Évközi harmadik vasárnap

Vannak dolgok, amiket már annyira megszoktunk, hogy fel sem fogjuk, milyen nagy értékük van. A legtöbbször csak akkor vesszük észre ezek fontosságát, ha hirtelen megszűnnek létezni. Gondoljunk csak az egészségünkre: míg minden rendben van velünk, addig nem is értékeljük azt. De mihelyst megbetegszünk, megérezzük, milyen nagy dolog az egészség. Vagy mikor békés, teljes családban élünk, s valami történik, vagy valakit elveszítünk: akkor tudjuk csak meg, milyen jó volt, milyen fontos volt az a személy az életünkben. Mégha voltak is hibák, nehézségek, akkor is nagyon sokat jelenthetett. Nekünk, római katolikusoknak pedig itt van az Egyházunk. Nem tökéletes – hisz mi, a tagjai sem vagyunk azok. De talán fel sem fogjuk, milyen óriási dolog az, hogy mi ennek az Egyháznak tagjai lehetünk, hogy számíthatunk rá, hogy vezet minket, hogy van nekünk, hogy állandóan tanít minket.

Ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem, Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia az Egyházra bízta úgy szentségeit, mint tévedhetetlen tanítását, s erről az Egyházról mondta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Így biztosak lehetünk abban, hogy ha az Egyházban maradunk, tanítása szerint élünk, szentségeit élvezzük, akkor Istenhez jutunk. S ezen a mai napon is tanít Egyházunk. Nem csak a Szentírás által, mely csupán az egyik része a Szent Hagyománynak, hanem a liturgia, s annak mélységes szövegei által is, melyek ugyanúgy lényeges részét képezik a krisztusi tanításnak. A szentmise, s annak szövegei is minduntalan adják át Jézus lelkületét, az Isten tiszteletének és szeretetének legtökéletesebb kifejezését.

Ma így imádkoztat, s ezáltal így tanít minket Anyaszentegyházunk: „Mindenható, örök Isten, irányítsd tetteinket tetszésed szerint...” – ezt kérte a pap az egész hívősereg nevében Istentől a szentmise elején. A szentmise imádságai mintegy példaként ragyognak előttünk, halandó és bűnösök előtt, hogy elsajátítsuk azokat, hogy azok szerint alakítsuk szívünket, hogy így Isten előtt minél kedvesebbek legyünk. Hisz gondoljunk csak bele, ha nem lennének ezek az imádságok, vagy nem figyelnénk rájuk, mindig csak valami ilyet kérnénk: „Ezt add meg, kérlek, Uram! Ebben segíts! Így rendezd, könyörgök!” Itt azonban, a szentmiséken megtanulhatjuk, milyen is a helyes imádság. Nem azt kérjük, hogy Isten legyen olyan, amint nekünk tetszene, hanem fordítva: hogy mi legyünk olyanok, amint Istennek tetszik. Saját magunkra hagyatva talán így imádkoznánk: „Istenünk, irányítsd tetteidet tetszésünk szerint”. De itt megtanulhatjuk a helyes módot: „Istenünk, irányítsd a mi tetteinket a te tetszésed szerint.” Ha ezt a liturgikus, Istenre irányuló, s neki „tetszendő” lelkületet megtanuljuk, ha ebben növünk fel s ebben élünk, akkor biztosak lehetünk, eljutunk oda, ahova Egyházunk tart, s vezet minket – magához Istenhez.

Köszönjük meg Istennek e mai napon, hogy az ő Egyházához tartozunk, s tanuljuk meg napról napra azt a lelkületet, mely itt él: a hívek közösségében, az Egyház tanításában. Itt vannak a mennyek országának kulcsai. Használjuk azokat!

A harcos - Szent Sebestyén

Minden ember a megpróbáltatások által válik szentté. Ezt a legjobban talán mai szentünk, Szent Sebestyén példája mutatja a leglátványosabban, akit Istenbe vetett hite miatt egy karóhoz kötöztek, majd megnyilaztak. Így ismerhetünk rá a szentek ikonográfiájában is: kifeszítve áll, testéből pedig nyilak lógnak.

Ma őt tisztelik védőszentként és példaképként a rendőrök, a sportolók és a katonák is. De mint látjuk: nem érdemtelenül, mert ő igazán megvívta a hit harcát. Nekünk is így legyenek példaképeink szentjeink: az ő életükből merítsünk erőt, hitükből hitet – mindennapi, személyes harcainkhoz. A szentté váláshoz ez is hozzátartozik.

Stadium

Csak rossz /Mt 2,23-28/

A farizeusok eljutottak egy olyan pontra, mikor Jézus és a tanítványok viselkedésében csak a „hibát” veszik észre. Pedig éppen Jézus volt az egyetlen, aki „hiba nélkül” élte életét – mégis voltak, akik mindenben csak a hibát, a rosszat látták.

Ne essünk ebbe a hibába, s főleg ne gondoljuk azt másokról, hogy ők csakis rosszak lehetnek. Épp ellenkezőleg: keressük mindenkiben a jót, mert akkor meg is találjuk.

"Engedelmességet tanult" /Zsid 5,1-10/

A ma hallott Zsidókhoz írt levél igencsak érdekesen fogalmaz, mikor azt mondja: Jézus, az Isten Fia „engedelmességet tanult.” De miért kellett Jézusnak engedelmességet tanulnia, hiszen ő nem volt soha engedetlen, soha nem mondott ellent Istennek?

A már jól ismert Barsi Balázs atya magyarázza meg: „Az ő engedelmessége nem a miénkhez hasonló, a megromlott emberi természet ellenében kifejtett erőfeszítés, hanem az Atya akaratának szüntelen keresése minden körülmények között. Nekünk sem csupán a bűn ellenében szükséges, hanem egyáltalán emberségünkhöz, fejlődésünkhöz, a teljes érettségre való jutásunkhoz nélkülözhetetlen az engedelmesség, amelyet folyamatosan tanulnunk kell.” /Barsi-Telek/

Ne csak a kísértések idején, ne csak lelki harcainkban, de minden nap minden helyzetében fedezzük fel Isten akaratát – mert anak teljesítésével lehetünk mindig egy kicsit jobbak.

Miserend és hirdetések - Évközi 2. vasárnap

Évközi idő második vasárnapja

Véget ért a karácsonyi idő – elkezdtük az új évet – Egyházunkban is az ún. „évközi idő”-ben vagyunk. De az ünnepek elmúltával is itt vagyunk, mert tudjuk, itt a helyünk. És folytatjuk rendszeres, heti elmélkedéseinket Istenünk szaván és törvényein. Első hallásra azonban ezek a mai szentírási részek nem túl biztatóak, nem túl bátorítóak, nem éppen „pozitív hangulatúak”. A ma hallott szavak, hogy „a szolgám vagy”, „teljesítem azt, amit te akarsz”, „a világ bűnei”, „alázatos bárány” nem passzolnak, nem ízlenek, nincsenek a szájízünk szerint.

Az előbb felolvasott evangéliumban jól ismert szavakat hallhattunk: „Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit.” Hallottuk már ezeket több százszor, több ezerszer. Már talán meg is szoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvezetünkhöz. Ez is elég „komor” szöveg, de már talán megszoktuk.

Az, aki elveszi a világ bűneit… Valóban szomorú szavak ezek? Ha elgondolkodunk rajtuk, biztos, hogy szomorúságot váltanak ki bennünk? Mikor az Egyház a szentmisében felmutatja a Szentostyát és mondja: „Íme, az Isten Báránya”, nem rémisztgetni akar. Nem a kedvünket, vagy a hangulatunkat rontja. Sokkal inkább reményt önt belénk. Hisz azokban a pillanatokban, mikor ezeket a szavakat halljuk, épp arra készülünk, hogy az Isten Bárányát vegyük magunkhoz, hogy az jöjjön el hozzánk, szó szerint belénk, aki elveszi, eltörli, megsemmisíti minden bűnünket, minden gonoszságunkat, mindent, ami elszomorít, ami gátolja boldogságunkat.

Ki ne akarna közülünk boldog lenni? Ki ne akarna örülni? A felhőtlen örömöt és a tiszta boldogságot azonban csak úgy élhetjük meg, élhetjük át, ha tiszta a szívünk, ha nem nyom a bűn súlya, vétkeink terhe. Ezért az Isten báránya kell, hogy legyen minden boldogságunk okozója. Benne kell, hogy reméljünk, benne kell, hogy bizakodjunk, és mindenekfelett örvendjünk. Mert ő az, aki most, pár másodperc múlva eljön ide az oltárra, s belénk lép, hogy elvegye a rosszat, s megteremtse bennünk a tiszta örömöt.

Éljünk ezzel a csodával, éljünk ezzel a felfoghatatlan kegyelemmel ne csak húsvétkor meg karácsonykor, hanem hétről hétre, napról napra. Hogy ne csak a nagy ünnepekkor legyen meg bennünk az Isten öröme, hanem egész évben, az „évközi időben” is minél gyakrabban legyünk boldogok, amikor meghív minket asztalához az Isten Báránya.