Más szerepében /Lk 16,19-31/

Sokat segíthet előrelépni lelki életünkben, ha egy-egy evangéliumi eseményt hallva beleképzeljük magunkat a történésekbe. Ebben a mai evangéliumban pedig a a dúsgazdag valamelyik testvére szerepét ölthetnénk magunkra. Ugyanis míg Lázár és a gazdag ember már nem a földön él, ők még itt vannak – mint mi is.

„Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.” – mondta Ábrahám. S ha mi vesszük föl a testvérek szerepét, létét, akkor nekünk szólnak ezek a szavak. Isten ugyanis valóban szól mindannyiunkhoz. Így életünk végén egyikünk sem mondhatja: de én nem tudtam, nekem ezt senki sem mondta... Ezen a mai napon is halljuk az Isten szavát, mely hozzánk szól. Éljünk szerinte, s ne nézzünk át azokon, akik nélkülözik a mi anyagi, vagy lelki segítségünket.

Szent József

Talán nincs katolikus ember, aki ne ismerné Szent József életét. S talán azért is igaz ez, mert olyan keveset tudunk róla. De amit ismerünk életéről, az szinte mind egytől-egyig valamilyen megpróbáltatás: Jézus fogantatásakor nem értette, hogyan lehetséges az, amit Isten mondott neki – nagy próbatétel volt számára. Jézus bemutatásakor Simeon elmondta Műáriának, hogy szívét tőr fogja átjárni – ugyancsak megpróbáltatás volt. A gyermek Jézus keresése a nagy tömegben ugyancsak isteni megpróbáltatást jelentett számára. Ő azonban, mint tudjuk, az összes „megmérettetést”, próbát kiállta – így méltó módon lett szent, s méltó módon tekinthetjük őt példaképünknek.

Mindezeket tudva elmondhatjuk, hogy Szent Józsefnek emberileg meg kellett volna inognia, meg kellett volna törnie – de nem ingott meg, nem tört meg. Ő Istenre hagyatkozott. Nem tudott mindent – sőt a Szent Család jövőjével kapcsolatban szinte semmit –, de egyet biztosra vett: Isten gondoskodik róluk. És milyen csodálatos, hogy éppen ő lett az Isten kiválasztottja, akire Isten rábízta két legnagyobb kincsét: Fiát Jézust, és anyját Máriát.

Ilyen az Isten. Ha rábízzuk magunkat, családunkat, jövőnket, ő éppen rajtunk keresztül fogja véghezvinni csodálatos tervét. Mi még nem tudjuk, mit, de azt mi is tudhatjuk, hogy az Isten számol velünk. Kérjük ma az Istenre való ráhagyatkozás példaképét, hogy mi is elhiggyük: Isten tudja, mit csinál, s tudja mi lesz – még ha nekünk fogalmunk sincs róla.

Más irány /Lk 6,36-38/

Ezen a mai nagyböjti napon Jézus az ítélkezés terhét és felelősségét akarja levenni a vállunkról. Hisz mi is tudjuk, hogy mikor egy-egy embert elkönyvelünk valakinek, csak később vesszük észre, milyen hibásan ítélkeztünk. Isten azonban nem hibázik, mert ő nem csak egy nézőponzból lát minket, hanem ismeri a legrejtettebb titkainkat is.

És nem csak arra utasít, hogy ne ítélkezzünk, hanem egy teljesen más irányba viszi el szándékunkat: Adjatok jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel. Hogy az ítélkezésről teljesen elvonja figyelmünket, egy azzal ellentétes, de annál hasznosabb tevékenységre buzdít: mi adjunk meg mindent, amit csak tudunk, s a végén majd Isten ítélkezik. S ha mi megtettük, megadtuk, amit kellett, biztos, hogy nem kárhozatra, de örök életre ítélnek minket. Nagy mester az Isten, tanuljunk szavaiból.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

„Uram, jó nekünk itt lennünk!” Mindannyian ismerjük ezeket a szavakat, s tudjuk, Szent Péter apostol szájából származnak. Sőt, még néha énekünkkel is zengjük e szavakat – megilletődött lélekkel, könnyes szemekkel. A mai evangéliumból pedig tudjuk azt is, hogy Jézus színeváltozásakor, elragadtatásba esve mondta ki ezeket a szavakat: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. De vajon miért volt ott olyan jó?

Emeritus pápánk, XVI. Benedek így tanítja: „az apostolok egy pillanatra megérezték annak előízét, ami a Paradicsom boldogsága lesz.” Egy pillanatra a mennyben érezték magukat. Milyen jó lehetett nekik! S ha tényleg most mi is elgondolkodunk ezen, talán ez jut eszünkbe: milyen jó lenne, ha nekünk is megadatna valami hasonló, mint a három kiválasztott apostolnak: láthatnánk Jézust az ő dicsőségében. Ha csak egy pillanatra is beleleshetnénk a mennyei örömbe... Talán jó lenne, de Isten úgy látja jónak, ha nem élünk meg ilyen lelki élményt. Inkább azt üzeni: boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. Nekünk az a kegyelem jutott, hogy mi lehetünk ezek a boldogok: nem látjuk a mennyet, de mégis hiszünk benne. Mert hallunk róla, s hiszünk az Isten szavának. Megfogadjuk a mennyei Atya szózatát: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok”. Krisztusra figyelni, őt hallgatni – ez a lényeg, amiről ma az Isten beszél. A szentmisében, a Szentírás olvasásakor, a csendes imában. Hallgatni az Isten szavát. És ha adódik egy rövid csend – most a nagyböjt időben talán gyakrabban – , akkor igyekezzünk azt a csendet hallgatásra váltani. Tétlen hallgatás és várakozás helyett hallgassuk az Istent, és mélyüljünk el benne…

Nagyböjt második vasárnapján a mennyei Atya tanítja nekünk: itt a földön még nem láthatjuk őt szemünkkel, de hallhatjuk fülünkkel! Az apostoloknak sem azt mondta: őt nézzétek. Hanem: hallgassátok. Benedek pápa írja: „Amíg a földön élünk, Istennel való kapcsolatunkat inkább hallásban éljük meg, mint látásban”. A hallás, a hallgatás a mi osztályrészünk itt a földön. A látás, a színről színre látás, mely betölti majd minden vágyunkat (láttuk az apostoloknál) csak a mennyben lesz jutalmunk. De ahhoz, hogy azt „megéljük” a hallgatással kell elérnünk. És ez a nagyböjt kiváló lehetőség erre. Használjuk ki, „hallgassuk ki” maximálisan!

Vajon engem nem küld el? /Mt 5,20-26/

Vannak az evangéliumban olyan részek, melyek első hallásra nem egyértelműek, magyarázatra szorulnak: ilyen helyzetben egyedül Egyházunk a kompetens, illetékes az adott rész megmagyarázásban. Vannak azonban olyan jézusi szavak, melyek a napnál is világosabbak, s minden azokat hallgató számára egyértelműek. Ezzel a második esettel találkoztunk a mai evangéliumban.

„Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak azután térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat!” – hallottuk az imént. Ezt nem kell magyarázni, nem lehet másképp értelmezni. De annál inkább „mellbevágó kijelentés: Isten maga küld el az oltártól, hogy bocsánatot kérjünk testvérünktől.” /Barsi-teleki/

Most itt vagyunk az oltárnál, és éppen áldozatot készülünk bemutatni. Vajon Isten nem küld el minket? Keressük a legelső alkalmat, hogy kibéküljünk azzal, akinek panasza lehet ellenünk.

Használd a fejed /Mt 7,7-12/

Jézus szavai gondolkodásra késztetnek minket e nagyböjti idő első hetében. Érveteket sorol fel, melyekből logikusan levezethetők egyfajta következtetések – mind arról, amit mondani akar: az Isten a mi Atyánk, aki végtelenül szeret, s megadja gyermekeinek mindazt, amire szükségük van.

E mai szavakból is tisztán látszik: Isten nem vak hitet kér tőlünk, de sokszor gondolkodásra ösztönöz, késztet, hogy meg is értsük azt, amit egyben hiszünk is. Ezt a módszert, a hitünk dolgairól való gondolkodást, elmélkedést is használjuk e nagyböjti időben. Ugyanis – tanítja Egyházunk – csupán már a teremtett dolgokból is megismerhetjük Istent az eszünkkel. Hitünk mellett eszünkkel is találjuk meg Istent.