A választottak /Ám 3,1-8; 4,11-12/

Ámosz próféta a mai olvasmányban az Isten figyelmeztetését közvetítette, mondta el a választ népnek. Az izraeliták ugyanis – mint elmondja a próféta – nem becsülték meg azt, hogy az Isten őket kiválasztotta a többi nép közül, hogy ők ismerhessék meg elsőként-, s a legteljesebben Istent. Ezért kapják meg Isten büntető ítéletét.

A kiválasztottság ugyanis nem csak előnyökkel, jogokkal, de ugyanúgy kötelességekkel, hűséggel jár. Mi is választottak vagyunk, hisz kereszténynek kereszteltek és neveltek minket. Így előnyünk van másokkal szemben: élhetünk az Egyház közösségében, táplálkozhatunk Urunk testével, erősödhetünk a szentségek által. Mindez az előny azonban kötelességet is von magával: Ha nem élünk ezekkel a kiváltságos jogainkkal, a büntetésünk nagyobb lesz, mint azoknak, kiknek nem volt ennyi lehetőségük.

Mi választottak vagyunk: Isten választott minket. Éljünk ehhez méltóan.

A római Egyház első szent vértanúi

A római Egyház első szent vértanúit ünnepeljük ezen a napon. Azokat, akik nem tagadták meg hitüket Jézus Krisztusban, s ezért megölték őket. Szám szerint nem tudjuk, hány százan-, vagy ezren voltak. Rájuk emlékezve felvetődhetne bennünk a kérdés: nem lett volna-e ésszerűbb, ha ezek a keresztények a császár előtt esetleg megtagadták volna hitüket, hogy életben maradjanak. Hisz titokban ugyanúgy hívők maradhattak volna – s lehet, jobban terjedt-, terjeszkedhetett volna az Egyház.

Krisztus és az Egyház élete azonban világos választ ad erre a kérdésre. Az „Egyház vetését a vértanúk vére öntözi” – imádkoztuk a szentmise eleji könyörgésben. Semmirekellők lettek volna azok, akik csupán az életükért megtagadták volna Krisztust. De így éppen az ő haláluk, vértanúságuk tanítja és bizonyítja: A keresztények mindennél többre tartják az örök életet, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a sok millió vértanú, aki életét adta hitéért, az örök életért, Krisztusért.

Miserend és hirdetések - Szent Péter és Pál apostolok

Szent Péter és Pál apostolok

„Péter és Pál (tudjuk) nyárban összeférnek a naptárban„ – írja Arany János egy kedves versében. Valóban egy napon ünnepeljük e két nagy apostolfejedelmet, ugyanis a hagyomány szerint mindketten ezen a napon, Krisztus után 67-ben szenvedtek vértanúhalált. Együtt ünnepeljük őket, mert ahogyan a szent zsolozsma tanítja: „annyira szerették egymást életükben, hogy haláluk sem választotta el őket”.

Aki azonban alaposabban ismeri a Szentírást és a Szent hagyományt, az tudja: nem volt felhőtlen e két apostol kapcsolata az apostoli idők folyamán. Többször volt nézeteltérésük, s néhány dologban nem is egyeztek. Péter – mint ismerjük az evangéliumokból – rendkívül heves vérmérsékletű volt, s felindulásaiban mondjuk levagdosta a katonák fülét, vagy épp fűt-fát ígérve megfogadta, hogy ő Jézust soha nem hagyja el, s rá pár órára már nem is ismerte őt. Pál, pontosabban Saul, aki jelen volt az Egyház első vértanúja megkövezésénél – úgy, mint keresztényüldöző. A vallás és Isten nevében az Isten embereit öldöste s próbálta magát az Egyházat halálra kövezni. Sok ellentét volt közöttük. Egyszerű mai megfogalmazással tehát azt mondhatjuk, hogy nem ők voltak a legjobb barátok a világon. És mégis: volt egy rendkívül fontos dolog életükben – sőt a legfontosabb dolog, amely úgy életükben, mint haláluk után is összefogta, összetartotta, összeforrasztotta őket. Ez pedig a közös cél volt: Eljutni Isten országába, s minél több embert elvezetni oda. Mind a ketten ugyanazért a célért harcoltak. S ez volt az, ami minden egyéb gondot, problémát, konfliktust, nézeteltérést megoldott közöttük.

Van egy mondás, mely szerint „az ellenségem ellensége - az a barátom”. De hasonlóan elmondhatjuk, hogy akik ugyanazért a célért küzdenek és élnek, azok – még ha természetben mások is – ugyanúgy barátok. Mert nem az az egyedüli szeretet, mikor két ember csak egymás szemébe néz, hanem legalább annyira az is, mikor két ember egy irányba néz. Mi keresztények mind egy célért élünk: hogy Istent megismerjük, szeressük, s hozzá eljussunk. Ha semmi más nem is, de ez – és pontosan ez a  legfontosabb – összeköt minket. Ez az „isteni”, közös cél győzzön le közöttünk minden viszályt, minden ellentétet. Csak juthatunk el Istenünkhöz. Hallgassunk Szent Ágostonra, aki oly bölcsen tanít tanít: „Viseld el azt, akivel élsz, hogy eljuthass ahhoz, akinél lenni vágyakozol.”

Év végi sportnap iskolánkban

Az iskolév utolsó napjainak egyikén a sport és a szórakozás kapott főszerepet iskolánkban. Erről készült néhány mozgókép.

Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent János születése napját ünnepeljük ma. És ez az ünnep csodálatos módon felhívja a figyelmünket elsőként arra, hogyan választja ki Isten övéit, azokat, akikre valamilyen nemes feladatot bíz.

A mai szentmise olvasmánya, s egyben kezdőéneke is Izajás prófáta szavait mondatja el Keresztelő Szent Jánossal, de egyben mindannyiunkkal: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva emlékezetében él nevem”. Ezen gondolkodjunk ma: Isten még messze azelőtt, hogy beszélni tudtunk volna, néven szólított, és meghívott minket magához. Mi még meg sem fogantunk, meg sem születtünk, ő pedig már szeretett minket – és azóta rendületlenül szeret. Milyen csodálatos és megható, mikor egy felnövekvő kisgyermek megtudja édesanyjától, hogy míg ő csak édesanyja méhében volt, ő már akkor mesélt neki, énekelt, táplálta, szerette, simogatta. Milyen csodálatos tudni, hogy még azelőtt, mielőtt a világra jöttünk volna, valaki már szeretett. „Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk‑e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor én ezt a hívást felfogom, mert ő létezésem első pillanatától kezdve magának teremt engem és egy bizonyos küldetést is kijelöl számomra.” – tanítja Barsi Balázs atya.

Keresztelő Szent János azért lett szent, mert válaszolt Isten hívására. Nem ő volt a kezdeményező, nem az ő ötlete volt szentnek lenni. Isten hívta őt meg, s csak arra kérte, válaszoljon helyesen erre a meghívásra. És pontosan így van ez velünk is. Nem mi találtuk ki Istent, de elmondhatjuk, hogy ő „talált ki” minket. Az pedig, aki kitalált, tudja is pontosan, mi a legjobb út számunkra. Hallgassunk ezért rá, kövessük őt, fogadjuk meg szavát. Ő minket is szentté tesz. Viszonozzuk végtelen szeretetét.

Miserend és hirdetések - Évközi idő 12. vasárnapja

Évközi idő tizenkettedik vasárnapja

„Ne féljetek az emberektől” – kezdődött a mai evangélium. S talán be is fejeződhetett volna ezzel az egy mondattal, mert Jézus ezen szavaiban benne van minden, amit később megmagyaráz. „Ne féljetek az emberektől!”

Nincs ember, aki soha sem érzett volna még félelmet. Mindannyiunkban ott van ez az érzés – egyszer erőteljesebben, máskor gyengébben. És azt is tudjuk, hogy sok mindentől lehet félni. Ma azonban Jézus szavai értelmében arra a félelemre kell gondolnunk, amely azért van bennünk, mert attól félünk, valaki más elveheti életünket, elveheti anyagi javainkat, vagy földi jólétünket. A félelem attól, hogy amit összegyűjtöttünk az életben, amit elértünk, amink van: azt valaki bizony elveheti. És minél több mindene van az embernek, annál többet veszíthet. Egy szegény, nincstelen ember bizonyára nem fél attól, hogy kirabolják – de annál inkább fél ugyanettől az, aki nagy gazdagságra tett szert. Ezért int oly gyakran és oly határozottan minket Istenünk a Szentírás szavával, ahogy e héten is hallhattuk: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a tolvajok meg (...) ellopják.” Mert jól tudja ő, hogy „ahol a kincsünk, ott van a szívünk is”. Amit ugyanis a legfontosabbnak, legnagyobb kincsünknek tartunk, ahhoz ragaszkodik a szívünk, és az lesz a szívünk irányítója, sőt istene. Ezért a felszólítás: „Ne féljetek az emberektől” – mert elvehetnek sok mindent, de azt, ami objektíve, Isten szemében a legfontosabb: hitünket – nem vehetik el.

Másodsorban pedig ezt tanítja Urunk: „És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”. Milyen világosan kimondja: Nem a testünk a minden, a legfontosabb! Nem a testünk szépsége, ereje, egészsége. De tudunk-e így gondolkodni, „isteni”-, krisztusi, keresztény módon? Hisz hányszor halljuk, s talán mondjuk is: „Csak egészség legyen, s akkor minden megvan.” Az a legfőbb, az egészség? Lehetünk hitetlenek, lehetünk Isten-káromlók, lehetünk csalók, csak egészség legyen? Ugye mennyire nem így van! „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik” – más szóval: még a betegségtől sem szabad félnünk. Attól sem, amely elveheti egészségünket, sőt egész életünket. Mert nem az a legnagyobb rossz, ha az ember beteg. Hisz előbb-utóbb úgyis vége lesz testünknek. Olyan sokat számít, hogy húsz, ötven, vagy száz évet élünk? Mi az az örökkévalósághoz képest? Akárhogy is vigyázunk, testünk „szavatossága” lejár. Nem fektethetünk ezért minden reményt, boldogságot csak abba, hogy „egészség legyen, s akkor minden van”. Mert akkor bizony boldogtalanok leszünk nem csak itt, de odaát is – s ez az, ami mindennél rosszabb. De van itt valami más, aminek nem jár le a szavatossága, ami nem ér véget, ami nem romlik meg, ami nem vész el.

„Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”. A lelkünk. Itt már nem azt mondja az Isten: ne féljetek ettől sem, ne féltsétek lelketeket sem. Pontosan az ellenkezőjét mondja: féljetek mindattól, ami lelketeket megronthatja, szó szerint a pokolba taszíthatja. Mert ő tudja, hogy az örök. A lélek örök. Tudja, hogy az nem csak egy kevesig lesz a miénk. Nem ötven, nem száz, nem ezer, hanem egy örökkévalóságon át. Biztos, ezt nem tudjuk felfogni, de gondolkozzunk rajta. És mi féltjük lelkünket? Félünk azoktól, akik a lelkünkben kárt tehetnek? Nem csak egészségünket, vagyonunkat féltjük? Mit teszünk lelkünk védelmében, hogyan védekezünk a lélekromboló-, a lélekpusztító műsorok, tartalmak, közösségek, befolyások, kapcsolatok, gondolatok ellen? Hogyan védekezünk? Vagy pont azoktól nem félünk, amitől egyedül kellene?

Imádkozzunk ma, és imádkozzunk minden nap lelkünkért. Imádkozzunk férjünk, feleségünk, gyermekünk, szüleink, barátaink lelkéért. Ne csak egészségükért, ne csak jólétükért, de lelkükért, lelki üdvükért. Az imádság mellett pedig távolítsunk el mindent, ami a mi lelkünket a pokolba taszíthatja. Féltsük lelkünket, féltsük örök életünket, mert – és előbb-utóbb rájövünk – ez a legfontosabb minden ember életében. Semmi mástól nem kell félnünk, mert keresztényként mindannyian elmondhatjuk Jeremiás prófétával, amit a mai Olvasmányban hallottunk: „Az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak, és elbuknak”. Így harcoljunk Isten-, és az imádság erejével mindenekelőtt lelkünk ellenségei ellen.