így ha maga az Isten Fia könyörög az Istennél, biztos, hogy a legjobbat kéri nekünk. A legfontosabbat. „Hogy egyek legyenek”. Hogy ne a széthúzás, de az egység legyen ránk jellemző. Ne a széthúzás, de az egység jellemezze családjainkat, közösségünket, falunkat. De hogyan lehet bennünk egység, hogyan lehetünk egyek, mikor mindannyian mások vagyunk?

Ferenc pápánk néhány héttel ezelőtt egy nagyon találó példán megmagyarázta, hogyan is lehetünk mind egyek. Azt mondta, hogy egy zeneműben, egy szimfóniában nem az jelenti az egységet, hogy minden hangszer ugyanúgy ugyanazt a dallamot, szólamot játssza. Akkor együgyű lenne az egész. Az az egység, mikor az egyes hangszerek – amelyek mind más és más szólamot játszanak – harmóniában vannak egymással. Ha jó az egymáshoz való viszonyuk, ha hallgatják egymást, s alkalmazkodnak egymáshoz, összehangolódnak – akkor van meg a gyönyörű egység.

Mi is ezt keressük egymásban: hogyan tudnánk passzolni a másik emberhez – a családtagomhoz, az itt mellettem ülőhöz, a szomszédomhoz. Hogy amit én játszok, amit én teszek, az a másikét ne elrontsa, hanem szebbé, hasznosabbá tegye. Hogy mindenki a saját tehetségével, személyiségével családjaink, egyházközösségünk és falunk javát szolgálja, egységét, harmóniáját, összhangját erősítse.

Boldog Salkaházi Sára

Újra nagy szeretettel köszöntök mindenkit ezen a mai ünnepi szentmisén. Köszöntöm a Hídi vásár alkalmából érkezett vendégeinket, a Feltámadási kereszttel érkezetteket, minden vendéget, de ugyanúgy „hazai hívő“ testvéreimet is!

Piros színben tartjuk ezt a szentmisét, ugyanis korunk, a huszadik század egy nagy vértanúját, Boldog Salkaházi Sárát ünnepeljük éppen e napon, május 11-én. Vértanúnk először újságíró, majd politikus volt – később belépett a Szociális Testvérek Társaságába, ahol örök fogadalmat tett Istennek, hogy neki szenteli egész életét. Boldog Salkaházi Sára minden erejét, tudását bevetve segítette az üldözöttek mentését a II. világháború idején. Rendkívül izgalmas és mozgalmas életet, szent életet tudhatott maga mögött. Fiatalon, negyvenöt évesen elhurcolták, és azokkal együtt, akiket ő maga menekített, a Dunába lőtték. Tevékeny, tetterős, buzgó élete mindannyiunk számára példaadó. S életéről a legtöbbet talán Istenhez szóló saját jelmondata árul el a legtöbbet: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!”

S korunk egy másik hölgyéről, Molnár Katalinról is megemlékezünk ebben a szentmisében – én őérte ajánlom ezt fel. Ő nincs feljegyezve a szentek listáján, de mindannyian tudjuk, milyen sokat tett földünkért, az Ipoly-mentéért, a jó kapcsolatok ápolásáért, magyarságunkért. Én magam nem ismertem, de sokszor hallom, látom, milyen nagyméretű, s nemes kezdeményezések és kivitelezések fűződnek nevéhez. Ő is fiatalon távozott el közülünk, hasonlóan, mint mai szentünk, Boldog Salkaházi Sára.

Mit üzennek ők nekünk? Mire tanítanak? Egy ilyen kis községben, mint a miénk, Ipolyvarbó, ahol szinte semmi munkalehetőség nincs, ahol a lakosság száma egyre csak fogy, ahol kevés a gyermek, a fiatal, az utánpótlás, ahol épphogy még fenntartható az iskola, s ahol egyre több embertől hallani: „minek itt csinálni valamit?” – van itt jövő? Érdemes itt „befektetni”? Vannak, akik talán irigykedve, mások meg borúlátóan mondják, mikor terveinkről beszélünk: játszóteret építeni? Minek, öt gyereknek? Ide, a magyar iskolába íratni a gyermeket? Eszementség, hisz mindjárt bezár! Építeni a fiatalokra? Hisz úgyis elmennek, elköltöznek innen…

Ezeket hallva gondolkodóba eshet még a jóakaró ember is: tényleg mi lesz? Talán tényleg hagynunk kéne az egészet, s valahogy még leélni nyugalomban, tétlenségben, meddőségben, lanyhaságban maradék életéveinket? Csak ettől ments meg minket, Istenem! Hogy tétlenek, szürkék, s önsajnálók legyünk. Hogy a nehéz helyzetet ne kihívásként, hanem végként lássuk. Ettől ments meg, Istenünk!

A nagy papköltő, Sík Sándor is látta ezt a helyzetet, ami talán most a mi helyzetünk, s így ír:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól 

a meddőségtől, lanyhaságtól 

a naptalan és esőtelen égtől: 

ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja 

fehér öregek aranyos borúja 

virága van tavasznak, télnek: 

ne engedj Uram koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja, 

hogy ne nézzek se előre, se hátra. 

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad

ne tűrd Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram megülepednem 

sem eszmében, sem kényelemben. 

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál 

s nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra, 

hogy megzökkenne vágyam mutatója 

kezem kezedben ha kezdene hűlni 

más örömén ha nem tudnék örülni,

ha elapadna könnyem a más bűnén ,

a minden mozgást érezni ha szűnném ,

az a nap Uram hadd legyen a végső: 

szabadíts meg a szürkeségtől!

Krisztusban szeretett hívő magyar nép! Ha Boldog Salkaházi Sára azt mondta volna: úgysem tudok mindenkit megmenteni, akkor minek? Ha Molnár Katalin azt mondta volna, úgysem fog minden sikerülni, akkor hagyjuk az egészet, akkor ma nem lennének szentjeink, s nem tudnánk kire emlékezni, s nem lenne ez a mai ünnepünk. De vannak szentjeink, van kire emlékeznünk, van mit ünnepelnünk, megy a kereszt évről évre, van kivel ünnepelnünk – s van mit tennünk! Nekünk is Ipolyvarbóiaknak, Balassagyarmatiaknak, Bucsaiaknak, bárhonnan vagyunk és bárhol élünk is: nem zökkenhet meg vágyunk mutatója, nem érhet minket naptalan, esőtelen ég, nem zárulhatunk be magunkba, s nem elégedhetünk meg az ostoba van-nal, hanem mindig kell vágyódnunk a többre, a jobbra. S tennünk is kell azért, hogy szebb, jobb, gazdagabb jövő jöjjön el gyermekeinkre, unokáinkra.

Orbán Viktor mondta nem olyan régen: Nem elég csak felelősséget érezni egymásért! Felelősséget is kell vállalni egymásért! Nagy különbség. Tegyünk hitünkért, tegyünk családjainkért, tegyünk gyermekeinkért, tegyünk nemzetünkért, s mondjuk ki, tegyük meg, amit Boldog Salkaházi Sára örvendezve tett és hirdetett: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!”

A remény napja(i) - Urunk mennybemenetele

Nagy napra emlékezünk, és nagy dolgot ünneplünk a mai napon. Igaz, számunkra talán nem mond, nem jelent sokat, hogy Jézus fölment a mennybe, de ezen a mai napon próbáljuk meg beleélni magunkat az apostolok helyébe – s akkor talán jobban megértjük, jobban átéljük, jobban megszeretjük ezt a napot. Minden apostolban, tanítványban megvolt a feltámadás öröme, hisz feltámadása urán Jézus gyakran megjelent nekik, eltöltötte őket békéjével és örömével.

De már az egész negyven nap alatt felkészítette őket arra, hogy nem lesz mindig ilyen alakban köztük, hogy el fog menni – vissza az Atyához. De azt is elmondta, hogy örülniük kellene annak, hogy elmegy. Milyen furcsa kijelentés. „Ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok” – mondta Jézus.

Milyen sokat tanulhatunk ezekből a szavakból. Jézus nem akarta, hogy az apostolok és tanítványok gond és nehézség nélkül éljék meg a húsvét utáni napokat – pedig megtehette volna. Hagyta, hogy a nehézségeken, a szomorúságon is túl kelljen lépniük, hogy azok által is megerősödjenek. Nem küldte el azonnal a Szentlelket, a Vigasztalót – még várniuk kellett, s nem tehettek semmit. Elment, még ha fájt is utána a szívük. De reményt hagyott bennük: „Én elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát”. S olyannyira tudtak remélni, hogy – mint olvastuk – „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe”.

Isten bizony megengedi a nehéz időszakot, a várakozást, amikor nem tudunk semmit tenni. S tudjuk, milyen nehéz, mikor reméljük, hogy eljön a jobb idő, de még nem jött el. Még várnunk kell. De ez az időszak sose legyen a semmittevés ideje. Sose vegyük haszontalanságnak, elpocsékolt időnek. Vegyünk példát az apostolokról, akik a hosszú várakozás egész ideje alatt „állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent”.

A mennybemenetel a remény ünnepe – tanuljunk meg kitartóan, reménykedve, imádkozva várni a jobbra, a Vigasztalóra, aki igazi örömet, Krisztus örömét hozza majd el nekünk

Egy szép nap

Ma, május 8-án szabadnapunk volt - iskolából, másoknak munkából. A szabadnap azonban, mint tudjuk, nem semmittevést jelent.

Mi is ministránsainkkal, elsőáldozóinkkal, fiataljainkkal reggel 7:40-kor már a Loretói Litániát imádkoztuk templomunkban, majd 8 órakor szentmisén vettünk részt. Ezt követte a ministránsok és az elsőáldozók liturgikus próbája.

Délben pedig folytattuk közös napunkat: várt ránk egy kis munka a templomkertben - fűnyírás. Ily módon is, külsőleg is készülünk vasárnapi nagy ünnepünkre, az elsőáldozásra.

Íme néhány "akciókép":

A munka után persze édes a pihenés - főleg az általunk megművelt gyepen:

Reméljük, Istenünk a mennyből is olyan örömmel nézett ránk, mint ahogyan mi néztünk és szóltunk feléje

Hogy érdekesebbé tegyük pihenésünket, kicsit fényképezkedtünk is - nem csak a földön, de afelett is:

Végül, hogy ne csak munkával és imával teljen a napunk, kicsit "kirándulni" mentünk - egy egészen rövid biciklitúrára: 
Ipolyvarbó - Nagykér - Kiskér - Nagykér - Ipolyvarbó útvonalon.

Köszönjük, Istenünk, ezt a szép napot! S reméljük, még sokszor és sokat lehetünk így együtt - a te szolgálatodban és a te szeretetedben.

Az elsőáldozásra készülő gyermekeink - portrék

Már csak négy nap választja el gyermekeinket a nagy naptól, mikor az alapos felkészülés után először vehetik magukhoz Krisztus Urunk testét.

A mai próba után készültek a következő képek:

Dávid

Bálint

Zoli

Flóri

Ronald

A Loretói litánia - 6

Amint mélyebben megismertük állandóan visszatérő esdeklésünket, hogy a Szűzanya könyörögjön értünk, továbbléphetünk az ő megszólításaira.

Az első három után így szólítjuk Szűzanyánkat: Krisztus szent Anyja – Mater Christi! Az evangéliumokból úgy ismerhetjük Máriát, mint Jézus anyját. Különösen Szent János apostol mutatja őt így be, mikor a Kánai menyegzőn van a Szent Család, vagy mikor Jézus a kereszten függ. Később pedig az Apostolok Cselekedetei nevezik Máriát Jézus anyjának. Az apostoli időkben, s az Egyház első évszázadaiban tehát Máriát nem Krisztus, hanem Jézus anyjának nevezték. De nem véletlen, hogy a litániában nem Jézus, hanem Krisztus anyja szerepel. Ugyanis a litánia kezdetén így imádkoztunk: Krisztus, hallgass minket! S éppen erre a névre, erre a titulusra épül a Krisztus szent anyja fohász. Ily módon is mutatja a litánia a Szűzanya és Krisztus, azaz a Fölkent kapcsolatát. A Krisztus szó, vagy eredeti nyelven Messiah – Messiás fölkentet jelent. Azaz nem Jézus személyére, hanem küldetésére utal. Ő az Isten Fölkentje. S így gyönyörűen mutatja a Krisztus Szent anyja fohász, hogy Mária nemcsak az Istenembernek, mint személynek volt az anyja, hanem a Messiásnak, azaz a Fölkentnek is az anyja, más szóval segítőtársa volt -  a megváltás művében is.

A Loretói litánia több invokációjának, azaz Szűzanya-megszólításnak van párja. Olyan, ami nagyban hasonlít a párjához, de azt részben ki is egészíti, vagy elmélyíti. Krisztus, mint tudjuk a világ Megváltója az összes mennyei kegyelem ajándékozója is egyben. Egyedül Istentől származik minden természetfeletti ajándék – kegyelem. S mivel Mária Krisztus anyja, így méltán és méltón nevezhetjük őt az Isteni kegyelem anyjának – Mater Divinæ gratiæ. Tudjuk a kegyelemről, hogy az Isten természetfeletti ajándéka, amely pusztán az Isten szeretetéből adatik nekünk. Ajándék, tehát ingyen van – nem érdemeltük ki, de mégis megkapjuk. Ezt a kegyelmet Jézus Krisztus érdemelte ki számunkra megtestesülésével, életével, szenvedésével és halálával. Igaz, hogy mi ingyen kapjuk, de Krisztus megfizette az „árát”,  a „díját” – saját vérével.

De mire kell gondolnunk, mikor a Szűzanyát az Isteni kegyelem anyjának szólítjuk? Először is arra, hogy Mária megszülte azt a Krisztust, akitől minden kegyelem származik. Mária testéből származik az a test, akiben az istenség egész teljessége lakozik. S elsőként Mária részesült ebből a kegyelemből – szeplőtelenül fogantatott. Krisztus végtelen érdemének köszönhetően már előre mentes volt az áteredő bűntől – ezért is szólítja őt az angyal kegyelemmel teljesnek.

Bizonyára hallottuk már, hogy a Szentírás az Egyházat Krisztus titokzatos, misztikus testének nevezi, s csodálatos jelképpel azt tanítja, hogy mi, a hívek vagyunk ennek a misztikus testnek a tagjai. Krisztus a fej, mi pedig a testnek a tagjai vagyunk. Szent Bernát elmélkedve e csodálatos hasonlaton így fogalmazott: Mária olyan, mintha ennek a titokzatos testnek lenne a nyaka. S éppen ezen a tagon keresztül jut el az összes mennyei kegyelem a test többi tagjába. Márián keresztül kapjuk az isteni segítséget, kegyelmet, az Isten nagy ajándékait. Persze az is egyértelmű, hogy Mária egyben teljesen alá van rendelve az Istennek, hisz csak azt továbbíthatja a testnek, ami fentről a Fejből, azaz Istentől jön.

Szűz Mária anyja magának Krisztusnak, s anyja Krisztus kegyelmeinek is. Ezért ha hozzá fohászkodunk, mi is minél több isteni kegyelmet, természetfölötti jót kérjünk. Ne ragadjunk le földi kívánságainknál – többre vágyódjunk! Isteni jóra, isteni kegyelemre, sőt, magára az Istenre – Krisztusra! Ez úton járjanak gondolataink, mikor így fohászkodunk: Krisztus Szent anyja, s az Isteni kegyelem anyja! Könyörögj érettünk!

Mi történt Rómában az elmúlt héten?

A Loretói litánia - 5

Tegnap először szólítottuk meg Szűzanyánkat, mint Szentséges Szűz Máriát, mint Istennek szent Anyját és mint Szüzeknek szent Szüzét. S már ezektől a mélységes megszólításoktól kezdve mindannyian így fohászkodunk végig az egész litánián: Könyörögj érettünk! Vagy latinul: Ora pro nobis!

Mi minden van e rövid szókapcsolat mögött? Eredetileg ezt a szót, hogy orare a latin köznyelvben a bíróságon alkalmazták, mikor a „védőügyvéd” védence érdekében fordult a bírósághoz – egyezkedni. Tehát ez a könyörgés annyit jelentett, mint közbenjárni valaki ügyében annál, akinek van joga dönteni – ítélni, vagy elengedni. Ezzel a könyörgéssel, oratioval próbálta a védő az ítélőt megnyerni, a kérő fél érdekében megnyerni. S így az a védő, aki ezt kérte nemcsak védő lett, de egyben közvetítő is a vétkes és az ítélő között. Talán emlékszünk még, hogy tegnap éppen a Szűzanya közvetítői szerepéről elmélkedtünk, aki az Isten és a teremtett dolgok között áll.

Szent Gertrúd mikor a Szűzanyához való imádságában a Szüzek Királynőjének szólította a Szűzanyát, egy látomásban megjelent neki Mária, amint épp az Isten trónja elé járult. Nagy tisztelettel letérdelt, és úgy mutatta be magát Istennek, mint közbenjárót, aki az emberekért könyörög. De nem csak úgy általánosan, hanem külön-külön mindenkiért. De a királyok Királya, az ő Szent Fia felemelte őt, a trónja mellé ültette, s végtelen hatalmat adott neki, hogy úgy tegyen, ahogy tetszik neki.

Szűz Mária a földön nemcsak édesanyja volt a Megváltónak, hanem mindenben segítette Jézust a megváltás művében. Éppen ezért most sem – mikor már megdicsőülten az Istennél van – lehet más feladata, mint az Istenben hívőket az örök üdvösségre vezetni. S amire az Isten képes csupán saját akaratával, hasonlóra képes Mária alázatos könyörgésével. Damaszkuszi Szent János írja: „Szűz Mária annyira közel került a (…) Szentháromsághoz, hogy az Isten nem utasít vissza tőle egy kérést sem, mert ő mindig és csak olyat kér, ami kedves előtte.

Egykori szentatyánk, XIII. Leó az egyik enciklikájában (Adiutricem populi) így tanít: Szűz Mária először az emberiség megváltásának művéhez adta alázatos szolgálatát. S most ugyanezt a szolgálatot végzi, mikor azt kegyelmet közvetíti, amely állandóan árad a Szent Keresztből.

Sőt Szent Anzelm egyháztanítónk még mélyebbre látott, s azt tanította, hogy amire közbenjárásával képes az összes szent Máriával, arra képes a Szűzanya is egymaga. „Ha elhallgatna Mária, egyetlen szent sem fog közbenjárni értünk. De ha Szűz Mária könyörög értünk, akkori a többi szent is esdekel és segít.”

Könyörögj érettünk! – Mily rövid könyörgés, de milyen mélységekbe hatol, s milyen magasságokba száll. Ki ne merjük mondani lelketlenül, bizalmatlanul! Ki ne mondjuk csak szokásból, vagy unottan. Alázattal, de bizalommal; lelkesen, de egyben visszafogottan kérjük százezerszer, meg ezerszer: Szűz Mária, könyörögj érettünk!

A Loretói litánia - 4

Negyedik elmélkedésünkkel elérkeztünk ahhoz a részhez, melyben először vesszük szánkra Szűzanyánk nevét. Még ha a bevezető felszólítások maga az Isten felé szóltak is, a Loretói litánia egyetlen témája mégis Szűz Mária. De ez a „téma“ három különálló részben, csoportban bontakozik ki – amikről fogunk bővebben beszélni. De itt is felfigyelhetünk egyfajta hármas csoportosításra, elosztásra, amely egyértelmű utalás újra a Szentháromság egy Istenre.

Legelőször így szólítjuk Máriát: Szentséges Szűz Mária. Mikor a Szűzanyát Szentnek, Szentségesnek mondjuk egyben magára a Legszentebbre, a Szentháromságra is gondolunk, hisz onnan ered ez a jelző: szent, és őz egyedüli Szent, kiben a szentség vég nélkül jelen van. Itt Máriát a litánia a saját nevén szólítja. A saját nevén, mint mikor bármilyen más szentnek a nevét hívjuk segítségül. Így ebben a megszólításban azt tesszük előtérbe, hogy Mária szentül tudott élni itt a földön emberként az emberek között, mint minden más szent. S ezzel a titulussal meghatározódik az Atyaistenhez való kapcsolata is: Emberként részesült az ő végtelen szentségében.

A második kérés így hangzik: Istennek szent anyja. Ez a Szűzanya legnagyobb és legkiváltságosabb „kitüntetése“, hogy az Istennek az anyja lehet. S ezzel megtudjuk és megvalljuk, hogy a Szűzanya anya-fiú kapcsolatban van a második Isteni Személlyel, a Fiúistennel. Mária Jézusnak az anyja.

A harmadik megszólítás az anya után szűznek mutatja be Máriát. Sőt, még a szent szüzek közül is kiragadja őt, s mintegy eléjük teszi példaképnek, s így szólítja: Szüzek szent Szüze. De hogyan lehet szűz és egyben anya is? Tudjuk jól, a Szentlélek erejéből. S így máris megkapjuk a Szűzanya és a Szentlélek kapcsolatának gyümölcseit: szentség, anyaság és szüzesség. A Szűzanya a Szentlélek mátkája, ami a magyar nyelvben annyit jelent, mint kiválasztott kedvest. Sőt, még ennél is többet: menyasszonyt! Mária Szentlélek mátkája, menyasszonya

Gyönyörűen utal a litánia e gyönyörű igazságaira egy régi imádság, melyet én még szüleimtől tanultam: „Üdvözlégy, Mária, Atya Istennek leánya! Üdvözlégy, Mária, Fiú Istennek Szent Anyja! Üdvözlégy, Mária, Szentlélek Istennek mátkája! Üdvözlégy, Mária, a Szentháromság egy Istennek eleven temploma!”

Egyedül a Szűzanya áll ilyen közel mindhárom Isteni Személyhez – szinte a legerősebb és legközelebbi rokonságban áll magával az Istennel. De mégis teljes mértékben ember. Nem Isten. S ezt a csodálatos tényt tárja fel a mi számunkra a Loretói litánia: A Szűzanya kapcsol össze minket a végtelenül nagyobb, szentebb Istennel. Maga a Szűzanya áll mintegy a Szentháromság és a teremtmények között.

Litániánkban erre is gondoljunk: Ahhoz fohászkodunk, aki a legközelebb áll a Szentháromsághoz. Így tényleg nagy bizalommal és reménnyel terjeszthetjük elé kéréseinket.

Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Húsvét hatodik vasárnapja

„Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.” Jézus, mint hallottuk, már a mennybemenetelét készíti elő, amit néhány nap múlva ünneplünk meg. Búcsúbeszédében pontosan elmond mindent a tanítványoknak – mindent, amit tudniuk kell, ami hasznos lehet számukra. S ezzel egyben bebiztosítja az Egyház jövőjét – rájuk bízza az igehirdetést.

De Jézus most nem arról beszél, hogy majd így és így kereszteljenek, hogy hogyan térítsék meg az embereket, hogy mit prédikáljanak, hogy hova menjenek missziós útra. Teljesen mindennapi tanácsokat ad, a mindennapi életet akarja teljessé tenni a tanítványokban: „Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen.” Jézus a mintegy végrendeletében tanítványai mindennapi életéről gondoskodik. Gyönyörű példája ez annak, hogy a keresztény ember életének nem lehet csak egy teljesen különálló része az igehirdetés, a Krisztusról való tanúságtétel. Hanem az az élet, amelyet otthon, a munkában, az iskolában, a barátok között élünk: annak is teljes mértékben meg kell felelnie a tanítványi életnek – azzal, amire maga az Isten tanított, s adott példát. Nem elég néha beszélni az Istenről, de nagyon fontos mindig Istennek tetszően élni.

A legjobban talán a szülő-gyermek kapcsolatában figyelhetjük ezt meg. Nagyon sok mindenre megtanítják a szülők gyermeküket – egészen kiskortól naponta lehet látni a fejlődést, amint a gyermek kimondja a szülőktől hallott első szavakat, elkezd beszélni úgy, ahogy a szülő tanítja őt. De ez csak az egyik része. A legtöbbet a gyermek nem a szülő szavaiból, de a tetteiből tanulja meg. Hiába mondunk a gyermeknek olyat, amit mi sem teszünk meg – nem fogja elhinni, nem fogja megélni, mert látja, mi sem gondoljuk komolyan. Talán ti is észrevettétek már: a gyermek legjobban a szülő viselkedését utánozza – s nem csak kis korában, de sokszor egy egész életen át.

Egyszer történt, hogy egy édesapa éppen arról beszélt a tízéves fiának, hogy soha nem szabad hazudni, hanem mindig csakis az igazat szabad mondani. S ekkor megcsörrent a telefon. A gyermek vette fel. Pár másodperc után a gyermek befogta a telefon mikrofonját, s odaszólt az édesapjának: apu, munkából keresnek… Jaj fiam – mondta –, mondd meg nekik, hogy már úton vagyok, csak dugóba kerültem, azért kések.

Milyen fölösleges volt beszélni az igaz beszédről, de milyen sokat jelentett volna példát adni az igaz beszédről. S így van ez a keresztény életünkben is. Másoknak, a hitetleneknek beszélhetünk Istenről, meg arról, hogy kereszténynek lenni milyen magasztos, milyen felemelő, milyen erőt adó és üdvös dolog – ha nem ezt látják gondolkodásmódunkból, tetteinkből, életvitelünkből, nem ér semmit a puszta szó.

Jézus azt tanítja, hogy az otthoni, a munkahelyi, a barátok közötti életünk is tanúságtevő legyen. S ha ezt megtesszük, a körülöttünk élők is tanítványokká válhatnak. Ő előre megmondta mindezt, „mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”

A Loretói litánia - 3

Krisztus, hallgass minket! Ez a könyörgés követi litániánk kezdő fohászait. Krisztust immár másodszor szólítjuk imánk elején. Miért ez a kettősség? Az imában, ha valamit ismételünk, az mindenekelőtt fokozást jelent. Hogy újra kérjük Krisztust, halljon, hallgasson minket – a könyörgésünk sürgősségét fejezi ki. Ugyancsak gyönyörűen teljesítjük a már Krisztustól többször idézett szavakat: zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.

De még mindig nincs vége. Amennyire csak lehet, litániánk fokozza a kérések, könyörgések, fohászok erejét: Nem elég, hogy azt kérjük: Krisztus, hallgass minket! Hanem tovább megyünk: Krisztus, ne csak hallgass minket, de hallgass is meg minket! Először csak azt kértük, hogy odaférjünk Jézushoz, hogy egyáltalán hallja, vegye észre, hogy szólunk hozzá. Másodszor már – talán kicsit szemtelenül – azonnal továbblépünk: teljesítse is, amit kérünk! De ne féljünk, emlékezzünk vissza: kérjetek, és kaptok. Zörgessetek, és ajtót nyitnak.

Igaz, a Loretói litániát imádkozzuk, de még mindig nem térünk rá Szűz Máriára, ugyanis még mindig magához az Istenhez fohászkodunk a következő könyörgésekkel is. Gyönyörűen kifejezi ez is, hogy soha nem elég az Istennek valami keveset adni. Sőt, még sokat adni sem elég. Ismerjük a mélységes szavakat: „Semmit sem ad, ki mindent oda nem ad”. Semmit sem adunk Istennek, ha mindenünket (minden szavunkat, gondolatunkat, tettünket) oda nem adjuk. Ha nem mindent neki tetszően gondolunk, mondunk, teszünk. A litánia kezdő sorai is mind erre buzdítanak: sosem elég az Istennek tiszteletet, dicséretet adni. Mindig lehet többet, jobban.

Most külön, személyes neveiken szólítjuk a Szentháromság egyes személyeit, s mindegyikhez hozzáteszünk egy-egy lényegi megnevezést.

Az Atyaisten „mennybéli”, tehát világosan megkülönböztetjük a földi, testi apától. Ő a mennyei édesatya, aki hazavár – a mennyei hazába. S mivel „mennybéli Atyaistennek” hívjuk, elismerjük őt Atyánknak, a mennyet pedig otthonunknak.

A Fiúistent így szólítjuk: megváltó Fiúisten. Ezzel teljesen világossá válik a második Isteni Személy számunkra legfőbb küldetése: hogy megváltsa a világot. Ma már talán nem teljesen világos ez a szó: megváltó, de az ókorban teljesen ismert volt ez a megnevezés. Ugyanis ha valaki rabságban, fogságban volt, lehetett értük váltságdíjat fizetni, s így szabadságot nyerni számukra. Mint ahogy az angyal mondta Szent Józsefnek: „A Jézus nevet adod neki, mert ő váltja meg (ő váltja ki) népét bűneiből”. Jézus tehát kifizette értünk a váltságdíjat – saját magát áldozta fel a mi szabadságunkért, örök életünkért.

A Szentlelket saját nevén szólítjuk: Szentlélek Úristen! Maga Jézus nevezte őt így: Szentlélek. A Szentlélek lebegett a világ teremtésekor a vizek felett, mint ismerjük a Szentírásból. Ő valóban Úr, valóban Szent, valóban Isten, mint ahogy a Hiszekegyben valljuk: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút…”

S legvégül, mielőtt a Szűzanyához fohászkodnánk, egy fohásszal összefogjuk és összefoglaljuk a Szentháromság nagy titkát, amit keresztény matematikának is hívünk: Egy Isten, három Személy, de mégis csak egy Isten. Három személy, de egy lényeg – Egylényegű Isten három Személyben.

Sosem elég az Istenről beszélni, de sosem elég az Istenhez szólni, könyörögni, őt dicsérni és imádni. Mi is minden litániánkkal is ne csak Istenről, de mindenekelőtt Istenhez szóljunk. Szentháromság egy Isten! – Irgalmazz nekünk!