Mérce /Jn 6,1-15/

Az utóbbi néhány napban két falubéli testvérünket is elveszítettük – két temetésünk is volt. Az imént hallott evangéliumi rész pedig éppen egy-egy temetés alkalmával olvassuk fel, mert Urunk ezen szavai az örök életről szólnak. Nem beszél alig-, vagy félreérthetően, hanem világosan kimondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”.

Az Oltáriszentség magunkhoz vétele valóban örök életet ad, ha mi is méltóképpen járulunk hozzá. Ugyanis amellett, hogy Isten különleges, természetfeletti segítségét, kegyelmét közvetíti egyben arra ösztönöz, hogy tarzózkodjunk a bűntől. Hiszen tudjuk, csak tiszta szívvel vehetjük azt magunkhoz.

Lehet ez egyfajta mérce a mi életünkben is: ha rendszeresen járulunk a szentáldozáshoz, s mindezt őszintén tesszük, akkor minden bizonnyal jó úton vagyunk Istenünk felé.

Vágyak /Jn 6,35-40/

Isten olyannak teremtett minket, embereket, hogy boldogok legyünk. Sokszor azonban mégsem vagyunk teljesen azok. Talán most sem. Mi hiányzik most a boldogságunkhoz? Biztosan most is vágyunk valamilyen dologra, kapcsolatokra. Minden vágyunk azonban egyetlen cél felé törekszik: boldognak lenni. S ha már néha úgy érezzük, megvan a boldogság, megvan, ami kellett hozzá – elmarad a remélt elégedettség. Ugyanis mindig többre vágyunk, többet akarunk. Pontosan ezt érezte többek között kedvelt szentünk, Szent Ágoston is. Mindenfelé és mindenféle módon, évekig kereste a boldogságot – mindhiába. Semmi sem elégítette ki.  Míg végül saját maga tapasztalatai alapján rájött, és az utókornak is megfogalmazta: Isten, hisz te magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned. Rájött, hogy csak Isten az, aki minden vágyunkat képes teljesen kielégíteni, betölteni.

„Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha” – ugyanezt tanítja ma Urunk. Próbáltuk már nála keresni a boldogságot? Ő tudja, milyennek teremtett, s hogy mire van szükségünk. Tőle kérdezzük, nála keressük, hogy mi is olyanra leljünk, mely után nem fogunk lelkileg se éhezni, se szomjazni.

Miserend és hirdetések - Húsvét 3. vasárnapja

Így is lehet (kell)! /Jn 6,22-29/

„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” – kérdezték Jézustól. Milyen nemes lélekre vall, ha valakit igazán az a vágy hajt, hogy Isten kedvét keresse. Azért különleges ez a kérdés, mert talán a mi imádságunk is legtöbbször kérésből áll: ezt add meg, Uram; Erre kérlek; Őt segítsd; Így tedd...

A mai evangélium többre, bölcsebb módszerre tanít. Kérdezve is imádkozhatunk: Uram, mi tetszik neked? Mit tegyek? Tudjunk gyakran, minél gyakrabban így is imádkozni.

Anyák napján

Anyák napján az édesanyánkat köszöntjük. Ki az édesanya? A legtalálóbban talán Mécs László írja: az édesanya olyan, mint Szent Kristóf – Christophoros, azaz Krisztus-hordozó. Gyermekét hordozza méhében, s bár teher, mégis a legnagyobb szeretettel, örömmel teszi.

Szóljon ma minden édesanyának Mécs László Szent Kristóf legendája című verse:

„A hősi élet kezdete:

- mondotta egy vén remete

egy szép, nagyálmú óriásnak –

keresd, ki senkitől se fél,

annak szolgálj és senki másnak!”

Ment-mendegélt nagy-szertelen,

és szolgálta a szerelem,

mámor, pénz, háborús dicsőség

bálványait – s úgy látta: mind

zsarnok, fél, sárba húzza hősét.

A remetéhez ment megint:

az szólt, látván arcán a kínt:

„A Szeretet a legnagyobb úr,

mert ő az Isten. Hős leszel,

ha őt szolgálod már ezentúl.”

Ment-mendegélt. Folyóhoz ért.

Kunyhót épített, bár a Célt

nem tudta még. Egy nyári reggel

a víz áradt, s az óriás

találkozott a Szeretettel.

A szennyes megvadult vizen

nem juthatott át senkisem,

mert rossz pallóját elsodorta.

A népet most az óriás

a vállán vitte-hozta sorba.

S egy éjjel hallja, kis gyerek

szólítja túlról, pityereg,

sír, mint kinek nincs anyja-apja.

Az óriás hozzárohan,

s mint könnyű pelyhet vállra kapja.

S amint gázol, zeng, zúg a hab,

a gyermek egyre súlyosabb:

kínnal lábolja át az örvényt,

s midőn a sárkunyhóhoz ér,

meglátja, hogy nagy csoda történt.

Jézuska volt a kisgyerek,

várt rá egy angyalsereg,

hárfázott s így dalolt a kórus:

„Hős lett a Krisztus-hordozó

pogány, deákul: Kristophorus.”

Ki Istent sejt a kisgyerek

lelkében, annak (bár teher)

öröm hordozni anyaméhben,

vállán, át gondok árvízén,

s legendahős már életében.

Isten éltessen titeket, mind kedves ÉDESANYÁK!

Húsvét harmadik vasárnapja

A Szentírás a mi kimeríthetetlen, kiapadhatatlan forrásunk. Bárhanyadszor olvassuk el ugyanazt a részt, mindig tud újat mondani, új kegyelmet közvetíteni. Ezért „nem baj” az, ha egy-egy már jól ismert történetet már sokadszor hallunk.

Ma az emmauszi tanítványokról szólt az evangélium. A feltámadt Jézus megjelenik nekik, ők azonban nem ismerik fel, mert – mondja az evangélista – látásukban akadályozva voltak. Gondolkodjunk ma erről a látásról. Fizikailag, testi szemeikkel biztos, hogy látták Jézust, hisz ő ott volt-, és beszélgetett velük. Azonban lelki szemük volt az, amely nem ismerte fel, nem látta Jézust. A külső látás nem segített nekik, s nem tudtak hinni a feltámadt Jézusban. És éppen ebben mutatkozik meg, hogy minden embernek van lelki szeme: amellyel ha lát, akkor minden dologban, történésben felismeri Istent, s az ő gondviselését. Aki viszont lelkileg vak, azt semilyen kézzelfogható bizonyíték nem viszi előre a hit útján. A hit – mint tudjuk – ajándék, de nagyban függ a mi gondolatainktól, tetteinktől, hogy mennyire tápláljuk, avagy mennyire elhanyagoljuk ezt az ajándékot.

Barsi Balázs atya e húsvéti történésről elmélkedve azt mondja, hogy ez a történet egyfajta „átmenet a „látom, de nem ismerem” világából az „ismerem, de már nem látom” világába.” Magyarán hiába látják a tanítványok testi szemükkel Jézust, nem ismerik őt föl, s az nem viszi őket előre a hit útján. Amint azonban felismerték őt, hinni kezdtek benne, ő eltűnik a szemük elől. Azaz már ismerik, már hiszik, ugyanakkor már nem látják. Itt mutatja meg Szent Lukács, hogy mennyivel fontosabb a lelki szem, s hogy e téren mily keveset ér a fizikai látás. S ezzel sokunkhoz szól. Ugyanis talán többen azt gondolják, hogy ha itt lenne Jézus, vagy az Isten megjelenne, szemmel láthatólag jelen lenne, akkor biztos, hogy jobban hinnénk. Vagy mások azt mondják: Majd hiszek Istenben, ha meglátom őt. Itt a bizonyíték: aki nem táplálja hitét, s öntörvényűen elutasítja a magasztosabb dolgokat, annak hiába jelenne meg az Isten akár emberi alakban, akkor sem ismerné föl, akkor sem hinne. Számunkra azonban inkább Jézus szavai legyenek érvényesek, aki Tamásnak mondta: „boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”.

A feltámadt Krisztusba vetett hitünk ne függjön testi látásunktól. Hagyatkozzunk inkább lelki szemünkre, melyet maga a feltámadt Krisztus világosít meg mennyei fénnyel.

/még nem teljes/