A szent unoka /Skóciai Szent Margit/

Skóciai Szent Margit volt Szent István királyunk unokája. Egy unoka, aki nem elkeserítő, elszomorító valóság volt, akivel nem lehet semmit sem kezdeni, hanem a szülők s egyben nagyszülők öröme.

S talán arra gondolunk most, hogyan lehet az, hogy olyan sokat imádkozunk gyermekeinkért és unokáinkért, s mégis rossz úton vannak – nem az üdvösség felé tartanak? Ki a hibás? A szülő, a nagyszülő, a gyermek, vagy netán az Isten?

A mai allelujás versben hallottuk: „Jézus mondja: «Én kiválasztottalak titeket a világból, hogy menjetek, és termést hozzatok, és termésetek meg is maradjon.»”

Én nem tudom megmondani, hol a hiba, de azt tudom, mit kér az Isten ma is: tartsunk ki, s Jézus ezen szavaiból nyerjünk vigaszt és erőt a kitartáshoz: Ő megígérte, imádságunk meghozza termését. S nem is akármilyen termést: olyat, ami megmarad – tehát az örök életet. Imádkozzunk utódaink örök életéért!

Majdnem öt hónappal ezelőtt... Únapja

Adós maradtam egy képes beszámolóval az úrnapi körmenetről, melyre a június 26-án, az Úrnapja utáni vasárnap került sor. Ahogy az aznapi prédikációban elmondtam, Az Úr Jézust vittük körbe a falunkba, s igyekeztünk tanúságot tenni róla. Négy kis oltárt építettek fel a hívek, ahol az evangéliumi rész után maga a Mindenható adta ránk áldását. De nem csak ránk, akik ott voltunk, hanem a falu minden lakosára.

Ugyancsak Fagyas Róbert barátom készítette a felvételeket - köszönet neki.

Íme:

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére!

"Az én hibám" /Lk 19,1-1/

A tegnapi evangéliumban egy vak koldusnak kellett leküzdenie az emberek állította akadályt. A mai evangéliumi szereplőnek azonban nem az emberek voltak az igazi akadály, inkább az ő saját „méretei”, az ő tulajdonsága, hogy alacsony volt – így nem láthatta Jézus.

Szent Lukács evangélistának köszönhetjük ezt a gyönyörű leírást, melyben Zakeus a saját elégtelenségét győzi le.

Nem csak az emberek állíthatnak akadályt az elé, hogy Istennel találkozzunk. Ugyanúgy lehet ez a mi hibánk is, a mi elégtelenségünk, vagy „hendikepünk“. De a mai példából látjuk, milyen következményekkel jár, ha leküzdjük magunkat: maga az Isten száll meg nálunk.

Ne tántorodjunk el hát, ha valami rosszat, nehézséget veszünk észre magunkban. Akarjunk tőle szabadulni, s Jézus megtalálja az utat mihozzánk is.

Vak-vezető /Lk 18,35-43/

Sok evangéliumi szereplőnél elcsodálkozhattunk már azon, hogy mekkora hite, szeretete, vagy éppen hite van. S ily módon ezek az evangéliumokban szereplő emberek egy-egy erény gyakorlásában példaképeink lehetnek. Sőt, talán néha el is szégyelljük magunkat, mikor egy egyszerű halász, vagy egy vámos tesz olyat, amit Jézus megdicsér.

A mai evangéliumban egy vak koldus van előttünk. Egy koldus, akit nem érdekeltek a körülötte álló emberek véleményei. Ő tudta, nem tesz semmi rosszat, s így került közel Jézushoz.

Mi pedig hányszor mulasztjuk el megtenni a jót, vagy egy olyan dolgot, melyről tudjuk, Istennek tetszene, ugyanis félünk az emberek véleményétől…

Ez az egyszerű koldus járjon előttünk példával, hogy ne féljünk az emberek véleményétől, ha tudjuk, Isten ügyét segítjük elő.

Miserend és hirdetések - évközi 33. vasárnap

Évközi idő 33. vasárnapja

Van egy érdekes mondás, mely szerint ha valami fontosat kell valakire rábízni, akkor a legelfoglaltabb embert kell keresni, mert ő biztos, hogy megcsinálja. Mert sokszor van úgy, hogy aki kevéssel foglalkozik, igaz, több ideje van, sajnos már megtanulta, hogy a saját kényelmére vigyáz, és csak kevés pluszt fogad el. Aki pedig már sok mindennel foglalkozik, az fel tudja mérni és tudja értékelni a feladatok súlyát – ezért mindig talál elég időt arra, amire kell. Erről beszél a mai evangélium.

Az élet minden területében nap mint nap sokszor tapasztalhatjuk, hogy „akinek van, annak még adatik, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van”. Erre a megkerülhetetlen valóságra akar Jézus figyelmeztetni. Pontosabban arra, hogy egész életünk egy nagy változás. Az élet ugyanis vagy növekszik, vagy pusztul. Megállni, „tartani a szintet”, stagnálni, vagy pangani nem lehet. Isten Lelke állandóan munkálkodik bennünk és a világban: akiben nem bontakozik ki épp valami, abban sorvad. Hisz az események, melyeket megélünk naponta ezerszer – vagy ilyenné, vagy olyanná formálnak minket. Vagy jobbakká leszünk az által, hogy kihasználjuk az adott lehetőségeket, vagy rosszabbak az által, hogy elmulasztjuk a sok lehetőséget a jóra. Vagy vágyunk egy újabb kihívásra az életben, vagy félünk, hogy mi jöhet még. A lelki életben pedig úgy kellene mindannyiunknak fejlődnie, hogy valamit elértem, máris indulni kell az új csúcs felé; ha a hitemben valamit fölfogtam, máris vágyakozni kell a továbbira.

Isten mindent nekem akar adni. De aki azt mondja: „Köszönöm, nem kérem, nekem ez már elég, amim van”, az Isten jóságában való mélyebb részesülést mondta le. Ennek az embernek kicsinyes a szíve. Nem képes többet befogadni. S ez az ember hasonlít a legjobban ahhoz a szolgához, aki az egy talentumot csak tartogatta. Látszólag nem történt semmi, nem változott semmi, hisz ugyanannyija maradt, mint amennyi volt.  De a látszat csal: Mikor megkapta a talentumot és mikor visszaadta, e két esemény között rengeteg idő telte el, és rengetek lehetőséget szalasztott el a szolga arra, hogy kamatoztassa a talentumot. Jézus külön megjegyzi a példabeszédben: hosszú ideig volt távol a szolgák ura.

A plébániánkon az egyik szobában van egy ingás óra, amely minden egész órában annyit kong, ahány óra van. Elég hangos, úgyhogy az egész házban lehet hallani, bárhol is legyen az ember, de meg lehet szokni. A tegnapi délután folyamán is, ahogy készültem a prédikációra, többször hallottam a kongást… négyszer, aztán hatszor, hétszer…de már szinte észre sem vettem. Mikor egész késő este gondolkoztam Jézus példabeszédén a talentumokról, épp ezt a mondatot olvasgattam sokszor egymás után: „Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura…”… s ekkor megszólalt az óra – tizenegyszer. De ez a hang valamiért nem szállt el észrevétlenül. Valamiért nagyon meglepett, megtörte az este csendjét. Az jutott eszembe, hogy tizenegy óra telt el a délutánból… de vajon mennyit használtam ki abból? Vajon a tizenegy óra alatt hányszor és mennyire kamatoztattam az Istentől kapott talentumokat? Talán mindannyiunknak hasznos lehetne egy ilyen óra, hogy figyelmeztessen: az idő, s azzal együtt a lehetőségek is elmúlnak… vajon kihasználtuk őket?

Minden nap új lehetőség arra, hogy képességeinket Isten dicsőségére és embertársaink javára fordítsuk. Erre tanít ma minket Krisztus: bízzunk benne, s ne féljünk használni, ne féljük befektetni minden talentumunkat. Az Isten ügyét szorgalmazzuk – számíthatunk Isten állandó támogatására. 

Szent Márton

Talán már többen jártatok a pozsonyi Szent Márton dómban, székesegyházban. A főoltáron egykor egy hatalmas, 10 tonnás ólomból készült lovas szobor állt, mely most a mellékhajóban található. Egyik legfőbb látnivalója ez annak a templomnak. Aki még sosem járt ott, az is gondolhatja, kit ábrázolhat az a gyönyörű művészi alkotás: mai szentünk, Tours-i Szent Márton az. Ami azonban külön érdekesség ezen a szobron, hogy Szent Márton magyar huszár ruhát visel:

Igaz, hogy a mai Magyarország területén született, de a 4. században. Őseink pedig csak 500 évvel később telepedtek le ezen a vidéken, ahol most élünk. Így valószínű, nem volt magyar – mégis magyarnak ábrázolják. Esterházy Imre hercegprímás megrendelésére került rá a magyar huszár egyenruha. Nem volt magyar, mégis magyarnak formálták meg.

A nagy és híres embereket, de kiváltképpen a szenteket minden nemzet, vagy nép, ha csak lehet, igyekszik a sajátjának tulajdonítani. Mindenki szeretne elődei sorába tudni és tisztelni olyanokat, akik feddhetetlenül éltek, akik kitűntek a többi ember közül jóságukkal, szeretetükkel. Így történt Tours-i Szent Mártonnal is az előbb említett székesegyházban – a magyarok ruháját, magyar palástot öltötték rá.

Milyen üzenetet hordozhat ez számunkra? Talán azt, hogy úgy, ahogy a magyarok terítették e szentre a mi palástunkat – úgy mi a szentek palástját igyekezzünk magunkra teríteni. Ne arra törekedjünk, hogy a szentjeink legyenek olyanok, mint mi, hanem hogy mi legyünk olyanok, mint a szentjeink. A szentek palástját, a szentek életét, viselkedését terítsük magunkra – azaz példájukat kövessük.

Szent Márton nem adott sokat, csupán a köntösének felét. Azonban az a kevés a koldusnak nagyon sokat jelentett. Ne gondoljuk hát, hogy ha mi csak egy kis mosolyt, egy pár perces látogatást, egy jó szót, vagy őszinte kézfogást adunk, akkor az szinte semmi. Másoknak talán épp ez lehet a „minden”, amire szükségük van.

Változás a miserendben

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai /pénteki/ szentmise a meghirdetett időponthoz képest egy órával korábban, azaz 16:00-kor kezdődik.

Szakítsunk időt Istenünkre!

"Szentelj időt Istenre, s akkor ő ad időt minden másra." 

/Bosco Szent János/

"mikor jön el az Isten országa?" /Lk 17,20-25/

Vajon miért kérdezték a farizeusok Jézustól, hogy mikor jön el az Isten országa? Miért várták, vagy miért nem várták annyira?

Jézus szavaiból nagyon jól megértették, hogy minden rossz szándékuk és minden takargatni valójuk azon a napon kiderül. Ezért minden bizonnyal féltek ettől a naptól. Talán már a megtérésen is gondolkodtak, de mégsem tették meg. Vártak. Jézus válasza azonban meglepte őket: „Az Isten országa köztetek van”.

Az Isten országa köztünk van. Most van az az idő, mikor építenünk kell ezt az országot. A mai szentségimádással és ezzel a szentmisével is ezt építjük. Ne fáradjunk bele a jóba, tartsunk ki, hogy isteni jutalmunkat megkapjuk az égben.