Nagyböjt harmadik vasárnapja

Egy nem éppen rövid, de annál csodálatosabb és tanulságosabb történetet hallgattunk meg az imént Jézus életéből. Urunk egy szamáriai asszonnyal társalog – mondhatnánk első hallásra. Az események mélységét látva azonban egyértelműen kimondhatjuk: Jézus nem csak beszélget valakivel, de Istenhez vezet nem csak egy idegent, de a körülötte élő embereket is. Felnyitja szemüket, s betölti szívüket – mindazzal a jóval, ami Istentől van.

Olvasva e történetet feltűnhet, hogy az az asszony, akivel Jézus leállt beszélgetni milyen együgyű volt: Jézus annyiszor beszélt neki lelki, magasztosabb dolgokról, de ő nem értette meg: annyira el volt foglalva az egyszerű vízzel, hogy nem tudott másra figyelni. A hosszas beszélgetés után azonban lassan felismerte az Urat, s kezdte érteni szavait. Olyannyira, hogy az események végeztével hitet nyer. Sőt, az egész falu, ahol lakott megismeri az Istent, s hívővé lesz.

E pár perces történések talán a keresztény ember életéről is szólnak. Sőt ha átelmélkedjük, talán a mi saját életünket is felfedezhetjük benne...

Nem így történik ez velünk is? Az Isten egyszer csak megszólít – találkozunk vele. Talán fel sem ismerjük őt pontosan, nem is tudjuk, mit akar. De valamit kér tőlünk – érezzük itt legbelül. Valamit kér – mint a szamariai asszonytól inni. Mi azt hisszük, valamiben hiányt szenved, szüksége van valamire – azért szól. Aztán elkezdünk beszélgetni. Ő szól hozzám – s különleges dolgokról kezd beszélni: érdemszerző szenvedés, kereszthordozás, örök élet, feltámadás... De én nem értem, mint a szamariai asszony: csak a magamét ismételgetem. Szomjas vagyok, földi vágyaim vannak. S az effajta beszélgetés sokáig eltarthat – talán évekig. Mígnem ahogy jobban figyelek Jézus szavaira, s kevésbé az én vágyaimra, kezdem érteni. Sőt, egy idő után vagyódni kezdek mindaz után, amit ő ígér – olyan valami után, amely nem ér véget, nem fogy ki, ami után nem szomjazok meg. S talán észre sem veszem, de megkapom az igaz hit kegyelmét – s ez a körülöttem élőket is nagyban befolyásolja. Szavamra, példámra bennük is felkel a vágy – s én megmutathatom nekik azt az utat, amit én is járok. Közben pedig fel sem tűnik, hogy Jézus nem is volt szomjas, nem is iszik – mint a szamariai asszonynál sem –, mert ő nem maga miatt hívott, hanem azért, mert nekem volt rá szükségem – rajtam akart segíteni.

A mai evangélium pár perces eseményei talán a mi életutunkat, Istennel való találkozásunkat szemléltetik. Vegyük észre benne, s a mi életünkben is a lényeget: Mikor az Isten közeledik hozzám, s valamit kér tőlem, azt sosem maga miatt, de énértem teszi. Nekem akar egy végtelenül jobb, teljesebb életet adni. Azt akarja, hogy minden vágyam kielégüljön – ami csak egy valakinél lehetséges. Nála. Ne féljünk szóba elegyedni vele, s megtenni mindazt, amit kér. „Szem nem látta, fül nem halotta” mindazt a jót, amit Isten nekünk készített.

Reakció /Mt 21,33-43.45-46/

„A főpapok és a farizeusok megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni...” Látjuk az evangélium történéseiből, hogy a Jézus körül állók bizony odafigyelve hallgatták az ő szavait – igaz, meglehetősen botrányos viselkedést váltott ki bennük a példabeszéd.

De így van ez: ha tényleg hallgatjuk a Szentírás szavait, akkor az valamilyen reakciót vált ki belőlünk – sosem hagy hidegen. Aki valóban figyel az evangélium szavaira, az nem tud közömbös maradni iránta. Vagy magába néz, felismeri saját hibáit, bűneit, s Isten bocsánatát kéri; vagy elnyomja a lelkiismeret hangját, s a megismert igazság ellen tusakodik – mint a farizeusok.

Hallgassuk minden nap figyelmesen az evangéliumot, hogy olyan reakciót váltson ki belőlünk, mely lelki életünket viszi előbbre – az Isten felé.

Más szerepében /Lk 16,19-31/

Sokat segíthet előrelépni lelki életünkben, ha egy-egy evangéliumi eseményt hallva beleképzeljük magunkat a történésekbe. Ebben a mai evangéliumban pedig a a dúsgazdag valamelyik testvére szerepét ölthetnénk magunkra. Ugyanis míg Lázár és a gazdag ember már nem a földön él, ők még itt vannak – mint mi is.

„Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.” – mondta Ábrahám. S ha mi vesszük föl a testvérek szerepét, létét, akkor nekünk szólnak ezek a szavak. Isten ugyanis valóban szól mindannyiunkhoz. Így életünk végén egyikünk sem mondhatja: de én nem tudtam, nekem ezt senki sem mondta... Ezen a mai napon is halljuk az Isten szavát, mely hozzánk szól. Éljünk szerinte, s ne nézzünk át azokon, akik nélkülözik a mi anyagi, vagy lelki segítségünket.

Szent József

Talán nincs katolikus ember, aki ne ismerné Szent József életét. S talán azért is igaz ez, mert olyan keveset tudunk róla. De amit ismerünk életéről, az szinte mind egytől-egyig valamilyen megpróbáltatás: Jézus fogantatásakor nem értette, hogyan lehetséges az, amit Isten mondott neki – nagy próbatétel volt számára. Jézus bemutatásakor Simeon elmondta Műáriának, hogy szívét tőr fogja átjárni – ugyancsak megpróbáltatás volt. A gyermek Jézus keresése a nagy tömegben ugyancsak isteni megpróbáltatást jelentett számára. Ő azonban, mint tudjuk, az összes „megmérettetést”, próbát kiállta – így méltó módon lett szent, s méltó módon tekinthetjük őt példaképünknek.

Mindezeket tudva elmondhatjuk, hogy Szent Józsefnek emberileg meg kellett volna inognia, meg kellett volna törnie – de nem ingott meg, nem tört meg. Ő Istenre hagyatkozott. Nem tudott mindent – sőt a Szent Család jövőjével kapcsolatban szinte semmit –, de egyet biztosra vett: Isten gondoskodik róluk. És milyen csodálatos, hogy éppen ő lett az Isten kiválasztottja, akire Isten rábízta két legnagyobb kincsét: Fiát Jézust, és anyját Máriát.

Ilyen az Isten. Ha rábízzuk magunkat, családunkat, jövőnket, ő éppen rajtunk keresztül fogja véghezvinni csodálatos tervét. Mi még nem tudjuk, mit, de azt mi is tudhatjuk, hogy az Isten számol velünk. Kérjük ma az Istenre való ráhagyatkozás példaképét, hogy mi is elhiggyük: Isten tudja, mit csinál, s tudja mi lesz – még ha nekünk fogalmunk sincs róla.

Más irány /Lk 6,36-38/

Ezen a mai nagyböjti napon Jézus az ítélkezés terhét és felelősségét akarja levenni a vállunkról. Hisz mi is tudjuk, hogy mikor egy-egy embert elkönyvelünk valakinek, csak később vesszük észre, milyen hibásan ítélkeztünk. Isten azonban nem hibázik, mert ő nem csak egy nézőponzból lát minket, hanem ismeri a legrejtettebb titkainkat is.

És nem csak arra utasít, hogy ne ítélkezzünk, hanem egy teljesen más irányba viszi el szándékunkat: Adjatok jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel. Hogy az ítélkezésről teljesen elvonja figyelmünket, egy azzal ellentétes, de annál hasznosabb tevékenységre buzdít: mi adjunk meg mindent, amit csak tudunk, s a végén majd Isten ítélkezik. S ha mi megtettük, megadtuk, amit kellett, biztos, hogy nem kárhozatra, de örök életre ítélnek minket. Nagy mester az Isten, tanuljunk szavaiból.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

„Uram, jó nekünk itt lennünk!” Mindannyian ismerjük ezeket a szavakat, s tudjuk, Szent Péter apostol szájából származnak. Sőt, még néha énekünkkel is zengjük e szavakat – megilletődött lélekkel, könnyes szemekkel. A mai evangéliumból pedig tudjuk azt is, hogy Jézus színeváltozásakor, elragadtatásba esve mondta ki ezeket a szavakat: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. De vajon miért volt ott olyan jó?

Emeritus pápánk, XVI. Benedek így tanítja: „az apostolok egy pillanatra megérezték annak előízét, ami a Paradicsom boldogsága lesz.” Egy pillanatra a mennyben érezték magukat. Milyen jó lehetett nekik! S ha tényleg most mi is elgondolkodunk ezen, talán ez jut eszünkbe: milyen jó lenne, ha nekünk is megadatna valami hasonló, mint a három kiválasztott apostolnak: láthatnánk Jézust az ő dicsőségében. Ha csak egy pillanatra is beleleshetnénk a mennyei örömbe... Talán jó lenne, de Isten úgy látja jónak, ha nem élünk meg ilyen lelki élményt. Inkább azt üzeni: boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. Nekünk az a kegyelem jutott, hogy mi lehetünk ezek a boldogok: nem látjuk a mennyet, de mégis hiszünk benne. Mert hallunk róla, s hiszünk az Isten szavának. Megfogadjuk a mennyei Atya szózatát: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok”. Krisztusra figyelni, őt hallgatni – ez a lényeg, amiről ma az Isten beszél. A szentmisében, a Szentírás olvasásakor, a csendes imában. Hallgatni az Isten szavát. És ha adódik egy rövid csend – most a nagyböjt időben talán gyakrabban – , akkor igyekezzünk azt a csendet hallgatásra váltani. Tétlen hallgatás és várakozás helyett hallgassuk az Istent, és mélyüljünk el benne…

Nagyböjt második vasárnapján a mennyei Atya tanítja nekünk: itt a földön még nem láthatjuk őt szemünkkel, de hallhatjuk fülünkkel! Az apostoloknak sem azt mondta: őt nézzétek. Hanem: hallgassátok. Benedek pápa írja: „Amíg a földön élünk, Istennel való kapcsolatunkat inkább hallásban éljük meg, mint látásban”. A hallás, a hallgatás a mi osztályrészünk itt a földön. A látás, a színről színre látás, mely betölti majd minden vágyunkat (láttuk az apostoloknál) csak a mennyben lesz jutalmunk. De ahhoz, hogy azt „megéljük” a hallgatással kell elérnünk. És ez a nagyböjt kiváló lehetőség erre. Használjuk ki, „hallgassuk ki” maximálisan!