Sok kicsi sokra megy - Szent Bertalan

Szent Bertalan apostolt azért ünnepeljük piros színben, mert ő is – a többi apostollal együtt – vértanúhalált szenvedett, azaz életét adta hitéért. A mai nap könyörgésében is így imádkoztunk: „Urunk, Istenünk, erősítsd bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol mindhalálig ragaszkodott Fiadhoz”.

Óriási hitnek kell lenni abban, aki képes még az életét is feláldozni Krisztusért. De mindez nem itt kezdődik – nem az élet feláldozásával. Sokkal inkább a mindennapok kis harcaiban, mikor a kis dolgokban, a hétköznapi eseményekben tudunk hitünk szerint cselekedni: mikor a hétköznapi kis dolgokban le tudunk mondani kényelmünkről, le tudunk mondani akaratunkról. Ezt kell végtelenszer végigcsinálnunk, hogy aztán képesek legyünk – ha kell – mindent odaadni.

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Az előző vasárnapokon több alkalommal hallhattuk, amint Jézusunk az Oltáriszentségről, a mennyei kenyérről tanított minket. Csodálatos tanítás volt az, amely mindannyiunk számára megnyitja az örök élet ajtaját: hisz ő maga ígérte, ha vele, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, azt jól vesszük magunkhoz, örök életet nyerünk. Ma azonban komoly ellenállással találkoznak szavai: „Kemény beszéd ez, ugyan ki hallgatja?”

Jézust el akarták fogni, mert nem hitték róla, hogy ő a Messiás. Mindezt az miatt, mert tudták, honnan való, ki az édesanyja, kik a rokonai. Előítélettel voltak iránta – így lettek kemény szívűek olyannyira, hogy a köztük járó Istent utasították el.

Milyen szerencsétlenek – mondhatnánk. De még mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk arra, amit Jézus egy másik helyen tanított: amit egynek megtesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek, s amit egynek nem tesztek meg, nekem nem teszitek. És nemde bennünk is sokszor ott van az előítélet sok körülöttünk élő ember iránt? Pedig bennük is maga Jézus jár itt közöttünk. Van, akit már alapból nem veszünk komolyan, másnak ismerjük a „fajtáját” – ahogy mondani szokták, ismét mást ezért vagy azért meg sem hallgatunk, nem tudunk hozzájuk igazi és őszinte szeretettel lenni. De ha így elutasítjuk őket mondván: ismerjük őket, tudjuk, kik ők; akkor azt tesszük, amit Jézus ellenszenves kortársai. Legyünk bölcsebbek, mint sokan akkor.

A héten ünnepeltük Szent István királyunkat. Ő pontosan tudta, amit később Mécs László, múlt századi papköltőnk megírt: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“ Ő a kereszténység ki nem múló fényét hagyta ránk. Azt, amelyet más szóval így is nevezhetnénk: az Isten és az emberszeretet fénye.

Őhozzá hasonlóan adjunk példát a körülöttünk élőknek, és hagyjunk nekik példát, hogy egyetlen embert, egyetlen népet sem ítélünk el. Szent István össze tudta kovácsolni itt, a Kárpát-medencében élő nemzeteket, hogy békében és szeretetben éljenek egymással. Nekünk nem kell az egész Kárpát-medencét összekovácsolnunk – sokszor elég, ha családunkban, vagy rokonaink között tudunk szeretni – és széthúzás helyett a békét és a szeretet növekedését mozdítjuk elő.

Szent István napján

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“

Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen e napokban megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. És hogy miért nem felejtjük el őt sosem? Mert csodálatos örökséget hagyott ránk. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s a túlvilágra nem vihetünk magunkkal semmit. S ő nagy bölcsességgel meglátta: nem vihetünk magunkkal semmid, de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten-ismeret fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után így hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Talán az idősebbek közülünk már többen elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké? Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják. Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe: Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!

A megújuló - Szent X. Piusz

Mai szentünk, X. Szent Piusz pápa jelmondata ez volt: „Mindent megújítani Krisztusban!” Ezt a hitvallását megélve pápaként rengeteg reformot véghezvitt az Egyházban: a szentáldozásban, a litrugiában, a szent zenében, az egyházjogban...

Azonban – mint arról élete tanúskodik – a reformot, a megújulást mindig a saját életében, lelki életében kezdte. Először mindig ott tett rendet, ott változtatott a rossz szokásokon, ott próbált a megújulás által minél közelebb kerülni Istenhez.

Mi se féljünk attól a lelki megújulástól, ne féljük meglépni a szükségeset – a mi lelki életünknek is állandó megújulásra van szüksége. Így kerülhetünk minden nappal egy lépéssel közelebb Istenünkhöz.

Szent István

Napjaink egyik legégetőbb problémája az illegális bevándorlás. Európát ellepték a migránsok, akik egy szebb jövő reményében otthagyják hazájukat, és mindent feladva elindulnak az ismeretlenbe – éppen hazánkon keresztül. Annyian vannak, hogy már egyenesen népvándorlásként tartják számon ezt a folyamatot. Egy olyan országot keresnek, ahol gazdagabbak, boldogabbak lehetnek, mint hazájukban; olyan helyet, ahol biztonságban érezhetik magukat – ahol gyermekeiknek is szebb jövőt biztosíthatnak.

Hála Istennek, nem mentünk el, s remélhetőleg nem is készülünk el innen. Bár hazánkban sem messze nem tökéletes minden, mi mégis úgy érezzük s tudjuk, itt kell élnünk, mert Isten ide teremtett minket. Számunkra ez a föld nem csak egy hely, hanem ez a hazánk. Ez a hazánk, melyet minden bizonnyal nem hagynánk el egy gazdagabb ország reményébe sem, mert nekünk itt van küldetésünk. Az a hivatásunk, hogy itt éljük meg keresztény életünket, hozzunk áldozatot egymásért – Szent István örökségeként, itt építsük földi hazánkat. És úgy építsük földi hazánkat, hogy közben épül az Isten országa.

A Thúróczi-krónikában van egy nagyon érdekes iniciálé – egy képpel díszített kezőbetű. Annál az eseménynél található ez,amelyik azt írja le, hogy Szent László Nagyvárad városát megalapítja. Azt ábrázolja, hogy ott áll a szent király, fején a szent korona. Mellette pedig egy munkás, aki dolgozik. Ami érdekes ebben, hogy ez a munkás a képen úgy dolgozik, hogy a kapája átnyúlik egy folyón, és úgy kapál. Vajon miért nem megy át a túloldalra? Miért ezen a felén van s a túloldalra kapál? Gyönyörű jelkép és üzenet ez. Ugyanis ahogy ezen az oldalon (a földön) élünk, ahogy ezen az oldalon végezzük a munkánkat, odaát, a túloldalon (a amennyben) úgy épül az otthonunk. Erre mutat példát legnagyobb szentünk, Szent István király. Ő megmutatta, hogyan kell egy földi hazát és országot úgy felépíteni, hogy közben a mennyeit is építjük. Megmutatta, hogyan kell úgy élni, hogy földi életünkkel már a mennyei hazán dolgozunk.

Szent Istvántól sokminden örököltünk – de számunkra a keresztény vallás értékrend a legfontosabb, mivel annak megélésével mindannyian azt a hazát és jövőt építhetjük, mely az örök boldogságunkat biztosítja. Bizonyos értelemben még példát is vehetünk a hazánkat ellepő migránsokról: képesek legyünk mi is mindent feladni annak érdekében, hogy a mennyei hazába eljussunk. Nekünk is fel kell tennünk mindent egy lapra – Isten lapjára. Persze ehhez nem kell inden elvándorolnunk – sőt épp ellenkezőleg. Itt, ebben a hazában, ebben a faluban kell helytállnunk, itt kell teljesíteni keresztény küldetésünket, amelynek lényege: egyszerű, mindennapi, földi élettel egyben mennyei hazát, Isten országát építeni. Úgy mint azt Szent István, Szent Imre, Szent László, minden magyar szentünk, és szent elődeink is tették.