Használd a fejed /Mt 7,7-12/

Jézus szavai gondolkodásra késztetnek minket e nagyböjti idő első hetében. Érveteket sorol fel, melyekből logikusan levezethetők egyfajta következtetések – mind arról, amit mondani akar: az Isten a mi Atyánk, aki végtelenül szeret, s megadja gyermekeinek mindazt, amire szükségük van.

E mai szavakból is tisztán látszik: Isten nem vak hitet kér tőlünk, de sokszor gondolkodásra ösztönöz, késztet, hogy meg is értsük azt, amit egyben hiszünk is. Ezt a módszert, a hitünk dolgairól való gondolkodást, elmélkedést is használjuk e nagyböjti időben. Ugyanis – tanítja Egyházunk – csupán már a teremtett dolgokból is megismerhetjük Istent az eszünkkel. Hitünk mellett eszünkkel is találjuk meg Istent.

Gondoljunk gyermekeinkre

Éppen ma, 2014.3.12-én írják 

kilencedikes gyermekeink 

a Monitor nevezetű országos tesztet... 

Imádkozzunk értük!

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 1. vasárnapja

Nagyböjt első vasárnapja

Bizonyára egyikünktől sem áll távol a kísértés. Hogy is állhatna, hisz nem csak az első emberpárt kisértette, csábította bűnre a sátán, hanem még magát az Isten Fiát, Jézus Krisztust is. Nagyon sokféle bűnre csábíthat és csábít is minket a Gonosz. És mint ismerjük az első ember bűnbeesése óta: a Sátán legnagyobb fegyvere a hazugság. Egyetlen módszere van: becsapni minket. Alapjában véve ugyanis nem mindig olyan dologra csábít, amely önmagában véve is bűn. Sokszor azonban a körülmények és a szándék teszik az adott tettet bűnné – és ezt próbálja a Gonosz lélek előlünk eltitkolni.

Hogy jobban megértsük, figyeljük csak Jézust a mai evangéliumban. Először a Sátán arra csábította őt a pusztában, hogy a köveket változtassa kenyérré – egyszerűen tehát, hogy egyen. S mint tudjuk, maga az evészet nem bűn. A körülmények azonban bűnné tették volna Jézusnál ezt a tettet, mivel ő böjtölt.

Másodszor egy isteni tettre akarta őt rávenni, hogy használja ki isteni erejét a saját maga, vagyis inkább az ördög érdekében – amivel szintén bűnt követett volna el, mert nem az Atyja akaratát teljesítette volna.

A legnagyobb és legmerészebb csábítás azonban a harmadik volt. A Sátán megmutatta Jézusnak az egész világot, annak gazdagságát, és azt mondta: mindent neked adok, ha leborulsz és imádsz engem! A Sátán kéri az Istent, hogy boruljon le előtte. Csupán egy külsőre jelentéktelen mozdulatot kér – ott, ahol senki sem látja őket. Csupán egy térdhajtást, egy leborulást. Jézus azonban a Szentírás szavával válaszol: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Mert egy leborulás, egy térdhajtás valóban az imádat, az imádásnak a jele, a végtelen hódolat kifejezője. Jézus pontosan tudja, mi mindent foglal magába ez a sokak számára sajnos ma is jelentéktelen mozdulat. A legelső parancsolatot idézi, és azt teljesíti Isten, mikor egyedül az Isten előtt borul le, hajt térdet. De Isten előtt megteszi.

Csodálatra méltó példa, és mélységes üzenet ez a böjti evangélium mindannyiunk számára. Meg akar tanítani arra, hogy Istenen kívül senki mást ne imádjunk, de előtte, az Isten előtt minden erőnkkel hódoljunk. És Jézus megkísértésből azt is megtudtuk, hogy az igazi imádat bizony megkívánja a leborulást, a térdhajtást!

És hol máshol, mint az Isten házában, az ő hajlékában kell ezt megtennünk. Betérünk az Istenhez, belépünk a templomba: mindannyian keresztet vetünk. De sose felejtsük el már akkor köszönteni az Oltriszentségben jelenlevő Istent nem mással, mint hódolattal, imádattal, azaz térdhajtással. Igazi térdhajtással! Nem egy suta, elkapkodott mozdulattal. De egy olyannal, ahol a térdünk valóban földre rogy – még ha fáj is, még ha nehéz is, még ha oly sok időbe, energiába, fájdalomba kerül is! Vegyük ezt komolyan, és ne legyen belőle valami nevetséges, értelmetlen szokás.

És a szentmise legmélyebb legfontosabb pillanatában sem tehetünk mást, mint térden állva imádjuk Istenünket, ha valóban tudjuk, mi történik itt. Ha valóban tudjuk és hisszük, hogy a pap szavaira: Ez az én testem, ez az én vérem maga Krisztus lesz a kenyérből és borból. Tudom, sokaknak nehéz letérdelni, s még nehezebb fölkelni. Talán hely sincs annyi, amennyi kellene. De talán minél kényelmetlenebb, minél körülményesebb, minél nehezebb, annál többet ér, és annál jobban kifejezi: az Istenért bármire képes vagyok, nem csak egy térdhajtásra.

Ha hisszük, hogy a végtelen Isten lép be közénk és hal meg itt az oltáron a mi bűneinkért, egyszerűen nem ülhetünk, nem állhatunk, nem gugolhatunk azokban a szent pillanatokban. Vegyük ezt komolyan! Akár a kóruson vagyunk, akár a sekrestyében, akár hátul, akárhol: Ha hisszük az Istent, s ha csak valamennyire is felfogjuk az ő végtelen nagyságát és szentségét, akkor leborulunk, akkor letérdelünk, s így imádjuk őt, miközben szemünkkel nézzük, lelkünkel áhítjuk a Legszentebbet.

Ugye milyen nagy kísértés megmaradni a megszokottnál? Csinálni úgy mint eddig... De legyen ez a nagyböjti vasárnap egy újabb lépés úgy a hitünkben, mint az Istenhez vezető utunkon. És higgyük el, egy pillanatnyi őszinte térdeléssel többet juthatunk előre az üdvösség útján, mint a leggyorsabb futással.

Mikor Jézust keresztre feszítették Jeruzsálemben, s ő ott haldokolt a kereszten, sokan észre sem vették: meg sem álltak, oda sem néztek, le sem borultak előtte. Pedig az ő bűneikért is meghalt. Mi legyünk azok, akik ott térdelnek Jézus keresztje alatt, mikor halálával elveszi bűneinket.

Milyen böjt? /Mt 9,14-15/

„A keresztény életből nem maradhat ki a böjt. Különösen akkor van meg az ideje, amikor annak emlékezetére készülünk, hogy a násznép köréből kiragadták a Vőlegényt: a Nagyböjt szent negyven napjában. De böjtölésünk nem önmagában értékes, hanem csak annyiban, amennyiben köze van Jézus Krisztushoz és az ő böjtjéhez. Csakis miatta, az ő kedvéért, rá figyelve kell böjtölnünk, és ugyanezért kell a böjtölést megszakítanunk. Tehát hogy böjtölésünk igazán keresztény, azaz krisztusi böjt-e, azon mérhetjük le, hogy hasonlít-e Jézus Krisztus böjtöléséhez, aki negyvennapos pusztai tartózkodása során megszentelte a böjtölést.” /Barsi-Teleki/

Bizonyára már megvannak böjti elhatározásaink, s már el is kezdtük magát a személyes böjtöt: valamit megvonunk magunktól, valamire jobban odafigyelünk, valamit buzgóbban végzünk. De vigyázzunk, sose veszítsük el az igazi szándékunkat: ne csak böjtölést keressük önmagáért, ne is magunk mutogatására, vagy lelki erőnk fitogtatására tegyük mindezt. Hanem Isten iránti szeretetből, s bűneink engeszteléséért. Ez a nemes szándék vezessen az egész 40 nap alatt, hogy a miénk is igazi, krisztusi böjtölés legyen.

Szabadon /Lk 9,22-25/

Böjt van. De Jézus nem kényszerít senkit sem nagy böjtre, több imádságra, a szenvedés türelmesebb elviselésére. Nem mondja: mindenkinek fel kell venni a keresztjét, ha akarja ha nem. Hanem az imént hallottuk: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem!” Aki akar, az tegye. Megadja nekünk a szabadon választás lehetőségét.

Az idei böjtben is ránk hagyja Istenünk a választást: mivel böjtölünk, mit tagadunk meg magunktól, mit áldozunk fel, melyik keresztünket akarjuk türelmesebben viselni. Nem kötelező. Azonban vegyük fontolóra a nagy ígéretet: „De aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt”. Ez vezessen minket az egész böjt folyamán: Megtalálni életünket, az igazi, teljes életet nem máshol, de Istennél, Istenben.

Hamvazószerda

„Térjetek meg! Teljes szívetekből hozzám térjetek! Böjtöljetek, hangos szóval sirassátok bűneiteket! – mondja az Úr.” E mai nappal kezdve több mint negyven napig naponta mondja ezt el nekünk Istenünk. E mai nappal, hamvazószerdával, s annak mélységes jelképével, a hamuval kezdődik a szent nagyböjt – a vezeklés, a bűnbánat és a lelki megújulás időszaka.

Néhány perc múlva a pap magát, és minden jelenlevőt meghinti, megjelöli a megszentelt hamuval. Nekünk lehet, ez semmi különlegeset nem jelent, hisz így szokott ez lenni minden évben. De érezzük-, gondokjuk át ma mégjobban e mélységes jelkép nagy jelentését. A hamu arra emlékeztet, hogy porból vagyunk, s porrá leszünk. De más jelentősége is van! Aki hamvazkodni megy, az magára vállalja, hogy ő valóban bűnös, hogy szüksége van a böjtre, a megújulásra, a bűnbánatra. Nagyon nagy szükségünk van erre – legalább egyszer egy évben. Ugyanis sokszor olyen nehezen ismerjük be bünösségünket: mentegetőzünk, más bűnbakokat keresünk, magyarázzuk „kis” hibáinkat, s többek között ilyeket mondunk: „de hát mit lehet tenni? Emberek vagyunk, meg hát mindenki bűnös, meg nem is akarjuk, de úgy benne van az emberben a vétek, a hiba... Rossz az emberi természet... Meg hát senki sem tökéletes...” De ez a mai hamvazkodás azt fejezi ki, hogy magamra vállalom bűneimet, elismerem mindenki előtt, hogy bizony az én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kiállok az egész közösség, a falu összes hívője elé, s nyíltan megvallom: nem az emberiség a bűnös, meg romlott, hanem én vagyok bűnös, én vagyok romlott, nekem kell böjtölnöm, újra Istenhez térnem! Ma nem mondtuk el együtt az egész közösség: gyónom a mindenható Istennek, és nektek testvéreim. Kimaradt a szentmise elején a bűnbánati rész, mert azt a most következő hamvazkodás helyettesíti. S milyen sokat mond, hogy most nem együtt hamvazkodunk, hanem külön-külön, egyesével lépünk a pap elé: mintha mindenki külön mondaná el: az én vétkem, az én vétkem, az én igen nagy vétkem. És ne féljünk, mert Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek. Ő nem veti meg a töredelmes és alázatos szívet. És nem csak nem veti meg, de fölemeli, meggyógyítja, s új életet ad neki – nekem.

Értsük meg e mélységes jelet, hogy e jelben éljük meg az idei nagyböjt minden napját. Hogy az elkövetkező 40 nap mindegyikén így álljunk Isten elé: Én vétkem...