Húsvét ötödik vasárnapja

Egyszer egy turista kolostorba látogatott. Elbeszélgetett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon kíváncsi volt, hogyan is néz ki egy szerzetesi cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, mert szinte teljesen üres volt. Meg is kérdezte: - Hát a bútorai hol vannak? Mire a szerzetes: - És az ön bútorai? – Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. – Én is, felelte a szerzetes. – A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy sem? Ki tudja. De elgondolkodtató.

Tény, hogy mi keresztények mind, itt a világban élünk,  mégis azt valljuk: zarándokok vagyunk. Valljuk, hogy életcélunk nem földi, hogy mennyei vágy vezérel minket. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel.” Egy Krisztus utáni második századból származó levélből ezzel kapcsolatban egészen magasztos dolgokat hallhatunk magunkról, pontosabban az első keresztényekről: „Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” Mennyire igaz volt ez azokra a keresztényekre, akik az első századokban éltek. De vajon igaz ez ránk is? Ha a körülöttünk élő hitetlenek írnának rólunk jellemzést, ugyanezt írnák? Nem inkább éppen az ellenkezője igaz mindennek? Hisz annyiszor foggal-körömmel ragaszkodunk földi dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, tulajdonunkhoz. Annyit fáradozunk, hogy berendezzük házunkat, életünket, mintha örökké itt terveznénk élni. Annyira odafigyelünk, hogy gyermekeink minden földi jót megkapjanak. S minél több mindenünk van, annál jobban nyugtalanít, hogy azt el ne veszítsük. Nem távolodtunk el az első-, igazán „krisztusi”, keresztény testvéreink életvitelétől?

„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – szól a mai evangélium. Hát hogy ne nyugtalankodnánk, mikor annyi veszély, baj fenyegeti a ... Mit? Mit fenyeget? Igen, mindazt, amit itt és ide gyűjtöttünk. Azt megeszi a rozsda, megrágja a moly. De Jéus azt üzeni: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Ez az igazán fontos. S ha ez megvan, akkor semmi fontosat nem tudnak tőlünk elvenni. Így lehet bennünk az a nyugalom, amelyre Istenünk int. Ha tényleg ott van előttünk az életcél, s azt tapasztaljuk, hogy jó irányba tartunk, akkor valóban nincs okunk nyugtalankodni.

Az imádság, a gyakori, rendszeres imádság, szentségi élet az a megtartó és éltető erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Ezért olyan fontos, és ezért nélkülözhetetlen (mégha sokszor nem is érezzük szükségét) az ima az életünkben, hogy az örök élet szemszögéből nézzünk a saját életünkre. „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” Ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk. Az igazi és legfőbb „igénye” egy kereszténynek nem lehet más, csak az Isten. Ezért a lényeg és legfontosabb, hogy az Isten országát elnyerjük. Ne hagyjuk magunkat semilyen más irányba eltéríteni. Ugyancsak a a Nagy Szent tanít: „Azokat, akik az égi haza örömét keresik, ne tartóztassa fel semmiféle akadály: hiszen ha egyszer valaki egy kitűzött cél felé tart, akkor e törekvéstől az út nehézségei már nem tántoríthatják el. De csábító kellemességek se térítsenek el bennünket, hiszen igazán oktalan az a vándor, aki egyszerre elfelejti, hogy hová is készült, mihelyt útján egy szép virágos rétet megpillant.”

Sose felejtsük, hogy hová is készülünk, hogy hová is indultunk el. Az Atya házában sok hely van, s a helyek készen állnak. Az utat pedig már ismerjük – járjuk is végig!

leközölve a Remény-ben

Súlyos szavak /Jn 10,1-10/

Milyen szépen hangzanak Jézus szavai: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jó ezt hallgatni, s az efféle szavakat biztosan szívesen hallgatták Jézus tanítványai is. Nem sejtették azonban, hogy nemsokára mindez valósággá válik. Hogy Jézus tényleg feláldozza értük, értünk életét. Az egyszerű szavak akkor, a tettek közepette kaptak igazán súlyt, s akkor váltak igazán meghökkentővé, nyomatékossá.

Itt a szentmisén mi is mondunk sok jót, szépet... De a mi szavaink is akkor lesznek igazán nyomatésak, súlyosak és igazak, ha azokat tettek is követik. Ma erre tanít Urunk.

Húsvét negyedik vasárnapja

Minden évben a jó Pásztor vasárnapján különösképpen gondolunk Egyházunk felszentelt-, és a szentelésre váró tagjaira: püspökökre, papokra, szeminaristákra, s megkülönböztetett buzgósággal imádkozunk e napon értük. Szükség is van erre, hisz látjuk, halljuk, tapasztaljuk, milyen erős paphiányt szenved Egyházunk, s milyen sokan hagynak fel az Istennek szentelt élettel. Szükségünk van, kedves hívek, a ti imáitokra, s mindennapi szenvedésetek felajánlására.

E jó Pásztor vasárnapján Jézus áll előttünk, mint a nyáj pásztora. Ő mutatta be így saját magát, mert oly gyakran beszélt hasonlatokban, példabeszédekben. Tudta ugyanis, hogy így az ember jobban a szívére veszi szavait, jobban elgondolkodik rajtuk, s megtalálja benne a szépet, a vonzót. Mindezek mellett azonban soha nem csapta be az embereket: nem csak a vonzót, de a nehézséget, az áldozatvállalás szükségét is megtanította az őt követni szándékozóknak. E mai csodálatosan szép evangéliumból most különösképpen egy dologra figyeljünk. Jézus azt mondja a pásztorról: „Előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját”. Előttük halad. Értjük, milyen magasztos dologról van szó? A fölséges Isten emberré lett, hogy megmutassa nekünk a mennybe vezető utat. De nem úgy, hogy „Oda nézzetek, arra. Aztán majd ott jobbra, vagy balra”. Emberré lett, s végigjárta az ember útját: beleértve a jót és a rosszat, a családi közösséget, a baráti örömöket, s a Golgotát is. Ő nem küld minket, hanem hív: menjünk utána! A jó pásztor vezeti a nyájat, s a juhok utána mennek.

Ezt értsük és tanuljuk meg e mai napon. S ha úgy érezzük, Isten valami nehéz dolgot kér tőlünk, gondoljunk arra, hogy ő már azt a nehéz utat bejárta, ő már azt megtette – nekünk csak követnünk, szinte csak „utánoznunk” kell őt. S imádkozzunk, hogy mi, papok is ilyen példaként járjunk előttetek. Kérjük a jó Pásztort úgy, mint a szentmise elején: „Mindenható, örök Isten, vezess minket a mennyország boldog közösségébe. Jusson el híveid gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk”.

Miserend és hirdetések - Húsvét 4. vasárnapja

Mérce /Jn 6,1-15/

Az utóbbi néhány napban két falubéli testvérünket is elveszítettük – két temetésünk is volt. Az imént hallott evangéliumi rész pedig éppen egy-egy temetés alkalmával olvassuk fel, mert Urunk ezen szavai az örök életről szólnak. Nem beszél alig-, vagy félreérthetően, hanem világosan kimondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”.

Az Oltáriszentség magunkhoz vétele valóban örök életet ad, ha mi is méltóképpen járulunk hozzá. Ugyanis amellett, hogy Isten különleges, természetfeletti segítségét, kegyelmét közvetíti egyben arra ösztönöz, hogy tarzózkodjunk a bűntől. Hiszen tudjuk, csak tiszta szívvel vehetjük azt magunkhoz.

Lehet ez egyfajta mérce a mi életünkben is: ha rendszeresen járulunk a szentáldozáshoz, s mindezt őszintén tesszük, akkor minden bizonnyal jó úton vagyunk Istenünk felé.

Vágyak /Jn 6,35-40/

Isten olyannak teremtett minket, embereket, hogy boldogok legyünk. Sokszor azonban mégsem vagyunk teljesen azok. Talán most sem. Mi hiányzik most a boldogságunkhoz? Biztosan most is vágyunk valamilyen dologra, kapcsolatokra. Minden vágyunk azonban egyetlen cél felé törekszik: boldognak lenni. S ha már néha úgy érezzük, megvan a boldogság, megvan, ami kellett hozzá – elmarad a remélt elégedettség. Ugyanis mindig többre vágyunk, többet akarunk. Pontosan ezt érezte többek között kedvelt szentünk, Szent Ágoston is. Mindenfelé és mindenféle módon, évekig kereste a boldogságot – mindhiába. Semmi sem elégítette ki.  Míg végül saját maga tapasztalatai alapján rájött, és az utókornak is megfogalmazta: Isten, hisz te magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned. Rájött, hogy csak Isten az, aki minden vágyunkat képes teljesen kielégíteni, betölteni.

„Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha” – ugyanezt tanítja ma Urunk. Próbáltuk már nála keresni a boldogságot? Ő tudja, milyennek teremtett, s hogy mire van szükségünk. Tőle kérdezzük, nála keressük, hogy mi is olyanra leljünk, mely után nem fogunk lelkileg se éhezni, se szomjazni.