Évközi idő negyedik vasárnapja

"Mindenki helyeselt neki, és csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. «De hát nem az ács fia ez?» - kérdezgették."

Az emberek gondolkodásában, fölfogásában nem fért össze a kettő: az Isten, és az ember egy személyben? Az isteni, és az emberi egy személyben? Ez a téves felfogás pedig már addig fajult, hogy fölvezették Jézust a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Nem passzolt nekik össze az isteni és az emberi, az istenes, és az emberes... a vallási és a profán. Gondolhatjuk, milyen ostobák voltak, hisz maga az Isten volt ott velük... s nem vették észre. De ne ítéljünk ilyen elhamarkodottan.

Ma sem szokás keverni a kettőt. Ahogy már egyszer elmélkedtünk róla: egy ázsiai turista jött Európába, s beszámolója szerint, mint kívülálló, itt Európában vasárnapi kereszténységet, és hétköznapi pogányságot látott. Úgy tapasztalta, hogy az emberek elmennek azért vasárnap misére, de ez minden. Ezzel "le is tudják" a kereszténységet. A hétköznapjaikban azonban már nincs ott az Isten. Az emberek nem Isten szerint élnek, nem beszélik meg vele az örömeiket, bánataikat, nem vonják be Istent a mindennapi teendőkbe. 

Minden bizonnyal Istennek tetsző dolog, hogy rendszeresen eljárunk a szentmisére. De nem lehet, nem szabad szétválasztani a „világi”, a mindennapi életünket az istenes élettől. Egy embernek, mégpedig istenes embernek kell lennünk itt, a templomban, de ugyanúgy otthon is, ugyanúgy a munkahelyen – mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor olyasmit csinálunk, amihez látszólag nem kell az Isten. Abba is be kell vonni az Istent. Azt is az ő segítségét kérve, s neki fölajánlva kell megtennünk. Ezt tette Jézus is, mikor harminc éven keresztül semmi különlegeset nem cselekedett, de minden egyes teendőjét Istennel vitte véghez.

Ne vasárnapi, de mindennapi keresztények legyünk, akiknek egyenesen természetes, hogy az emberi, és az isteni mindig együtt van bennünk. Istennek tetsző, Istennek ajánlott munka, tanulás, pihenés. Emberként szüntelenül Istennel lenni – ez az igazi kereszténység. Hisz maga a Szentírás is erre szólít fel: Szüntelenül imádkozzatok.

Huszadik századi szentünk, Boldog Chiara Lubich fogalmazott így: „Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.”