Hagyaték /1Kir 2,1-4. 10-12/

A nagy Dávid királyról hallottunk a mai olvasmányban. Halála előtt fiához, Salamonhoz beszél. S talán meglepő módon nem az ország pénzügyeit mondja el neki, nem hatalmas vagyont hagy rá, de így szól hozzá: „Tartsd meg a te Urad, Istened előírásait! Járj az ő útjain; tartsd meg rendelkezéseit, parancsait, végzéseit, intelmeit...”

A legtöbb ember egész életében, s főleg élete vége felé gondoskodik arról, hogy vagyonát igazságosan ossza szét gyermekei, szerettei között. Dávid király – s mi külön megemlíthetjük Szent István királyunkat is – arra ad példát, hogy ne feledkezzünk meg a szellemi-, lelki hagyatékról sem. Hogy Isten-hitünket is továbbadjuk mindenkinek, aki számunkra fontos.

Templomunk és plébániánk madártávlatból

Túlcsorduló - Gyertyaszentelő Boldogasszony

Többször elmélkedtünk már azon, hogy a mai ünnep, Urunk bemutatása milyen szorosan kapcsolódik a negyven nappal ezelőtt megünnepelt karácsonyhoz. Az volt ugyanis az akkori zsidó előírás, hogy negyven nappal a születés után az édesanya mutassa be a gyermekét Istennek. Azonban Máriának nem volt kötelező a főtemplomba, a messzi Jeruzsálembe, a Szent Városba mennie – bárhol megtehette volna ezt a bemutatást. De gyönyörűen mutatja a Szent Család példája, hogy ők nem csak azt tették meg, amit muszáj volt, amit a törvények előírtak. Felfedezték azt, hogy egy Isten-ember kapcsolat nem a törvényről szól, hanem a szeretetről. Arról, amely nem méricskél, amely nem csak a kötelező minimumot adja, nem csak az előírtat teljesíti, hanem túlvállal, túltesz, túlteljesít, túlcsordul.

Egy egy szentírási-, evangéliumi rész mintegy tükörként is szolgálhat számunkra. Hogy a szentek-, s különösképpen Szűz Mária és Jézus Krisztus fényében lássuk magunkat – s meglássuk azokat a hiányosságokat, melyek miatt oly messze vagyunk a tökéletességtől. A mai evangélium hallatán elgondolkodhatunk, vajon mi nem csak a kötelezőt tesszük-e meg? A szentmisékkel kapcsolatban – csak a vasár és ünnepnapi kötelező. A napi imákkal – csak reggel és este muszáj. A gyónással – évente csak egy van előírva. De ott van a rengeteg lehetőség a hétköznapi szentmisékre, a napi elmélkedő imára, a rendszeres rózsafüzérre, a gyakori gyónásra, a sokszoros jócselekedetekre. Ezeket bizony nem szabja meg törvény – ezekre csak a szeretet késztet.

Történt, hogy a zseni mikrobiológus, kémikus Louis Pasteur a vonaton utazott, s egy nagyon magabiztos fiatalember ült be a kupéjába. Észrevette, hogy ez az egyszerűnek kinéző ember rózsafüzért tart a kezében, ezért megkérdezte tőle: „miért imádkozza a rózsafüzért, hisz Isten nem létezik! Csak a tudomány! Az a minden! Csak az tud mindenre választ adni! Adja meg a címét, küldök Önnek pár tudományos könyvet útmutatóul.” Az idős tudósnak már ki kellett szállnia, ezért gyorsan a fiatalember kezébe nyomta a névjegykártyáját, amelyen ez állt: Louis Pasteur, TUDOMÁNYOS Kutatások Intézete... Milyen hatalmas tanúságtétel – pedig nem volt muszáj. De a szeretet kamatoztatta azt a többet, amit megtett, s így mások is Istenhez kerültek általa.

Itt állnak előttünk példaképeink, akik nem kötelességüket teljesítették, de túlcsorsultak a szeretetben. Kövessük őket úgy ezen az ünnepen, mint a következő hétköznapokban is.

Miserend és hirdetések - Évközi 4. vasárnap

Évközi idő negyedik vasárnapja

"Mindenki helyeselt neki, és csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. «De hát nem az ács fia ez?» - kérdezgették."

Az emberek gondolkodásában, fölfogásában nem fért össze a kettő: az Isten, és az ember egy személyben? Az isteni, és az emberi egy személyben? Ez a téves felfogás pedig már addig fajult, hogy fölvezették Jézust a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Nem passzolt nekik össze az isteni és az emberi, az istenes, és az emberes... a vallási és a profán. Gondolhatjuk, milyen ostobák voltak, hisz maga az Isten volt ott velük... s nem vették észre. De ne ítéljünk ilyen elhamarkodottan.

Ma sem szokás keverni a kettőt. Ahogy már egyszer elmélkedtünk róla: egy ázsiai turista jött Európába, s beszámolója szerint, mint kívülálló, itt Európában vasárnapi kereszténységet, és hétköznapi pogányságot látott. Úgy tapasztalta, hogy az emberek elmennek azért vasárnap misére, de ez minden. Ezzel "le is tudják" a kereszténységet. A hétköznapjaikban azonban már nincs ott az Isten. Az emberek nem Isten szerint élnek, nem beszélik meg vele az örömeiket, bánataikat, nem vonják be Istent a mindennapi teendőkbe.

Minden bizonnyal Istennek tetsző dolog, hogy rendszeresen eljárunk a szentmisére. De nem lehet, nem szabad szétválasztani a „világi”, a mindennapi életünket az istenes élettől. Egy embernek, mégpedig istenes embernek kell lennünk itt, a templomban, de ugyanúgy otthon is, ugyanúgy a munkahelyen – mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor olyasmit csinálunk, amihez látszólag nem kell az Isten. Abba is be kell vonni az Istent. Azt is az ő segítségét kérve, s neki fölajánlva kell megtennünk. Ezt tette Jézus is, mikor harminc éven keresztül semmi különlegeset nem cselekedett, de minden egyes teendőjét Istennel vitte véghez.

Ne vasárnapi, de mindennapi keresztények legyünk, akiknek egyenesen természetes, hogy az emberi, és az isteni mindig együtt van bennünk. Istennek tetsző, Istennek ajánlott munka, tanulás, pihenés. Emberként szüntelenül Istennel lenni – ez az igazi kereszténység. Hisz maga a Szentírás is erre szólít fel: Szüntelenül imádkozzatok.

Huszadik századi szentünk, Boldog Chiara Lubich fogalmazott így: „Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.”

Növekedni /Mk 4,26-34/

Mindannyian – akik itt vagyunk – szeretnénk, hogy Isten országa fejlődjön bennünk is. Hogy egyre jobban növekedjünk a szeretetben és az Istenfélelemben. A mai evangéliummal Jézus pedig azt tanítja, hogy ez egészen kis dolgokon múlik. Mint a kis mag – ha jó földbe hull, ott pedig elegendő táplálékhoz jut, termést hoz.

Mi is azon legyünk, hogy naponta tápláljuk lelkünket imádsággal, jócselekedetekkel – s akkor maga Isten adja meg a növekedést úgy a hitben mint a szeretetben.

Pálforduló

Giovanni Bellini reneszánsz művész gyönyörűen festette meg a ma ünnepelt eseményt: Szent Pál apostol megtérését. Saul, az erős ember, a katona a földön vergődik, fegyvereit elejtette, kezével mintha az elveszített szeme világát keresné. Talán erre e pillanatra gondolt ő is, mikor megírja a korintusiaknak: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok igazán erős.” Szent Pál ugyanis megtapasztalta az emberi gyengeség mélységét, mikor találkozott az Úr végtelen hatalmával (plebania.net alapján)

Ha közel kerülünk Istenhez, mi is megtapasztaljuk saját gyöngeségünket, de egyben Isten végtelen irgalmát is.

Miserend és hirdetések - Évközi 3. vasárnap

Évközi idő harmadik vasárnapja

A mai olvasmányban Ezdrás főpap olvasott fel a Szentírásból, hogy a nép jobban megértse Isten parancsait. És ma is éppen ez a lényege az olvasmányoknak a misén, ezért olyan fontos, hogy olvassuk a Szentírást, a Bibliát. Hogy jobban megértsük Isten parancsait. De mire jó ez nekünk? Minek megérteni Isten parancsait?

Gondoljunk csak bele, milyen nehéz is bűn nélkül élni. Milyen nehéz megtartani a tízparancsolatot. Csak Istent imádni – tehát neki szentelni a legtöbb időt, tehát az imádságnak, nem a tv-nek meg a számítógépnek... Nem venni hiába az Isten nevét – pedig néha olyan jól esne megmondani rendesen... Megszentelni az Úr napját – minden vasárnap elmenni a szentmisére... Tisztelni szüleinket, s mindig türelmesnek lenni velük... Nem károsítani az egészségünket cigarettával, alkohollal... Nem lopni, még kis dolgokat sem... Nem paráználkodni – de még ilyenre gondolni sem... Mindig és mindenkinek csakis az igazat mondani... Nem irigykedni a másikra, nem elkívánni annak tulajdonát... Ha tényleg ezen elgondolkodunk, talán mind elszomorodunk, elkeseredünk, hogy ezt „nagyon nehéz”. Sőt lehetetlen. S könnyen elmegy hozzá a kedvünk is. Mert úgy látjuk, Isten valami nagyon nehezet kér tőlünk. Éppen így reagáltak a zsidók is az olvasmányban: „Amikor a Törvény szavait – tehát a Szentírás szavait – meghallotta, sírt az egész nép.” Ezt a szomorúságot, sőt sírást valószinűleg a törvény szigorúsága váltotta ki (Jakubinyi). S talán mi is, még ha nem is sírunk, de talán nem örülünk, hogy mindezt meg kell tartanunk, hogy ezek szerint a parancsok szerint kellene élnünk.

Pedig éppen ezek a parancsok mutatják azt, hogy milyen határok között kell mozognunk ahhoz, hogy életcélunkat elérjük. Nekünk keresztényeknek pedig az életcélunk nem lehet szerényebb, mint az örök élet. Ezért ugyancsak nekünk ugyancsak keresztényeknek nem félelemmel kell szolgálnunk, nem félelemmel meg kedvetlenül kell azt nézni, most meg megint mit nem csinálhatok. De hogy erre képesek legyünk, naponta olvasnuk kellene a Szentírást, hetente többször is el kellene jönnünk a szentmisére, mert minél többet fogunk a Szentírásról tudni, annál jobban fogjuk érteni, hogy tényleg: Isten is azt akarja, hogy célunkat elérjük, s hogy a tízparancsolat tényleg az ehhez vezető egyedüli út. Isten nem szolgai félelmet, hanem örömteli engedelmességet kíván (Jakubinyi).

Örüljünk, hogy Isten állandóan mutatja nekünk az utat, amelyik hozzá vezet. S ez az Úrban való örvendezés legyen mindannyiunk, minden hívő erőssége!