Miserend és hirdetések - Karácsony

Urunk születése - ünnepi mise

A keresztény ember két legnagyobb ünnepe kétség kívül a karácsony és a húsvét. Már csak abból is látjuk, hogy ilyenkor vagyunk a legtöbben a templomban, a szentmisén – még akik máskor Isten felé sem néznek, ilyenkor azért be-betérnek az Isten házába. Mindez nem véletlen, mert ezen a két nagy napon ünnepeljük megváltásunk két legnagyobb pillanatát: Jézus születését; és Jézus halálát, feltámadását. Ugyanis ha Krisztus nem születik meg, ha nem lesz emberré az Isten, nincs üdvösség. S ugyanúgy, ha nem áldozza fel magát értünk és nem támad fel, ugyancsak a pokolra jutnánk. Ezért ez a két ünnep az alappilére hitünknek, vallásunknak.

De van egy közös különlegessége, érdekessége, sajátossága az előbb említett ünnepeknek. Mindkét esetben egy olyan Istent ünneplünk, aki az emberek szemében gyenge. Nem a Krisztust királyt tartjuk nagy ünnepnek, nem a dicsőséges jeruzsálemi bevonulást Virágvasárnap, nem a Szentlélek örömet hozó leszállását Pünkösdkor, nem a Szentháromság legmélyebb titkát annak vasárnapján... Észrevettük már? Mi nem is a magasságos Istent, hanem a gyenge, sebezhető, mindenkinél alázatosabb Istent ünnepeljük. Jézus életének két legfontosabb pillanata az ő születése és halála volt. És éppen az a két pillanat volt a legfontosabb, amelyben ő a leggyengébb volt: kicsi gyermek, és megfeszített, meggyötört elítélt. Isten akkor volt a legnagyobb, mikor emberi szemmel a legkisebbnek tűnt. Nagy titok ez – nem emberi logikára vall. Mert nem is emberi terv – egyenesen Istentől jövő.

Az egész egyházi év folyamán, mikor a Hiszekegyet imádkozzuk a szentmisén, az egyik résznél mindig mélyen meghajlunk. A megtestesülésnek szavainál, mikor azt valljuk, hogy az Isten emberré lett. Kifejezzük ezzel mély alázatunkat ezen isteni csoda felett. Ilyenkor, karácsonykor azonban még erősebben tudatosíttatja velünk Egyházunk, milyen nagy titokról van szó. Most nem meghajlunk, de egyenesen térdet hajtunk – a térdhajtás pedig az imádat jele. De, mint arról az imént elmélkedtünk, szorosan kötődik ehhez a másik nagy napunk, a húsvéti ünnepkör. Az egész év folyamán a keresztet mély tisztelet illeti meg – mindig mélyen meghajlunk előtte. Nagypénteken, Krisztus Jézus halálakor azonban mit szoktunk tenni? Imádjuk azt – térdre borulunk előtte mondván: jöjjetek, imádjuk! Nem csodálatos kapcsolat ez a két ünnep között? Amikor az Isten épp a legkisebb, a legsebezhetőbb, a legalázatosabb a jászolyban – akkor borulunk térdre előtte. S hasonlóan, amikor tehetetlenül, meggyötörten, erőtlenül feszül meg a kereszten – akkor hullunk térdre lábainál. Mert Isten azzal lett szemünkben a legnagyobb, hogy kicsi lett. Azzal mutatta meg hatalmát, hogy lemondott róla. Azzal mutatta meg dicsőségét, hogy megalázta magát.

„Ezt az igaz nagy Isten bölcsessége mindeneknek javára cselekedte. E dolgon angyalok csodálkoznak, emberek, állatok álmélkodnak.”

Urunk születése - éjféli mise

Éjfél múlt pár perccel, és mi itt vagyunk – az Isten házában. Nincs ez túl gyakran, talán ez az egyedüli alkalom az évben. De ma éjjel eljöttünk, mert hisszük és nyilvánosan megvalljuk: Jézus megszületett, Jézus megszületik ma – ezen az éjszakán.

Ilyenkor, karácsonykor talán mindannyiunkban felelevenedik egy-egy gyerekkori emlék, mikor úgy tudtunk örülni, hogy semmi nem zavart, semmi más nem érdekelt. Ahogy gyermekként vártuk a karácsonyt, ahogy vártuk a „Jézuskát”… Most pedig sokszor azt sem tudjuk, hol van a fejünk, hogy mit vegyünk, mit tegyünk, mit kell még elintéznünk, beszereznünk, megsütnünk, kitakarítanunk. Oly szépen fogalmazta meg nagy költőnk: Ady írja:

"De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni."

Mert meglehet, hogy a sok karácsonyi teendő és dísz már eltakarja a szemünk elől a lényeget. A lényeget, hogy gyermek született, s hogy ez a gyermek nekünk született meg! Nekünk, miattunk, közénk született meg maga az Isten. Az Isten ma éjjel leszállt a földre, hogy mi felemelkedhessünk a mennybe. Erre tanít ez a mai liturgia, ez az éjféli szentmise. Emeljük fel mindannyian egytől-egyig szívünket, adjunk hálát Urunknak, Istenünknek, hogy születésének öröme a mi szívünk öröme is legyen. Ebben a néhány perc csendben, mindannyian, személyesen, szívünk mélyén köszönjük meg mindezt Istenünknek.

“Ó jöjj, ó jöjj Emmánuel!"

E mai napon a végére, csúcsához érkeztünk csodálatos Messiás-váró énekünknek, és elhangzott az utolsó “Ó antifóna” is: “Ó jöjj, ó jöjj Emmánuel, csak téged ahít Izrael, és hozzád sóhajt untalan, mert Isten híján hontalan!” Ezek a szavak pedig mindennél jobban érvényesek a már küszöbön álló karácsony ünnepére. A karácsonynak csak úgy van igazi értelme, ha ilyenkor Istent áhítjuk, őutána sóvárgunk. Hiszen ha minden más meglenne: meglenne a karácsonyfa, az ajándékok, szeretteink közelsége, a család együttléte, de kihagynánk az Istent az ünnepből, akkor éppen a lényeg maradna el. Ezért zengtük szentmisénk elején: “Emmánuel, hozzád sóhajt néped untalan, mert Isten híján hontalan!”

Isten híján karácsonykor mi is hontalanok lennénk. Istenünk azonban itt van, és így a legnagyobb boldogságban és teljességben élhetjük azt meg. Így végezzük a készülődés utolsó fázisát, és így töltsük  az egész karácsonyi ünnepkört. Ahogy az az egyetlen szó kifejezi: Emmánuel – velünk az Isten. Mi is ezt mondogassuk és valósítsuk meg az ünnepekben: mindenkor Emmánuel – mindenkor velünk az Isten.

"Úr minden nép fölött"

Mai énekünkkel Jézust, mint a nemzetek urát (Rex gentium), királyát hívogatjuk: „Te Úr vagy minden nép fölött, és Szegletkő, mely összeköt, sárból formáltad hívedet, most jöjj, fejezd be művedet!”

Jézus Krisztus nem csak a zsidó népet jött el megváltani, s most sem csak mi, keresztények vagyunk hivatottak Isten országára. A mennyek országába minden nép és minden ember meghívást kapott – sajnos azonban nem mindenki ismeri ezt fel, nem mindenki hallja meg ezt a hívást. Ma ezért erre a szándékra gondoljunk és imádkozzunk: hogy minden nép felismerje Jézust Megváltójának.

Mindannyiunknak egy közös ősünk van: az ember, akit Isten a Szentírás szava szerint sárból formált, és belélehelte az élet leheletét – és azzal elkezdődött az emberiség történelme. Ezt a nagy művet, kérjük, fejezze be Istenünk mindenkiben örök élettel: „Te Úr vagy minden nép fölött, és Szegletkő, mely összeköt, sárból formáltad hívedet, most jöjj, fejezd be művedet!”

„Ó jöjj, ó jöjj el, Napkelet!”

„Ó jöjj, ó jöjj el, Napkelet!” – csendül fel a mai antifóna. Mi is tudjuk, a felkelő nap a keresztények számára még ma is Isten művének egy gyönyörű megnyilvánulása. Azonban a keresztény ókorban a napkelet egy sokkal fontosabb és többre értékelt jelkép volt. A Szentírás tanúsága szerint abból az irányból fog majd megérkezni Krisztus, mikor ítélni jön a világot. Ezért a templomokat is úgy építették, hogy a szentmisén mindenki – a pap és a hívek is – napkelet felé nézzenek, s így egyfajta állandó készültségben, várakozásban éltek.

Ádvent mai napján valami hasonlót élhetünk át: Krisztussal kezdjük ezt a napunkat is, Krisztussal kezdjük utolsó ádventi hetünket: s már a napkelte előtt virrasztunk – várva a nap és az ünnep ragyogását. Ezzel a lekülettel énekeljük: „Ó jöjj, ó jöjj el, Napkelet, mert éjben járunk nélküled; jöjj, igaz Napunk, halld imánk, és fényességed áraszd ránk! Eljő, eljő Emmánuel, hogy üdvözüljön Izrael!”

"Ó jöjj, ó Jessze vesszeje"

„Ó jöjj, ó Jessze vesszeje!” – csendül fel a mai hajnali szentmisén. Jessze Dávidnak volt az édesapja, s így ez a kifejezés arra utal, hogy valóban Jézusban teljesedtek be mindazok a próféciák, jövendölések, amelyeket Isten az eljövendő Messiásról kijelentett – többek között, hogy Dávid családjából származik.

Mindezt figyelembe véve pedig elmondhatjuk, hogy Isten már évszázadokkal, évezredekkel Jézus születése előtt úgy irányította az emberiség, az emberek sorsát, hogy előkészítse a Megváltó eljövetelét.

Néha mi sem látjuk, éppen milyen fontos esemény zajlik a mi életünkben. De ez a mai adventi nap is egy kicsit felfed abból az igazságból, hogy Istennek minden emberrel terve van, s így mindannyian részt vehetünk az ő végtelenül magasztos művében. Vegyük ki a magunk részét, s tegyünk meg minden tőlünk telhetőt! „Ó jöjj, ó Jessze vesszeje,” s vidd végbe nagy művedet a mi életünkben is!