Mikor a papi szemináriumba és a teológiai egyetemre jártam, szokásom volt idézeteket gyűjteni. Mikor a Szentírást, vagy más könyveket olvastam, ha megragadott egy-egy gondolat, igyekeztem, azt azonnal papírra vetni, hogy el ne felejtsem. Volt azonban néhány olyan gondolat, amely annyira megragadott, hogy nem elégedtem meg azzal, hogy egy füzetbe leírjam, hanem jó nagy lapra kinyomtattam és kiragasztottam a szobám falára, hogy állandóan szemem előtt, mint egy felkiáltójeles üzenet legyen.
A mai evangélium olvasásakor is egy ilyen latin idézet jutott eszembe, mely egykor a szobám falán lógott, de mára már csak az emlékezetembe van felírva. Szent Ágoston szavai ezek, szabad fordítással, kicsit tágabb szövegkörnyezettel: „Mindannyian az Úrhoz akarunk menni, akit teljes szívünkből, lelkünkből és értelmünkből kell szeretnünk. Igaz, valójában még nem érkeztünk meg az Úrhoz, de a felebarátaink itt vannak velünk. Ezért aztán viseljétek gondját azoknak, akikkel együtt mentek az úton, hogy elérkezzetek Ahhoz, Akivel maradni vágytok.” Gyönyörű és milyen mély szavak ezek, kedves testvéreim, melyek kimondják: Nincs más út az Isten-szeretéshez, egyedül a felebarátaink szeretete. Az Istent nem tudjuk teljes mértékben szeretni, mert még nem vagyunk nála, mert még nem jutottunk el hozzá. Felebarátainkat azonban annál inkább szerethetjük teljes mértékben, mert ők itt vannak velünk, együtt járják a földi élet útját – velünk.
Tudjuk, Istent hogyan lehet szeretni. Hisz imádkozunk. Imádkozunk azért naponta, többször naponta, mert tudjuk, így lehet megmutatni, hogy szeretjük Urunkat. Aztán egy más módja a szeretetünk kinyilvánításának, hogy valamit felajánlunk Istennek. Sok mindent fel tudunk neki ajánlani. S talán ez az egyik legcsodálatosabb dolog az Istennel való kapcsolatunkban, hogy bármit fel tudunk neki ajánlani. Bármit. Nem csak azt, ami fáj, hanem azt is, ami boldoggá tesz. Felajánlhatjuk Istennek a sikereinket, a sikertelenségeinket. Az örömünket, a bánatunkat. A bűneinket és az erényeinket. A szenvedést és a jólétet. A könnyet és a mosolyt egyaránt. Ez is egy módja a mi Isten-szeretetünknek. S végül tudjuk, ha valóban szeretjük őt, nem csak szavainkkal, hanem tetteinkkel pecsételjük meg azt: megtartjuk parancsait. Az összes említett eszközzel kifejezhetjük Isten iránti szeretetünket.
De Szent Ágoston ettől még tovább megy. Azt mondja: „Az életeddel szeress!” S itt a mai kettős főparancs nyitja. Jézus egy szintre emelte a két parancsot: szeresd Istent (…) és szeresd felebarátodat. Mert életünkkel, földi életünkkel szeretni mi mást jelent, mint embertársainkat szeretni, hisz velük, egymással élünk. Csak egymás szeretetén keresztül juthatunk el az Istenhez.
„Ezért hát viseljétek gondját azoknak, akikkel együtt mentek az úton, hogy elérkezzetek Ahhoz, Akivel maradni vágytok.” Egyedül bejutni egy közösségből a mennyországba szinte lehetetlen. De egymást segítve, egymást támogatva, vagy talán húzva-vonszolva juthatunk el az örök boldogságig.
