Miserend és hirdetések - Évközi 32. vasárnap

Okosabbak /Lk 16,1-8/

„Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Mit jelenthet Jézus ezen kijelentése?

Tudjuk, hogy a világ Jézus és apostolai szótárában a csupán földi életet jelenti. A világ fiai tehát azok, akik úgy vélik, s azt állítják: nincs se Isten, se föltámadás, egyedül ez a földi élet van, ezért élvezzük ki teljes mértékben.

Jézus Krisztus pedig saját magáról mondta: „én vagyok a világ világossága“ /Jn 8,12/. Így a világosság fiai azok, akik Krisztust és tanítását követik – tehát a keresztények. Ezzel a tudattal gondolkodjunk el Jézus szavain: „Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Hogyan lehetnek a hitetlenek okosabbak a hívőknél? Vagy miben lehetnek okosabbak?

Sajnos, sokszor valóban beigazolódnak Jézus ezen szavai. Mert sokszor mi, keresztények nem figyelünk oda hitünk igazságaira, nem törekszünk annak minél mélyebb megismerésére, és nem hozunk elég áldozatot azért, hogy megértsük és felfogjuk hitünk alapjait. Vajon ha most ki kellene állnunk egy hitetlennel, istentagadóval szembeni konfrontációra, szóbeli összecsapásra… Vajon megállnánk a helyünket? Vajon elég információval rendelkezünk ahhoz, hogy megvédjük hitünket?

Kérjünk erőt és bátorságot ma különösen Jézus Szent Szívétől, hogy rászánjuk magunkat Egyházunk tanításának mélyebb tanulmányozására, s hogy pl. a Szentírást rendszeresen olvasva a lehető legtökéletesebben megértsük az Úr szent titkait.

A "jó" próbatétele - Szent Imre

Szent Imre zsolozsmájában Egyházunk ma egy különlegesem sokatmondó antifónát imádkoz, mely így hangzik: „Légy erős, hogy a siker felfuvalkodottá ne tegyen, és a balsors le ne törjön.” Szent Imre pontosan ilyen erős volt, ezért került a szentek közé. Így ez az üzenet inkább nekünk szól, akik mai ünnepeltünk nagy életszentségét látjuk: Erősnek, lelkileg erősnek kell lennünk.

Sok ugyanis a próbatétel mindannyiunk életében. „Van elég bajunk” – mondjuk sokszor... Azonban nem csak a rossz, vagy a nehézség lehet próbatétel. Sokszor ugyanis éppen az ellenkezője: a jólét, az elégedettség, a nyugalom, a siker az, amely igazi próbatételt jelenthet számunkra. „Légy erős,” – imádkozza a zsolozsma – „hogy a siker felfuvalkodottá ne tegyen.” Nehogy a sikerek, vagy a jólét megélésben elhatalmasodjon rajtunk a gőg, a büszkeség, a magunkkal való elégedettség. Hisz talán mi is ismerünk olyakat, akiket éppen az effajta jólét, vagy az anyagiakban való bővelkedés tett mássá, büszkévé, vagy mások iránt lenézővé.

Kérjünk Istentől erőt Szent Imre közbenjárására, „hogy a siker felfuvalkodottá ne tegyen, és a balsors le ne törjön.”

Tartozni /Róm 13,8-10/

Szent Pál apostol így tanít minket a mai szentleckében: „ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel”.

Mégis oly sokszor bennünk marad, ha a másik megbánt minket, rosszat mond vagy rosszat tesz – és olyan sokáig tudjuk ezt a megbántódást magunkban hordozni. Mi lenne, ha mindig csak a jóra emlékeznénk abból, amit mások tesznek velünk?

Talán utópia, talán lehetetlen – azonban erős akarattal és elsősorban Isten segítségével minden lehetséges...

Miserend és hirdetések - Mindenszentek ünnepe

Halottak napján

Ma mindannyian meghalt szeretteinkre gondolunk – elhunyt nagyszüleinkre, szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, testvérünkre, gyermekünkre... Kinek ki volt a legkedvesebb azok közül, akik már nincsenek velünk. S a lelkiismeretes ember szívében ilyenkor felébred egyfajta bűntudat is: jobbak is lehettünk volna irántuk; jobban is szerethettük volna őket; máshogy is viselkedhettünk volna velük szemben. De minden ilyen gondolatot, érzést felülír egy tény: de már késő; már semmit sem tehetünk.

Egyházunk azonban éppen ezt a tényt írja felül tanításával, és több évezredes tapasztalatával! Egyházunk, s különösképpen a mai-, Halottak nap-i szentmise azt tanítja, hogy nincs későn. Ha valamit el is mulasztottunk, ha valamit rosszul is tettünk, van lehetőség arra, hogy segítsünk elhunytjainkon. Elsősorban a szentmise és a többi imádság felajánlása, valamint a teljes búcsú elnyerése az, amellyekkel többet segíthetünk a tisztító tűzben levőkön, mint földi életükben bárhogyan.

Ebben a hitben végezzük minden imánkat, minden jócselekedetünket, minden temetőlátogatásunkat – hogy nem csak emlékezni akarunk szeretteinkre, de segíteni is tudunk, és akarunk is rajtuk.

Mindenszentek ünnepe

Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet rokonainkra – szeretteinkre. Hisz mindannyian kimegyünk a temetőbe – gyertyát gyújtunk szeretteink sírjánál s remélhetőleg imádkozunk is értük. Ugyanakkor elő rokonainkkal is találkozunk ugyanott, hisz elhunytaink is közösek – így ők is ugyanazoknál a síroknál állnak meg. Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet szeretteinkre rokonainkra.

Mécs László egyik versének ezt a címet adta: Rokonkról beszélgettünk. Azt az élményét írja le benne, mikor a harmincas években egy idős papot látogatott meg Párizsban, s a szentek életeiről kezdtek el beszélgetni. A magyar Mécs László büszkén emlegette Lisieux-i Szent Terézt, a franciák nagy szentjét – míg a francia pap a magyar Szent Erzsébet életét méltatta. S ekkor döbbent rá a költő: Rokonnak tartják ők is – a franciák is a magyar szenteket is. S hogy valóságban nekünk, keresztényeknek minden szent a rokonunk. Ugyanis Krisztus, a mi közös Megváltónk és Isten, a mi közös mennyei Atyánk tesz minket egymás testvérévé, rokonává. A költő pedig, mint igaz költő, ezt egy csodálatos képben mondja el. Krisztust egy hárfához haosnlítja, a szenteket pedig művészekhez, kik mind ugyanazon a Hárfán játszanak – de mind más és más módon, más és más húrokon:

„S rajongva emlegettük a zenészek királyát,

Krisztust, ki a keresztfán függvén, vérezve, árván

hárfát csinált magából s az égig érő hárfán

elzengte az örömnek örök szimfóniáját.

Sok húrja van: erős hit, jóság, tűrés, lemondás,

szeretet, megbocsátás, böjt, fájdalom, szerénység.

A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség,

akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás.

Ki megpengette szívvel, világhírű zenész lett:

Magdolna tiszta könnyek ezüst húrját becézte,

Ferencke a szegénység arany húrját, Terézke

szüzesség szirom-húrját, más húrt meg más művészek.”

Szentnek lenni nem egy bizonyos társadalmi réteg feladata és hivatása, nem csak az idősek, vagy nem csak a fiatalok feladata, nem csak a szegényeké és nem csak a gazdagoké, nem csak a városiaké és nem csak a falusiaké, nem csak a másé, de az enyém is – éljek bárhol, bármilyen körülmények között, ahogy az előbb hallottuk: „A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség, / akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás...” Nem csak így lehet szentté válni, vagy csak úgy: a mennyei Hárfának rengeteg húrja van, s minden ember élete egy külön szimfónia – ha Istennek tetsző húrokon játszuk azt.

Ma ne csak elhunyt szeretteinkre gondoljunk. Mindenszentek ünnepén Egyházunk lelki szemeink elé tárja azt a milliónyi szentet, akik itt éltek, de már a mennyben vannak. S mi, útonlévők feltekintünk a már célbaérkezettekre – így meríthetünk motivációt, öszönzést, biztatást. Hisz láthatjuk, hogy mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből jutottak el – nem kevesen – oda, ahová mi is tartunk. Ők mind a mi rokonaink. Legyünk az ők méltó utódai, hogy egykor ránk is így, szentként emlékezzenek. Legyünk életművészek, ahogy a költő zárja sorait:

„Mert szentnek lenni annyi, mint nagy művésznek lenni

és rokonságban lenni a többi hárfa-zenésszel,

a többi nagy művésszel s Krisztussal az Egésszel…”